Kijöttünk Olaszba’ 2.0 – három napig csak nekünk “szedték” a tenger gyümölcseit

Még mindig Velence, az élménytől ugyanis nehéz szabadulni. Már maga a város története is lenyűgöző, számos rejtély, legenda övezi. Nem beszélve arról, hogyan épült az Adria királynőjeként is emlegetett város. Azt már a legkisebbek is tudják, hogy Velence, a vízek városa, ahol vagy gyalog, vagy vízijárművel közlekedhetünk. Azt is megtanultuk, az olasz ékszerdoboz cölöpökre épült, éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy egyszer elsüllyed. Azt azonban én magam sem tudtam, milyen anyagból készültek ezek a cölöpök, és mitől ennyire időt állóak.

Persze a Google jóbarátunk, ezért egyből választ kaptam, több mint tízmillió vörösfenyő cölöpre építették Velencét, és az épületek alapjait isztriai mészkő képezi. Az alábbi videó jól szemlélteti, hogyan sorakoznak a cölöpök Velence alatt, és milyen építészeti munkára volt szükség ahhoz, hogy a 6. században a lagúnákon elkezdhessék kiépíteni a várost.

Miközben manapság a Dubajban mesterségesen kialakított szigeteken ámuldozunk, el is felejtjük, a közelünkben van ennél különlegesebb is: Velence. Persze az Egyesült Arab Emírségekben egészen más technikával töltötték fel a tengert, de azért némi hasonlóság van a két módszer között. Nem beszélve arról, hogy a dubaji csoda már a XXI. század munkája, míg Velence 15 századdal korábbi. Éppen ezért Velencében nem csak az lenyűgöző, ami a föld felett van, hanem az is, ami alatta található.

Azért maradjunk a látható Velencénél, már csak azért is, mert szerelmes lettem a városba. Most is facsarodik a szívem, ha arra gondolok, ez a rengeteg kincs, sok-sok műemlék, művészi alkotás, festmények, szobrok egyszer eltűnhetnek a föld színéről. Közben persze szerencsésnek érzem magam, hogy én már láthattam ezeket.

Egy vendéghívogató étterem

S, ha már a művészetnél tartunk, Olaszország konyhaművészete sem elhanyagolható. Azt gondolom, nincs tipikusan Velencére jellemző étel, nem is találkoztam ilyennel a három nap alatt, de az olasz konyha remekei mind-mind felsorakoznak az étlapokon. A tengeri herkentyűk, a tészták, a pizzák minden helyi étterem kínálatában szerepelnek, de nem is ezektől tipikusan olasz a vendéglátásuk. Sokkal inkább az egyszerűség, a minőségi, helyi alapanyagok használata teszi utánozhatatlanná az ételeket. S ott van bennük az olasz életérzés, a sós tengeri levegő, a tradíciók. Persze ezekhez kiváló díszletet nyújtanak Velence szűk utcái, sikátorai, az apró, családias éttermek, vendéglők berendezése.

Kirakat a kirakatban

Némelyik étterem olyannyira apró, hogy az asztalok szinte egymás mellett vannak, a pincérek alig férnek el. De ez nem okoz gondot, a szíveslátás, a közvetlen kiszolgálás, az olasz mamma receptjei feledtetik az apró kellemetlenségeket. Első este egy aprócska vendéglőbe tértünk be, illetve térített be minket egy ajtónálló. (Egyébként is gyakori az olasz városban, hogy az éttermek előtt behívó ember fogja a vendégeket.) Valamiért szimpatikus volt a hely: piros ülőkék, fehér abrosz, olasz borok sorakoztak a falon, és apróbbnál apróbb helyiségek nyíltak egymásból. Mi a kirakatban foglaltunk helyet, ahonnan láttuk a szűk utcát, a piros-vöröses fényeket.

Apró családias, olasz

Elhatároztam, aznap fritto mistot rendelek, ez tulajdonképpen tintahal, szardínia, rák kisütve. Ropogós, finom, igazából megcitromozva még jobban kijön az íze. A többiek pizzát rendeltek és carbonara spagettit. A pizza vékony tésztájú volt, amit én kevésbé kedvelek, de ez mégis ízlett. (persze, hogy végigkóstoltuk egymás ételeit.) A tészta pedig pont olyan, amilyet a nagykönyvben megírtak és persze óriási adag volt. Indiai pincérünk még egy üveg proseccot is ajánlott nekünk: jéghideg volt, kellemesen buborékos. Koccintgattunk párszor, Velencére, az utazásra, az édes életre. Desszertet nem bírtunk enni, de ajándékképpen mindegyikünk kapott egy kispohár limoncellot. Szerencsém volt, négyből ketten nem szerették a citrom likőrt, én viszont igen.

Gyöngyöző prosecco

A szállodában kaptunk reggelit, első reggel kíváncsi voltam, mit kínálnak a vendégeknek. Svédasztal volt: tojás, bacon, szalámik, sajtok, péksütemények és sok-sok friss gyümölcs. Ananász, narancs, vérnarancs, szőlő, sárgadinnye került a tányéromra és valami különleges datolyakenyér. Legalábbis annak tippeltem, de másnap már nem találtam a kínálatban. Már bánom, hogy akkor csak egyet szedtem magamnak.

Kávézás olasz módra

Bár így is bőséges volt a reggeli, hiszen egy rövidke városnézés után az egyik Szent Márk téri cukrászdába vettük az irányt. Ezt nem lehet kihagyni, nem is akartuk. Tejes, habos kávé, tiramisu, túrótorta, fagylaltkehely, velencei torta és jeges aperol – soroltuk a fehér öltönyös, elegáns pincérnek a rendelésünket. (Itt jegyezném meg, mindenki mosolyog, kedves, előzékeny, még akkor is, ha a vendégnek idegesítő az angol, vagy éppen az olasz akcentusa, sőt akkor is, ha rosszul rendelünk.) Egészen pontosan nem soroltuk, sokkal inkább mutogattuk a turistabarát étlapról, amin minden tétel fotóval volt feltüntetve.

Itt a kávé is jobban esik

Mit mondjak, a Szent Márk téren kávézni, tavaszi napsütésben aperolt szürcsölni, barátokkal beszélgetni, vagy csak bámulni ki a fejünkből, nagyon menő. Na jó, most küldenek el sokan melegebb éghajlatra, ezért inkább úgy fogalmazok, jó érzés, feledhetetlen. Persze a számla is az, mert valljuk be, a vízek városa nem az olcsóságáról híres. Az élményeket nem adják ingyen, az egyszer biztos.

Jég, aperol
Pisztácia fagyi epervelővel, gyümölcsökkel
A kihagyhatatlan olasz sütemények

Második este is hűséges maradtam a tenger gyümölcseihez, csak ezúttal tésztával rendeltem az ételt. A Rialto-hídon átkelve – turisták tömegén átverekedve – jutottunk a túlpartra, és a Canal Grande melletti egyik kisvendéglőben fogyasztottuk el utolsó velencei vacsoránkat. Az este kellemes volt, de azért egy teraszon üldögéléshez még hűvös, ennek ellenére – mint sokan mások – mi is az étterem kinti részét választottuk. Fölöttünk melegítő lámpák lógtak, kaptunk pokrócot, és persze itt is összezsúfolva ülhettünk. De itt sem zavart minket. Velence esti fényei, a Rialto látványa, a csatornán úszkáló gondolák, egy üveg Moscato d’asti, és persze az ajándék limoncello, megtették hatásukat. Na és persze a kiszolgáló, akiről kiderült, pontosan ismeri Budapestet, mert a lánya ott dolgozik. Velence közepén azt ecsetelte, milyen gyönyörű a magyar főváros, micsoda pazar Budapest. Büszke voltam, miközben Velence szépsége igazi latin szerető módjára csábított.

A tengernek gyümölcsei “leszedve”
A legjobb saláta
Pasta, pasta, pasta,

S talán ettől a csábítástól, vagy az üveg édes bortól, de a Rialton visszafelé haladva már jókedvűen bukdácsolt kiscsapatunk, persze sajnálva, hogy ez az utolsó velencei éjszakánk. Hogy kevés-e három napot tölteni a lagúnák királynőjével? Igen, bizton állíthatom. De mégis annyi élményt ad ez a pár nap is, hogy még így is megéri.

Habos itt minden kérem szépen

Másnap, indulás előtt egyetértettünk abban, a délelőtti, olasz kávézást nem hagyhatjuk ki. Ezúttal nem csak mi, de az idő is szomorú volt. Egyy másik Szent Márk téri cukrászdába ültünk, nem kintre, bentre. Habos kávét, habos csokit rendeltünk. Nyugodtan kanalaztam az édes habot a kávémról, ízlelgettem a folyékony csokit, beleharaptam az ízes ostyába, és próbáltam elképzelni, a több százéves cukrászdában kik fordulhattak meg. A míves tükrök, márvány asztalok, ezüst tálcák letűnt korokat idéztek, éppúgy, ahogy a cukrászda terasza. A lepattogzott vakolat alatt bőr kanapék követték a fal vonalát, előttük nehéz fa-márvány asztalok, szinte vártam, hogy Fellini felkiált: “Csapó…” Persze olaszul…

Olasz kávézó
Csokoládé, amitől édes az olasz élet
A csoki illatú édességboltban még a lábtörlő is csokis
Fél kiló, maradhat?
Hegyekben a csoki
Hab alatt lapul a csoki
Mint egy olasz film díszlete

 

 

 

 

Comments

comments