Kijöttünk Olaszba’ – Reméljük, megmenekül a lagúnák királynője

Kiruccani Velencébe igazán őrült ötlet, nem is fordul elő minden hétvégén (sajnos), de szülinapra szép meglepetés. Főleg így tavasszal, amikor még viselhető a turisták tömege, viselhető a meleg. Amikor még csak éled Olaszország, de már levonult a velencei karneváli tömeg, amikor a tavasz első napsugarai melegítik a Szent Márk teret, és a több száz éves kávézók teraszain egy jeges koktél is jólesik.

Irány a belváros!
Ilyen egy vízitaxi

Olaszország a szívemcsücske, annak ellenére, hogy van már két évtizede, hogy utoljára ott jártam. Imádom az olasz életstílust, az olasz konyhát, az emberek mentalitását, az eleganciájukat, stílusukat, és valljuk be, az olasz pasik extrán jóképűek. Éppen ezért már régen terveztem, hogy újra elutazom a taljánok földjére. Barátaim pedig kitalálták, menjünk Velencébe. A hosszúhétvége pont alkalmas volt egy gyors városnézésre. Igazából tényleg csak egy gyorsra, de még így is megérte.

A Szent Márk-székesegyház, és az elmaradhatatlan árusok

A Szent Márk tértől alig 50 méterre volt a szállásunk, az árkádok alatt csak átgyalogoltunk, és elénk tárult a képeslapokról jólismert látkép: a Szent Márk-székesegyház, a harangtorony és a Dózse-palota. Az árkádok alatt pedig a múlt század eleji hangulatot árasztó cukrászdák, világmárkákat kínáló ékszerboltok és muránói üvegeket árusító üzletek váltották egymást. Ezekbe a boltokba nem volt érdemes betérni, nem a mi pénztárcánkra méretezték az árakat, de a kirakat előtt jó volt gyönyörködni egy-egy míves ékszerben, több millió forintot érő órában, vagy éppen a muránói üvegművesek kezei alól kikerült üvegtárgyakban. Volt olyan márkabolt, ahova nem csupán azért nem mentünk be, mert nem akartunk, de ha akartunk volna se tehettük volna meg. Biztonsági őr állt az ajtóban és előre be kellett jelentkezni ahhoz, hogy valaki elfoglalhassa az aprócska, de annál drágább üzlet két elegáns foteljét. A szerencsések ezekben a kényelmes ülőalkalmatosságokban válogathattak a milliós ékszerek, karravalók között. Még egy pohár pezsgő, kávé, aprósütemény is jutott nekik, nehogy megunják a válogatást. Ezek az apró figyelmességek belefértek az árba.

Úton…

Mintahogy a velencei kávézók ajándékai is: házi chips, földimogyoró, édes- és sós teasütemények. A Szent Márk térbe benyúló teraszok mindegyikén ilyen apró figyelmességekkel próbálták lenyűgözni a vendégeket. Sikerült is. Nem nagy dolgok, de jóleső érzés volt, ahogy a jeges koktél, vagy éppen a hamisítatlan olasz kávé mellé került egy kis nassolni való, és amint kifogytak a finomságok, a figyelmes pincérek azonnal pótolták ezeket. Persze az apróságokon kívül nem hagyhattuk ki a tiramisut, a ricottás tortát, na és persze az olasz fagyit. Hibát ezekben sem találtunk. Persze a környezet, a napfény, Velence díszlete, és a dolce vita érzés is csak fokozta az ízeket, az élményt.

A Szent Márk tér egy része

Természetesen nem hagyhattuk ki a jólismert nevezetességeket: Szent Márk-székesegyház, Dózse-palota, Sóhajok hídja…Annak ellenére sem, hogy csapatunk minden tagja már nem először járta végig ezeket a helyeket. A székesegyházba ingyen jutottunk be. Nem azért, mert szemfülesek voltunk, hanem, mert az ingyenes.

A székesegyház

Bizánci stílusban épült, és a Google-nak köszönhetően még számos érdekességet leírhatnék róla, de a keresés örömét meghagyom mindenkinek. Inkább a hangulatára térnék ki, ami amellett, hogy lenyűgöző, félelmetes is. Belépve szinte megelevenedik előttünk a zord, sötét középkor. Építészetileg persze valóban lenyűgöző, és egyben felfoghatatlan, hogy a XI. században hogyan tudták elkezdeni a templom építését, valamiért mégis rossz érzést kelt az emberben. Szinte halljuk, látjuk a bizánci kor papjait, főméltóságait, ahogy bevonulnak a bazilikába, ahogy hajbókolnak, és elgondolkodunk, mennyi fájdalomnak, könyörgésnek adott már helyet ez az épület.

Csak egy kávézó
Dolce vita
Tipikus olasz kávéterasz

Gondolkodásunkból pedig időről-időre felocsúdunk, mert nem árt a lábunk elé nézni. A székesegyház padlózata ugyanis megsüllyedt. Helyenként óriási mélyedések figyelmeztetik a turistákat arra, hogy Velencében semmi sem örök, ha csak csoda nem történik, a város Atlantisz sorsára juthat. Csak az elmúlt században 10 centit süllyedt a lagúnák királynőjeként is emlegetett Velence.

Hát mit mondjak, az a terasz 🙂

Igaz, az is csoda, hogy eddig bírta. A velencei házakat elnézve pedig érthetetlen, hogy statikailag hogy nem dőlnek össze. Szállondákban a padló sem volt egyenes, az ágy eleje és vége között csaknem 5 centis szintkülönbség volt, a lift plafonján ugyancsak jelentős eltérést figyelhettünk meg. A Dózse-palotában sétálva többször nagyot rezgett a padló, ráijesztve a turistákra. A házak aljzata szinte mindenhol penészes, átázott, a rácsok rozsdások, a néhol kikandikáló cölöpöket is benőtte a moha. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért Velence maga a csoda. Tele titokkal, legendával, történelemmel.

Kilátás a Dózse-palotából
Fények, hangulat, lagúna

A város szűk utcái színházi díszletek. Valamiért nem lehet komolyan venni ezeket a romantikus sikátorokat. Nem evilági, nem ebben a korban “játszódnak”. Hiába a Gucci, Dior, Louis Vuitton – és egyéb világmárkák – üzletei, valamiért ezek sem zökkentik vissza a turistát a jelenbe. A spalettás ablakok, a színes üvegablakok, az apró erkélyek, a halvány esti fények, a gondolások mind mind gondoskodnak arról, hogy a vendég belecsöppenjen valami földöntúliba. A csendről nem is beszélve, ami elsőre fel sem tűnik az embernek. Hiszen hiába a több százezer turista, a belváros nyüzsgése, valami mégis megmagyarázhatatlanul más, amikor az apró spalettákat kinyitjuk a szállodai szoba ablakán. S amikor megkondul a Szent Márk-székesegyház harangja, amikor elüti az időt, és már csak az apró utórezdülések visszhangoznak, akkor esik le, mi az, amit nem hallunk Velencében: a kocsik zaját. S ez megmagyarázhatatlan nyugalmat áraszt, más hangok felerősödnek, másra fókuszálunk, s talán ez is más dimezióba helyezi az ott töltött időt.

Arra meg a Rialto
Még egy terasz

Autó nincs, de persze vannak gondolák. Szállondánk előtt parkolt vagy negyven, s minden reggel, reggeli közben, ezek látványa tárult elénk. A gondolások már korán nekikezdtek a járművek takarításának, majd rövid pihenés után, indult a munka. Hétköznapi ruhájukat csíkos pólóra váltották, fejükre felkerült a velencei kalap, és az első vendégekkel már ki is eveztek a szűk lagúnákba. Az egyórás út 80 euró volt, de ehhez ma már nem jár énekszó. A gondolások leginkább a telefonjukat nézik, vagy éppen arra ügyelnek, hogy az alacsony hídaknál lehúzzák a fejüket. Később azt is megtudtam, évente csak 2-3 új evezős kap engedélyt arra, hogy ezt a vízijárművet vezesse. Egyrészt, mert nehéz megtanulni a gondolázást, másrészt gondolom, ezzel is védik a gondolásokat a konkurenciától.

Kilátás a reggelihez
Bizonyíték, hogy kulturálódtam is 🙂

Valaki tudta, hogy mi a csillagjegyem 🙂

Dózse-palota
Na ez plafon
Ezt nem volt egyszerű cipelni

(Folyt.köv.)

Comments

comments