Újra és újra Velence. Ez a csodás város felejthetetlen élményt nyújt, még hetekkel, évekkel később is eszébe jutnak az embernek részletek, emlékek. Nemcsak a víziváros épületei kis utcácskái, gondolái nyűgözik le a látogatót, hanem az olasz gasztronómia is, és a helyi vendéglátóhelyek több százéves története. Vegyük csak a Caffé Floriant, ahol volt szerencsém meginni egy habos csokoládét. A kiszolgálás, a felszolgálás és maga a folyékony csokicsoda kiváló volt, de ha nem az lett volna, a legendás kávézó már a berendezésével elvarázsolja a vendégeket.
A Szent Márk téren sétálva néztük ki ezt a cukrászdát. Az előző napokban a szemben lévő oldalon lévő mindkét kávézóban ültünk már, és hallgattuk a Florian teraszáról átszűrődő zenét. Ott ugyanis frakkba öltözött zenészek szórakoztatták a vendégeket, pluszt varázst adva a térnek, Velencének, a pillanatnak. Majd láttuk azt is, hogy ezüst emeletes tálcákon viszik az apró teasüteményeket, ezüst jégtartókban pihen a pezsgő – vagy épp a prosecco -, és óriási édes habok alatt érkezik a kávé, csokoládé. Eldöntöttük, – akkor még nem tudva, hogy ez a híres Florian -, másnap ott fogyasztjuk el a napi kávénkat, koktélunkat.
Másnap azonban borús volt az idő, így a teraszra nem mertünk kiülni, zenekar sem volt, de a Florian belső tere kárpótolt mindenért. A kávézóról érdemes tudni: Olaszország legrégebbi kávéháza, 1720-ban nyílt meg. Akkoriban „Caffe alla Venezia trionfante”-nak, magyarul „Győzedelmes Velence”-nek hívták, a köznyelv viszont első tulajdonosa, Floriano Francesconi után Caffe Florianra keresztelte át.
S, ha már a történelmi falak közt kávézgathattunk, felidéztük, hogy egykor Lord Byron, Charles Dickens, Goethe, Rousseau, és Kosztolányi Dezső is megfordult a Florianban. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az a kávéház, ahova elsőként engedtek be nőket. Éppen ezért – vagy talán ezért is – volt a Florian Casanova kedvelt helye, hiszen itt válogathatott a velencei felhozatalból.
A kávézó árkádos kialakítása példaként szolgált sok későbbi kávéház kialakításakor. A kávézóban jelenleg is látható falfestmények a 19. század elején készültek, amikor újradekorálták az akkora már négy teremből álló kávéházat. Az egyik termet híres férfiak portréi díszítik, a másodikat jelenetek az emberiség fejlődésről (úgy a művészetek, mint a tudományok területén), a harmadikat távol-keleti ihletésű motívumok, míg a negyedik teremben a négy évszakot megtestesítő négy nőalak festményét láthatják a vendégek. A 20. században egy ötödik teremmel bővült a kávéház, amelyet gazdagon díszített tükrökkel és aprólékos faberakással díszítettek – írja a hetedhétország.hu
Nem mondom, hogy valaha is eszembe jutott, hogy egy tálból cseresznyézzem zsiráfokkal, de miután megtudtam, van erre is lehetőség, szívesen kipróbálnám. Bárhol is járok külföldön, keresem a különleges ízeket, egyedi helyeket, de az alábbi összeállítást látva, rá kellett jönnöm, igazából még sehol sem jártam, semmit sem kóstoltam. Az érdekesvilág.hu ugyanis összegyűjtötte a világ legérdekesebb éttermeit, legfőképp olyanok kerültek a listára, amelyek különleges helyen találhatók. Arról azonban nem szól a fáma, hogy milyen a konyhája ezeknek a vendéglátóhelyeknek. Bár némelyiknél már maga a látvány is lenyűgöző.
Íme:
Ebéd a barlangban: Ristorante Grotta Palazzese, Puglia, Olaszország
Étterem szédítő magasságban: Le 3842 Restaurant, Aiguille Du Midi, Franciaország
Étterem az Indiai-óceánon: The Rock, Michamvi Pingue, Zanzibár
Étterem méterrekkel a víz alatt: Ithaa Undersea Restaurant, Alif Dhaal Atoll, Maldív-szigetek
Ahol a vendégek és a zsiráfok együtt csemegéznek: Giraffe Manor, Langata, Kenya
Gyertyafényes vacsora a barlangban: Ali Barbour’s Cave Restaurant, Kenya
Fára épült, aprócska étterem az erdő mélyén: Redwoods Treehouse, Warkworth, Új-Zéland
Étterem a vízesés lábánál: Labassin Waterfall Restaurant, Villa Escudero Resort, Fülöp-szigetek
Steampunk kávéház: Truth Coffee, Fokváros, Dél-afrikai Köztársaság
Gyűrűk Ura hangulat: Green Dragon Pub, Új-Zéland
A L’ecsó című animációs film ihlette étterem a párizsi Disneyland-ben, a Bistrot Chez Rémy
Kávézó, melyet a Breaking Bad című sorozat ihletett: Walter’s Coffee Roastery, Isztambul, Törökország
Jeges hangulat: The Snowcastle Of Kemi, Finnország
Ahol zavartalanul lehet csodálni a sarki fény játékát: Northern Lights Bar, Ion Hotel, Izland
Vacsora a magasban: a Dinner in the Sky étterem több mint 25 országban van jelen, vendégei 50 méteres magasságban fogyaszthatják el a megrendelt ízletes fogásokat
Vacsorával egybekötött hőlégballonozás: Hot Air Balloon Restaurant, Culiair, Hollandia
Tűzhányóra épült étterem: az El Diablo, azaz az Ördög éttermében a mélyről feltörő hőt használják, az ételeket a vulkáni kövek fölött grillezik Lanzarote szigetén, Spanyolországban
Robot étterem, Bangkok, Thaiföld
A legbizarrabb: a tajvani Modern Toilet elnevezésű étterem kialakításakor a belsőépítészek a fürdőszoba kelléktárát ültették át vendéglői környezetbe
“Kórház” bár Szingapúrban
Különös, csontházra emlékeztető bár: H.R.Giger Museum Bar, Gruyères, Svájc
Börtönhangulat az étteremben: Prison Of Fire, Tianjin, Kína
Még mindig Velence, az élménytől ugyanis nehéz szabadulni. Már maga a város története is lenyűgöző, számos rejtély, legenda övezi. Nem beszélve arról, hogyan épült az Adria királynőjeként is emlegetett város. Azt már a legkisebbek is tudják, hogy Velence, a vízek városa, ahol vagy gyalog, vagy vízijárművel közlekedhetünk. Azt is megtanultuk, az olasz ékszerdoboz cölöpökre épült, éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy egyszer elsüllyed. Azt azonban én magam sem tudtam, milyen anyagból készültek ezek a cölöpök, és mitől ennyire időt állóak.
Persze a Google jóbarátunk, ezért egyből választ kaptam, több mint tízmillió vörösfenyő cölöpre építették Velencét, és az épületek alapjait isztriai mészkő képezi. Az alábbi videó jól szemlélteti, hogyan sorakoznak a cölöpök Velence alatt, és milyen építészeti munkára volt szükség ahhoz, hogy a 6. században a lagúnákon elkezdhessék kiépíteni a várost.
Miközben manapság a Dubajban mesterségesen kialakított szigeteken ámuldozunk, el is felejtjük, a közelünkben van ennél különlegesebb is: Velence. Persze az Egyesült Arab Emírségekben egészen más technikával töltötték fel a tengert, de azért némi hasonlóság van a két módszer között. Nem beszélve arról, hogy a dubaji csoda már a XXI. század munkája, míg Velence 15 századdal korábbi. Éppen ezért Velencében nem csak az lenyűgöző, ami a föld felett van, hanem az is, ami alatta található.
Azért maradjunk a látható Velencénél, már csak azért is, mert szerelmes lettem a városba. Most is facsarodik a szívem, ha arra gondolok, ez a rengeteg kincs, sok-sok műemlék, művészi alkotás, festmények, szobrok egyszer eltűnhetnek a föld színéről. Közben persze szerencsésnek érzem magam, hogy én már láthattam ezeket.
Egy vendéghívogató étterem
S, ha már a művészetnél tartunk, Olaszország konyhaművészete sem elhanyagolható. Azt gondolom, nincs tipikusan Velencére jellemző étel, nem is találkoztam ilyennel a három nap alatt, de az olasz konyha remekei mind-mind felsorakoznak az étlapokon. A tengeri herkentyűk, a tészták, a pizzák minden helyi étterem kínálatában szerepelnek, de nem is ezektől tipikusan olasz a vendéglátásuk. Sokkal inkább az egyszerűség, a minőségi, helyi alapanyagok használata teszi utánozhatatlanná az ételeket. S ott van bennük az olasz életérzés, a sós tengeri levegő, a tradíciók. Persze ezekhez kiváló díszletet nyújtanak Velence szűk utcái, sikátorai, az apró, családias éttermek, vendéglők berendezése.
Kirakat a kirakatban
Némelyik étterem olyannyira apró, hogy az asztalok szinte egymás mellett vannak, a pincérek alig férnek el. De ez nem okoz gondot, a szíveslátás, a közvetlen kiszolgálás, az olasz mamma receptjei feledtetik az apró kellemetlenségeket. Első este egy aprócska vendéglőbe tértünk be, illetve térített be minket egy ajtónálló. (Egyébként is gyakori az olasz városban, hogy az éttermek előtt behívó ember fogja a vendégeket.) Valamiért szimpatikus volt a hely: piros ülőkék, fehér abrosz, olasz borok sorakoztak a falon, és apróbbnál apróbb helyiségek nyíltak egymásból. Mi a kirakatban foglaltunk helyet, ahonnan láttuk a szűk utcát, a piros-vöröses fényeket.
Apró családias, olasz
Elhatároztam, aznap fritto mistot rendelek, ez tulajdonképpen tintahal, szardínia, rák kisütve. Ropogós, finom, igazából megcitromozva még jobban kijön az íze. A többiek pizzát rendeltek és carbonara spagettit. A pizza vékony tésztájú volt, amit én kevésbé kedvelek, de ez mégis ízlett. (persze, hogy végigkóstoltuk egymás ételeit.) A tészta pedig pont olyan, amilyet a nagykönyvben megírtak és persze óriási adag volt. Indiai pincérünk még egy üveg proseccot is ajánlott nekünk: jéghideg volt, kellemesen buborékos. Koccintgattunk párszor, Velencére, az utazásra, az édes életre. Desszertet nem bírtunk enni, de ajándékképpen mindegyikünk kapott egy kispohár limoncellot. Szerencsém volt, négyből ketten nem szerették a citrom likőrt, én viszont igen.
Gyöngyöző prosecco
A szállodában kaptunk reggelit, első reggel kíváncsi voltam, mit kínálnak a vendégeknek. Svédasztal volt: tojás, bacon, szalámik, sajtok, péksütemények és sok-sok friss gyümölcs. Ananász, narancs, vérnarancs, szőlő, sárgadinnye került a tányéromra és valami különleges datolyakenyér. Legalábbis annak tippeltem, de másnap már nem találtam a kínálatban. Már bánom, hogy akkor csak egyet szedtem magamnak.
Kávézás olasz módra
Bár így is bőséges volt a reggeli, hiszen egy rövidke városnézés után az egyik Szent Márk téri cukrászdába vettük az irányt. Ezt nem lehet kihagyni, nem is akartuk. Tejes, habos kávé, tiramisu, túrótorta, fagylaltkehely, velencei torta és jeges aperol – soroltuk a fehér öltönyös, elegáns pincérnek a rendelésünket. (Itt jegyezném meg, mindenki mosolyog, kedves, előzékeny, még akkor is, ha a vendégnek idegesítő az angol, vagy éppen az olasz akcentusa, sőt akkor is, ha rosszul rendelünk.) Egészen pontosan nem soroltuk, sokkal inkább mutogattuk a turistabarát étlapról, amin minden tétel fotóval volt feltüntetve.
Itt a kávé is jobban esik
Mit mondjak, a Szent Márk téren kávézni, tavaszi napsütésben aperolt szürcsölni, barátokkal beszélgetni, vagy csak bámulni ki a fejünkből, nagyon menő. Na jó, most küldenek el sokan melegebb éghajlatra, ezért inkább úgy fogalmazok, jó érzés, feledhetetlen. Persze a számla is az, mert valljuk be, a vízek városa nem az olcsóságáról híres. Az élményeket nem adják ingyen, az egyszer biztos.
Jég, aperolPisztácia fagyi epervelővel, gyümölcsökkelA kihagyhatatlan olasz sütemények
Második este is hűséges maradtam a tenger gyümölcseihez, csak ezúttal tésztával rendeltem az ételt. A Rialto-hídon átkelve – turisták tömegén átverekedve – jutottunk a túlpartra, és a Canal Grande melletti egyik kisvendéglőben fogyasztottuk el utolsó velencei vacsoránkat. Az este kellemes volt, de azért egy teraszon üldögéléshez még hűvös, ennek ellenére – mint sokan mások – mi is az étterem kinti részét választottuk. Fölöttünk melegítő lámpák lógtak, kaptunk pokrócot, és persze itt is összezsúfolva ülhettünk. De itt sem zavart minket. Velence esti fényei, a Rialto látványa, a csatornán úszkáló gondolák, egy üveg Moscato d’asti, és persze az ajándék limoncello, megtették hatásukat. Na és persze a kiszolgáló, akiről kiderült, pontosan ismeri Budapestet, mert a lánya ott dolgozik. Velence közepén azt ecsetelte, milyen gyönyörű a magyar főváros, micsoda pazar Budapest. Büszke voltam, miközben Velence szépsége igazi latin szerető módjára csábított.
A tengernek gyümölcsei „leszedve”A legjobb salátaPasta, pasta, pasta,
S talán ettől a csábítástól, vagy az üveg édes bortól, de a Rialton visszafelé haladva már jókedvűen bukdácsolt kiscsapatunk, persze sajnálva, hogy ez az utolsó velencei éjszakánk. Hogy kevés-e három napot tölteni a lagúnák királynőjével? Igen, bizton állíthatom. De mégis annyi élményt ad ez a pár nap is, hogy még így is megéri.
Habos itt minden kérem szépen
Másnap, indulás előtt egyetértettünk abban, a délelőtti, olasz kávézást nem hagyhatjuk ki. Ezúttal nem csak mi, de az idő is szomorú volt. Egyy másik Szent Márk téri cukrászdába ültünk, nem kintre, bentre. Habos kávét, habos csokit rendeltünk. Nyugodtan kanalaztam az édes habot a kávémról, ízlelgettem a folyékony csokit, beleharaptam az ízes ostyába, és próbáltam elképzelni, a több százéves cukrászdában kik fordulhattak meg. A míves tükrök, márvány asztalok, ezüst tálcák letűnt korokat idéztek, éppúgy, ahogy a cukrászda terasza. A lepattogzott vakolat alatt bőr kanapék követték a fal vonalát, előttük nehéz fa-márvány asztalok, szinte vártam, hogy Fellini felkiált: „Csapó…” Persze olaszul…
Olasz kávézóCsokoládé, amitől édes az olasz életA csoki illatú édességboltban még a lábtörlő is csokisFél kiló, maradhat?Hegyekben a csokiHab alatt lapul a csokiMint egy olasz film díszlete
Szégyellem, de Hejcéről akkor hallottam először, amikor a repülőgépszerencsétlenség történt. Ennek már 13 éve: egy szlovák békefenntartó katonákat szállító repülőgép nekicsapódott a Borsó-hegynek. Újságíróként dolgoztam, és 2006 januárja erről is emlékezetes lett. Mindenki próbált minél többet megtudni a tragédiáról, a helyszínen lévőket pedig sokkolta az eset, nem is akartak beszélni a nyilvánosság előtt. Azóta azonban eltelt több mint egy évtized, a falu közepén emlékmű, így tisztelegnek a Hejcén elhunyt 43 katona előtt.
Az emlékművet eddig csak fotóról láttam, a napokban azonban barátaimmal ellátogattunk a faluba. Az odavezető út során nem arra számítottam, ami fogadott. A főúton ugyanis nem győztük kerülgetni a kátyúkat, egy-egy településen áthaladva pedig a reménytelenség érzése nehezedett rám. Néztem az útmenti viskókat, és elszomorított a lelakatolt kocsmák látványa. Ahol ugyanis már a helyi ivó sem működik, az tényleg a világvége. Éppen ezért nem is értettem, valaki miért is nyit a világvége után kettővel egy éttermet. Hejcére ugyanis Kormos Péter meghívására látogattunk el, aki a helyi Művész Restaurant megálmodója, tulajdonosa.
Miután úttalan utakon megérkeztünk Hejcére, mindent megértettem, egészen más látvány fogadott, mint az útba eső településeken. Múlt század eleji épületek, napfényes főutca, rendezett környezet, borostyánnal befuttatott kőkerítések. Nem falun voltam, sokkal inkább egy polgári légkörű kisváros képe tárult elénk. Az éttermet el sem téveszthettük, hiszen rengeteg autó parkolt előtte, és tábla hívogatta a vendégeket. Miután kiszálltam az autóból egy kérdés fogalmazódott meg bennem: eddig miért nem voltam itt.
Kormos Péter kedvesen fogadott minket, és kérdeznemk sem kellett, tudtam, miért itt nyitott éttermet. De azt is láttam, mitől lett sikeres: szívvel, lélekkel csinálja, lelkes és lokálpatrióta. Rövid beszélgetés után sétára invitált minket a faluba. Az idő nekünk kedvezett, mondhatom, az idei első tavaszi nap Hejcén talált. A fésűs házak mellett haladva, nem lehetett nem észrevenni, hogy mindegyik rendezett, a kapuk mívesen készültek. Megtudtam, a főutcai házakat szívesen vásárolják meg szlovákok, és nyaralónak újítják fel. A településen viszont csak 150-en élnek, közülük is sok az idős.
Az étteremmel szemben a Szerencs patak csörgedezik, túloldalán pedig egy kastély, illetve, ami maradt belőle. Ahogy a falu kis hídján átkelünk, elénk tárul az ódon épület szebbik fele is, bent rendezett az udvar, de elhagyatott. A míves kapu mellett tábla hirdeti, hogy a római katolikus egyház tulajdona. Kísérőimmel ötletelünk, mi minden lehetne az elegáns épület, persze, alapos felújítás után.
Kevés séta után a hejcei emlékműhöz érünk. Miután a közelmúltban volt a tragédia évfordulója, mindenütt koszorúk, mécsesek. A szlovákok, a katonák hozzátartozói minden évben ellátogatnak ide. Megrázó az emlékmű, próbálom kiolvasni a márványra írt szlovák neveket, imát mondok értük. Kormos Péter közben elmeséli, szinte elsőként ért ki annak idején a baleset helyszínére. Havazott, és alig lehetett megközelíteni a hegy tetejét. Segített a mentésben, bár igazából sokat már nem tudtak tenni a katonákért. Még sem ez a legmegrázóbb emléke, a közeli, szlovák tornateremben tartott gyásszertartás jobban megviselte. A 43 vaskoporsó látványa még mai eszébe jut…
Az emlékművel szemben a templom, a templomkert. Mindenhol zöld, ódon fák, borostyán. A templomot körbeölelő kőfal látványa lenyűgöz. Akárhova nézek, elámulok, hogy milyen szép Hejce. Tele faragott szobrokkal, még a kertekbe is jut belőlük. Azon gondolkodom, micsoda fesztiválokat, művésztáborokat lehetne itt rendezni. Persze az ötlet nem egyedi, már, ami a tábort illetti, hiszen annak idején szobrászok jártak ide. Most már nem.
Miközben Péterrel ötletelünk, beszélgetünk, egy hosszabb falukörrel visszakanyarodunk a Művész-hez, ahol pontban délre elkészül a rendelésünk. Megéheztünk, mondhatom, szerencsére, mert óriási adagokat szolgálnak fel. Libacomb, báránycsülök, tarja kerül elénk, köretnek krumpli, hagymakarikák, lilakáposzta. Barátaimmal alig bírjuk megenni, de annyira ízletes, hogy végül egy morzsát sem hagyunk a tányéron. Jóllakottan beszélgetünk, majd Péter kiköti, míg meg nem kóstoljuk a Művész mákos gubáját, nem mehetünk haza. Nem vesszük fenyegetésnek, egyrészt, mert szívesen maradnánk, másrészt a mákos guba az egyik kedvencem. Igaz, már nem bírunk enni, de egy féladagot kikérünk. A féladag máshol egy adag, de lehet kettő…Ízletes, kellően puha kifli darabok a tányéron, bőven megszórva az édes mákkal, leöntve sodóval, díszítve édes tejszínhabbal. Végképp elvesztünk, rájövünk, legközelebb nem szabad egynapra jönni Hejcére. A bőséges ebéd után ugyanis jólesne egy kis pihenés.
Pétertől megtudjuk, tavasztól számos programot szervez a Művészbe, Pély Barnát is meghívta, DJ is jön Hejcére, lesznek beszélgetős estek. De figyelmeztet, nem árt előre foglalni asztalt, mert volt, amikor csaknem százan érkeztek egy-egy rendezvényükre. Megfogadjuk a tanácsát, és jóllakva búcsút veszünk a Művésztől, Hejcétől. Nem végleg, mert jön a tavasz, mi is jövünk.
Szakácsból lett cukrász, egy véletlennek köszönhetően. Spanyolországban volt gyakorlaton, amikor egyszercsak a konyháról áthelyezték a cukrászatba. Akkor megtetszett neki a szakma, és az interneten keresgélve olyan színes, kreatív cukrászalkotásokat látott, hogy úgy érezte magát, „mint Alice csodaországban”. Ott s akkor végérvényesen eldöntötte, cukrász lesz. Ennek még alig négy éve, de Nagy Csaba máris megnyerte a Nemzetközi Cukrász Világbajnokságot, amit az elmúlt héten rendeztek meg Riminiben. Csabával az Avalon Ristoranteban beszélgettünk, ahol már második éve dolgozik cukrászként.
– Ez volt a második versenyem, tavaly Luxemburgban voltam egy megmérettetésen, akkor csapatunknak bronzérmet sikerült szereznie – mesélte Csaba. – Most ketten indultunk, Kézi Sárával, aki a baktalórántházi Fenyves szálló cukrásza. A nemzeti válogatott tagjaiként jutottunk ki a világbajnokságra, amire – mint ahogy a sportolók teszik – mi is gyakoroltunk, készültünk, próbáltuk a recepteket. Két versenyfeladatunk volt, egy tortát és egy tányérdesszertet kellett készítenünk, mindössze 3,5 óra alatt. A tortánk egy csokoládés currys alkotás lett, karamelizált fenyőmagropogóssal, anánász-kókusz zselével és étcsokoládés mousse-al. A tányérra pedig bazsalikomos zöldteás piskóta került, zöldteás tejcsokis ganázzsal, mandularopogóssal, sóskaramellás vaníliás namelakával – ez egy japán krém – és zöldteás málnás fagyival. A recepteket én találtam ki, majd Sárával együtt finomítottuk az ízeket. A versenyen kikötés volt, hogy a szponzorok termékeit használjuk, ezért került zöldtea, illetve gyümölcspüré az édességekbe. De a desszertek mellett a körülményeket is értékelték, például a hűtőt is megnézték, a tisztaságot, ezekkel jelentős pontokat lehetett szerezni.
Kérdésünkre, hogyan került a nemzeti cukrászválogatottba, Csaba elmondta, szakmai alapon válogatták be, a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség ajánlására. „Nagy dolog, hogy 26 évesen egy ennyire komoly versenyen aranyérmet szerezhettem, de nincs megállás, készülni kell a 2020-as megmérettetésekre. Jövő februárban lesz egy cukrászolimpia, majd nyáron Szentpéterváron a mostani verseny döntője, Riminiben ugyanis az európai selejtező volt. A döntőre egy tortát kell készítenünk, tányérdesszertet, és csokoládé artisztikát.”
Az Avalon Ristorante cukrászata minden feltételt biztosít az ifjú cukrász számára, Csaba és csapattársa ott gyakorolhattak, kísérletezhették ki az aranyat érő desszerteket. Az étterem vendégei pedig jól járnak, hiszen Csaba egy-egy ötletét, saját receptjeinek végeredményét meg is kóstolhatják. Sőt, a világbajnokságra való felkészülés alatt szinte folyamatosan tesztelték a vendégeken a desszerteket.
Miért szereti csinálni? – kérdeztük. „Boldogsággal tölt el, hogy örömöt okozhatok másoknak, és boldogság, amikor a szakmai is rácsodálkozik egy-egy alkotásomra” – válaszolta.
Csaba a modern cukrászatról is elmondta a véleményét, kiemelve, hogy erre a vonalra jelenleg a franciák vannak nagy hatással. „Nem vagyok híve az újragondolásnak, amit egyszer kitaláltak, az úgy van jól, nem kell hozzányúlni, nem kell bolygatni. Sok új alapanyag van – Ázsiából, Dél-Amerikából -, éppen ezért sok újat lehet készíteni, lehet ötletelni, kísérletezni.
Amikor a kedvenc süteményéről kérdeztük a cukrásztól, kitérő választ kaptunk: „Nem vagyok édesszájú, inkább az ízek között vannak kedvenceim. Szeretem a savas ízeket, ezek mellett a mogyorót, karamellát.”
