A hejcei mákos guba és a borostyánnal futtatott fésűs házak

Szégyellem, de Hejcéről akkor hallottam először, amikor a repülőgépszerencsétlenség történt. Ennek már 13 éve: egy szlovák békefenntartó katonákat szállító repülőgép nekicsapódott a Borsó-hegynek. Újságíróként dolgoztam, és 2006 januárja erről is emlékezetes lett. Mindenki próbált minél többet megtudni a tragédiáról, a helyszínen lévőket pedig sokkolta az eset, nem is akartak beszélni a nyilvánosság előtt. Azóta azonban eltelt több mint egy évtized, a falu közepén emlékmű, így tisztelegnek a Hejcén elhunyt 43 katona előtt.

Az emlékművet eddig csak fotóról láttam, a napokban azonban barátaimmal ellátogattunk a faluba. Az odavezető út során nem arra számítottam, ami fogadott. A főúton ugyanis nem győztük kerülgetni a kátyúkat, egy-egy településen áthaladva pedig a reménytelenség érzése nehezedett rám. Néztem az útmenti viskókat, és elszomorított a lelakatolt kocsmák látványa. Ahol ugyanis már a helyi ivó sem működik, az tényleg a világvége. Éppen ezért nem is értettem, valaki miért is nyit a világvége után kettővel egy éttermet. Hejcére ugyanis Kormos Péter meghívására látogattunk el, aki a helyi Művész Restaurant megálmodója, tulajdonosa.

Miután úttalan utakon megérkeztünk Hejcére, mindent megértettem, egészen más látvány fogadott, mint az útba eső településeken. Múlt század eleji épületek, napfényes főutca, rendezett környezet, borostyánnal befuttatott kőkerítések. Nem falun voltam, sokkal inkább egy polgári légkörű kisváros képe tárult elénk. Az éttermet el sem téveszthettük, hiszen rengeteg autó parkolt előtte, és tábla hívogatta a vendégeket. Miután kiszálltam az autóból egy kérdés fogalmazódott meg bennem: eddig miért nem voltam itt.

Kormos Péter kedvesen fogadott minket, és kérdeznemk sem kellett, tudtam, miért itt nyitott éttermet. De azt is láttam, mitől lett sikeres: szívvel, lélekkel csinálja, lelkes és lokálpatrióta. Rövid beszélgetés után sétára invitált minket a faluba. Az idő nekünk kedvezett, mondhatom, az idei első tavaszi nap Hejcén talált. A fésűs házak mellett haladva, nem lehetett nem észrevenni, hogy mindegyik rendezett, a kapuk mívesen készültek. Megtudtam, a főutcai házakat szívesen vásárolják meg szlovákok, és nyaralónak újítják fel. A településen viszont csak 150-en élnek, közülük is sok az idős.

Az étteremmel szemben a Szerencs patak csörgedezik, túloldalán pedig egy kastély, illetve, ami maradt belőle. Ahogy a falu kis hídján átkelünk, elénk tárul az ódon épület szebbik fele is, bent rendezett az udvar, de elhagyatott. A míves kapu mellett tábla hirdeti, hogy a római katolikus egyház tulajdona. Kísérőimmel ötletelünk, mi minden lehetne az elegáns épület, persze, alapos felújítás után.

Kevés séta után a hejcei emlékműhöz érünk. Miután a közelmúltban volt a tragédia évfordulója, mindenütt koszorúk, mécsesek. A szlovákok, a katonák hozzátartozói minden évben ellátogatnak ide. Megrázó az emlékmű, próbálom kiolvasni a márványra írt szlovák neveket, imát mondok értük. Kormos Péter közben elmeséli, szinte elsőként ért ki annak idején a baleset helyszínére. Havazott, és alig lehetett megközelíteni a hegy tetejét. Segített a mentésben, bár igazából sokat már nem tudtak tenni a katonákért. Még sem ez a legmegrázóbb emléke, a közeli, szlovák tornateremben tartott gyásszertartás jobban megviselte. A 43 vaskoporsó látványa még mai eszébe jut…

Az emlékművel szemben a templom, a templomkert. Mindenhol zöld, ódon fák, borostyán. A templomot körbeölelő kőfal látványa lenyűgöz. Akárhova nézek, elámulok, hogy milyen szép Hejce. Tele faragott szobrokkal, még a kertekbe is jut belőlük. Azon gondolkodom, micsoda fesztiválokat, művésztáborokat lehetne itt rendezni. Persze az ötlet nem egyedi, már, ami a tábort illetti, hiszen annak idején szobrászok jártak ide. Most már nem.

Miközben Péterrel ötletelünk, beszélgetünk, egy hosszabb falukörrel visszakanyarodunk a Művész-hez, ahol pontban délre elkészül a rendelésünk. Megéheztünk, mondhatom, szerencsére, mert óriási adagokat szolgálnak fel. Libacomb, báránycsülök, tarja kerül elénk, köretnek krumpli, hagymakarikák, lilakáposzta. Barátaimmal alig bírjuk megenni, de annyira ízletes, hogy végül egy morzsát sem hagyunk a tányéron. Jóllakottan beszélgetünk, majd Péter kiköti, míg meg nem kóstoljuk a Művész mákos gubáját, nem mehetünk haza. Nem vesszük fenyegetésnek, egyrészt, mert szívesen maradnánk, másrészt a mákos guba az egyik kedvencem. Igaz, már nem bírunk enni, de egy féladagot kikérünk. A féladag máshol egy adag, de lehet kettő…Ízletes, kellően puha kifli darabok a tányéron, bőven megszórva az édes mákkal, leöntve sodóval, díszítve édes tejszínhabbal. Végképp elvesztünk, rájövünk, legközelebb nem szabad egynapra jönni Hejcére. A bőséges ebéd után ugyanis jólesne egy kis pihenés.

Pétertől megtudjuk, tavasztól számos programot szervez a Művészbe, Pély Barnát is meghívta, DJ is jön Hejcére, lesznek beszélgetős estek. De figyelmeztet, nem árt előre foglalni asztalt, mert volt, amikor csaknem százan érkeztek egy-egy rendezvényükre. Megfogadjuk a tanácsát, és jóllakva búcsút veszünk a Művésztől, Hejcétől. Nem végleg, mert jön a tavasz, mi is jövünk.

Comments

comments