Velence – GasztroGráf

Caffé Florian: egy helyen kávéztunk Casanovával, igaz, nem egy időben

Újra és újra Velence. Ez a csodás város felejthetetlen élményt nyújt, még hetekkel, évekkel később is eszébe jutnak az embernek részletek, emlékek. Nemcsak a víziváros épületei kis utcácskái, gondolái nyűgözik le a látogatót, hanem az olasz gasztronómia is, és a helyi vendéglátóhelyek több százéves története. Vegyük csak a Caffé Floriant, ahol volt szerencsém meginni egy habos csokoládét. A kiszolgálás, a felszolgálás és maga a folyékony csokicsoda kiváló volt, de ha nem az lett volna, a legendás kávézó már a berendezésével elvarázsolja a vendégeket.

A Szent Márk téren sétálva néztük ki ezt a cukrászdát. Az előző napokban a szemben lévő oldalon lévő mindkét kávézóban ültünk már, és hallgattuk a Florian teraszáról átszűrődő zenét. Ott ugyanis frakkba öltözött zenészek szórakoztatták a vendégeket, pluszt varázst adva a térnek, Velencének, a pillanatnak. Majd láttuk azt is, hogy ezüst emeletes tálcákon viszik az apró teasüteményeket, ezüst jégtartókban pihen a pezsgő – vagy épp a prosecco -, és óriási édes habok alatt érkezik a kávé, csokoládé. Eldöntöttük, – akkor még nem tudva, hogy ez a híres Florian -, másnap ott fogyasztjuk el a napi kávénkat, koktélunkat.

Másnap azonban borús volt az idő, így a teraszra nem mertünk kiülni, zenekar sem volt, de a Florian belső tere kárpótolt mindenért. A kávézóról érdemes tudni: Olaszország legrégebbi kávéháza, 1720-ban nyílt meg. Akkoriban „Caffe alla Venezia trionfante”-nak, magyarul „Győzedelmes Velence”-nek hívták, a köznyelv viszont első tulajdonosa, Floriano Francesconi után Caffe Florianra keresztelte át.

S, ha már a történelmi falak közt kávézgathattunk, felidéztük, hogy egykor Lord Byron, Charles Dickens, Goethe, Rousseau, és Kosztolányi Dezső is megfordult a Florianban. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az a kávéház, ahova elsőként engedtek be nőket. Éppen ezért – vagy talán ezért is – volt a Florian Casanova kedvelt helye, hiszen itt válogathatott a velencei felhozatalból.

A kávézó árkádos kialakítása példaként szolgált sok későbbi kávéház kialakításakor. A kávézóban jelenleg is látható falfestmények a 19. század elején készültek, amikor újradekorálták az akkora már négy teremből álló kávéházat. Az egyik termet híres férfiak portréi díszítik, a másodikat jelenetek az emberiség fejlődésről (úgy a művészetek, mint a tudományok területén), a harmadikat távol-keleti ihletésű motívumok, míg a negyedik teremben a négy évszakot megtestesítő négy nőalak festményét láthatják a vendégek. A 20. században egy ötödik teremmel bővült a kávéház, amelyet gazdagon díszített tükrökkel és aprólékos faberakással díszítettek – írja a hetedhétország.hu

Kijöttünk Olaszba’ 2.0 – három napig csak nekünk „szedték” a tenger gyümölcseit

Még mindig Velence, az élménytől ugyanis nehéz szabadulni. Már maga a város története is lenyűgöző, számos rejtély, legenda övezi. Nem beszélve arról, hogyan épült az Adria királynőjeként is emlegetett város. Azt már a legkisebbek is tudják, hogy Velence, a vízek városa, ahol vagy gyalog, vagy vízijárművel közlekedhetünk. Azt is megtanultuk, az olasz ékszerdoboz cölöpökre épült, éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy egyszer elsüllyed. Azt azonban én magam sem tudtam, milyen anyagból készültek ezek a cölöpök, és mitől ennyire időt állóak.

Persze a Google jóbarátunk, ezért egyből választ kaptam, több mint tízmillió vörösfenyő cölöpre építették Velencét, és az épületek alapjait isztriai mészkő képezi. Az alábbi videó jól szemlélteti, hogyan sorakoznak a cölöpök Velence alatt, és milyen építészeti munkára volt szükség ahhoz, hogy a 6. században a lagúnákon elkezdhessék kiépíteni a várost.

Miközben manapság a Dubajban mesterségesen kialakított szigeteken ámuldozunk, el is felejtjük, a közelünkben van ennél különlegesebb is: Velence. Persze az Egyesült Arab Emírségekben egészen más technikával töltötték fel a tengert, de azért némi hasonlóság van a két módszer között. Nem beszélve arról, hogy a dubaji csoda már a XXI. század munkája, míg Velence 15 századdal korábbi. Éppen ezért Velencében nem csak az lenyűgöző, ami a föld felett van, hanem az is, ami alatta található.

Azért maradjunk a látható Velencénél, már csak azért is, mert szerelmes lettem a városba. Most is facsarodik a szívem, ha arra gondolok, ez a rengeteg kincs, sok-sok műemlék, művészi alkotás, festmények, szobrok egyszer eltűnhetnek a föld színéről. Közben persze szerencsésnek érzem magam, hogy én már láthattam ezeket.

S, ha már a művészetnél tartunk, Olaszország konyhaművészete sem elhanyagolható. Azt gondolom, nincs tipikusan Velencére jellemző étel, nem is találkoztam ilyennel a három nap alatt, de az olasz konyha remekei mind-mind felsorakoznak az étlapokon. A tengeri herkentyűk, a tészták, a pizzák minden helyi étterem kínálatában szerepelnek, de nem is ezektől tipikusan olasz a vendéglátásuk. Sokkal inkább az egyszerűség, a minőségi, helyi alapanyagok használata teszi utánozhatatlanná az ételeket. S ott van bennük az olasz életérzés, a sós tengeri levegő, a tradíciók. Persze ezekhez kiváló díszletet nyújtanak Velence szűk utcái, sikátorai, az apró, családias éttermek, vendéglők berendezése.

Némelyik étterem olyannyira apró, hogy az asztalok szinte egymás mellett vannak, a pincérek alig férnek el. De ez nem okoz gondot, a szíveslátás, a közvetlen kiszolgálás, az olasz mamma receptjei feledtetik az apró kellemetlenségeket. Első este egy aprócska vendéglőbe tértünk be, illetve térített be minket egy ajtónálló. (Egyébként is gyakori az olasz városban, hogy az éttermek előtt behívó ember fogja a vendégeket.) Valamiért szimpatikus volt a hely: piros ülőkék, fehér abrosz, olasz borok sorakoztak a falon, és apróbbnál apróbb helyiségek nyíltak egymásból. Mi a kirakatban foglaltunk helyet, ahonnan láttuk a szűk utcát, a piros-vöröses fényeket.

Elhatároztam, aznap fritto mistot rendelek, ez tulajdonképpen tintahal, szardínia, rák kisütve. Ropogós, finom, igazából megcitromozva még jobban kijön az íze. A többiek pizzát rendeltek és carbonara spagettit. A pizza vékony tésztájú volt, amit én kevésbé kedvelek, de ez mégis ízlett. (persze, hogy végigkóstoltuk egymás ételeit.) A tészta pedig pont olyan, amilyet a nagykönyvben megírtak és persze óriási adag volt. Indiai pincérünk még egy üveg proseccot is ajánlott nekünk: jéghideg volt, kellemesen buborékos. Koccintgattunk párszor, Velencére, az utazásra, az édes életre. Desszertet nem bírtunk enni, de ajándékképpen mindegyikünk kapott egy kispohár limoncellot. Szerencsém volt, négyből ketten nem szerették a citrom likőrt, én viszont igen.

A szállodában kaptunk reggelit, első reggel kíváncsi voltam, mit kínálnak a vendégeknek. Svédasztal volt: tojás, bacon, szalámik, sajtok, péksütemények és sok-sok friss gyümölcs. Ananász, narancs, vérnarancs, szőlő, sárgadinnye került a tányéromra és valami különleges datolyakenyér. Legalábbis annak tippeltem, de másnap már nem találtam a kínálatban. Már bánom, hogy akkor csak egyet szedtem magamnak.

Bár így is bőséges volt a reggeli, hiszen egy rövidke városnézés után az egyik Szent Márk téri cukrászdába vettük az irányt. Ezt nem lehet kihagyni, nem is akartuk. Tejes, habos kávé, tiramisu, túrótorta, fagylaltkehely, velencei torta és jeges aperol – soroltuk a fehér öltönyös, elegáns pincérnek a rendelésünket. (Itt jegyezném meg, mindenki mosolyog, kedves, előzékeny, még akkor is, ha a vendégnek idegesítő az angol, vagy éppen az olasz akcentusa, sőt akkor is, ha rosszul rendelünk.) Egészen pontosan nem soroltuk, sokkal inkább mutogattuk a turistabarát étlapról, amin minden tétel fotóval volt feltüntetve.

Mit mondjak, a Szent Márk téren kávézni, tavaszi napsütésben aperolt szürcsölni, barátokkal beszélgetni, vagy csak bámulni ki a fejünkből, nagyon menő. Na jó, most küldenek el sokan melegebb éghajlatra, ezért inkább úgy fogalmazok, jó érzés, feledhetetlen. Persze a számla is az, mert valljuk be, a vízek városa nem az olcsóságáról híres. Az élményeket nem adják ingyen, az egyszer biztos.

Pisztácia fagyi epervelővel, gyümölcsökkel

Második este is hűséges maradtam a tenger gyümölcseihez, csak ezúttal tésztával rendeltem az ételt. A Rialto-hídon átkelve – turisták tömegén átverekedve – jutottunk a túlpartra, és a Canal Grande melletti egyik kisvendéglőben fogyasztottuk el utolsó velencei vacsoránkat. Az este kellemes volt, de azért egy teraszon üldögéléshez még hűvös, ennek ellenére – mint sokan mások – mi is az étterem kinti részét választottuk. Fölöttünk melegítő lámpák lógtak, kaptunk pokrócot, és persze itt is összezsúfolva ülhettünk. De itt sem zavart minket. Velence esti fényei, a Rialto látványa, a csatornán úszkáló gondolák, egy üveg Moscato d’asti, és persze az ajándék limoncello, megtették hatásukat. Na és persze a kiszolgáló, akiről kiderült, pontosan ismeri Budapestet, mert a lánya ott dolgozik. Velence közepén azt ecsetelte, milyen gyönyörű a magyar főváros, micsoda pazar Budapest. Büszke voltam, miközben Velence szépsége igazi latin szerető módjára csábított.

S talán ettől a csábítástól, vagy az üveg édes bortól, de a Rialton visszafelé haladva már jókedvűen bukdácsolt kiscsapatunk, persze sajnálva, hogy ez az utolsó velencei éjszakánk. Hogy kevés-e három napot tölteni a lagúnák királynőjével? Igen, bizton állíthatom. De mégis annyi élményt ad ez a pár nap is, hogy még így is megéri.

Másnap, indulás előtt egyetértettünk abban, a délelőtti, olasz kávézást nem hagyhatjuk ki. Ezúttal nem csak mi, de az idő is szomorú volt. Egyy másik Szent Márk téri cukrászdába ültünk, nem kintre, bentre. Habos kávét, habos csokit rendeltünk. Nyugodtan kanalaztam az édes habot a kávémról, ízlelgettem a folyékony csokit, beleharaptam az ízes ostyába, és próbáltam elképzelni, a több százéves cukrászdában kik fordulhattak meg. A míves tükrök, márvány asztalok, ezüst tálcák letűnt korokat idéztek, éppúgy, ahogy a cukrászda terasza. A lepattogzott vakolat alatt bőr kanapék követték a fal vonalát, előttük nehéz fa-márvány asztalok, szinte vártam, hogy Fellini felkiált: „Csapó…” Persze olaszul…

A csoki illatú édességboltban még a lábtörlő is csokis

Kijöttünk Olaszba’ – Reméljük, megmenekül a lagúnák királynője

Kiruccani Velencébe igazán őrült ötlet, nem is fordul elő minden hétvégén (sajnos), de szülinapra szép meglepetés. Főleg így tavasszal, amikor még viselhető a turisták tömege, viselhető a meleg. Amikor még csak éled Olaszország, de már levonult a velencei karneváli tömeg, amikor a tavasz első napsugarai melegítik a Szent Márk teret, és a több száz éves kávézók teraszain egy jeges koktél is jólesik.

Olaszország a szívemcsücske, annak ellenére, hogy van már két évtizede, hogy utoljára ott jártam. Imádom az olasz életstílust, az olasz konyhát, az emberek mentalitását, az eleganciájukat, stílusukat, és valljuk be, az olasz pasik extrán jóképűek. Éppen ezért már régen terveztem, hogy újra elutazom a taljánok földjére. Barátaim pedig kitalálták, menjünk Velencébe. A hosszúhétvége pont alkalmas volt egy gyors városnézésre. Igazából tényleg csak egy gyorsra, de még így is megérte.

A Szent Márk-székesegyház, és az elmaradhatatlan árusok

A Szent Márk tértől alig 50 méterre volt a szállásunk, az árkádok alatt csak átgyalogoltunk, és elénk tárult a képeslapokról jólismert látkép: a Szent Márk-székesegyház, a harangtorony és a Dózse-palota. Az árkádok alatt pedig a múlt század eleji hangulatot árasztó cukrászdák, világmárkákat kínáló ékszerboltok és muránói üvegeket árusító üzletek váltották egymást. Ezekbe a boltokba nem volt érdemes betérni, nem a mi pénztárcánkra méretezték az árakat, de a kirakat előtt jó volt gyönyörködni egy-egy míves ékszerben, több millió forintot érő órában, vagy éppen a muránói üvegművesek kezei alól kikerült üvegtárgyakban. Volt olyan márkabolt, ahova nem csupán azért nem mentünk be, mert nem akartunk, de ha akartunk volna se tehettük volna meg. Biztonsági őr állt az ajtóban és előre be kellett jelentkezni ahhoz, hogy valaki elfoglalhassa az aprócska, de annál drágább üzlet két elegáns foteljét. A szerencsések ezekben a kényelmes ülőalkalmatosságokban válogathattak a milliós ékszerek, karravalók között. Még egy pohár pezsgő, kávé, aprósütemény is jutott nekik, nehogy megunják a válogatást. Ezek az apró figyelmességek belefértek az árba.

Mintahogy a velencei kávézók ajándékai is: házi chips, földimogyoró, édes- és sós teasütemények. A Szent Márk térbe benyúló teraszok mindegyikén ilyen apró figyelmességekkel próbálták lenyűgözni a vendégeket. Sikerült is. Nem nagy dolgok, de jóleső érzés volt, ahogy a jeges koktél, vagy éppen a hamisítatlan olasz kávé mellé került egy kis nassolni való, és amint kifogytak a finomságok, a figyelmes pincérek azonnal pótolták ezeket. Persze az apróságokon kívül nem hagyhattuk ki a tiramisut, a ricottás tortát, na és persze az olasz fagyit. Hibát ezekben sem találtunk. Persze a környezet, a napfény, Velence díszlete, és a dolce vita érzés is csak fokozta az ízeket, az élményt.

Természetesen nem hagyhattuk ki a jólismert nevezetességeket: Szent Márk-székesegyház, Dózse-palota, Sóhajok hídja…Annak ellenére sem, hogy csapatunk minden tagja már nem először járta végig ezeket a helyeket. A székesegyházba ingyen jutottunk be. Nem azért, mert szemfülesek voltunk, hanem, mert az ingyenes.

Bizánci stílusban épült, és a Google-nak köszönhetően még számos érdekességet leírhatnék róla, de a keresés örömét meghagyom mindenkinek. Inkább a hangulatára térnék ki, ami amellett, hogy lenyűgöző, félelmetes is. Belépve szinte megelevenedik előttünk a zord, sötét középkor. Építészetileg persze valóban lenyűgöző, és egyben felfoghatatlan, hogy a XI. században hogyan tudták elkezdeni a templom építését, valamiért mégis rossz érzést kelt az emberben. Szinte halljuk, látjuk a bizánci kor papjait, főméltóságait, ahogy bevonulnak a bazilikába, ahogy hajbókolnak, és elgondolkodunk, mennyi fájdalomnak, könyörgésnek adott már helyet ez az épület.

Gondolkodásunkból pedig időről-időre felocsúdunk, mert nem árt a lábunk elé nézni. A székesegyház padlózata ugyanis megsüllyedt. Helyenként óriási mélyedések figyelmeztetik a turistákat arra, hogy Velencében semmi sem örök, ha csak csoda nem történik, a város Atlantisz sorsára juthat. Csak az elmúlt században 10 centit süllyedt a lagúnák királynőjeként is emlegetett Velence.

Igaz, az is csoda, hogy eddig bírta. A velencei házakat elnézve pedig érthetetlen, hogy statikailag hogy nem dőlnek össze. Szállondákban a padló sem volt egyenes, az ágy eleje és vége között csaknem 5 centis szintkülönbség volt, a lift plafonján ugyancsak jelentős eltérést figyelhettünk meg. A Dózse-palotában sétálva többször nagyot rezgett a padló, ráijesztve a turistákra. A házak aljzata szinte mindenhol penészes, átázott, a rácsok rozsdások, a néhol kikandikáló cölöpöket is benőtte a moha. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért Velence maga a csoda. Tele titokkal, legendával, történelemmel.

A város szűk utcái színházi díszletek. Valamiért nem lehet komolyan venni ezeket a romantikus sikátorokat. Nem evilági, nem ebben a korban „játszódnak”. Hiába a Gucci, Dior, Louis Vuitton – és egyéb világmárkák – üzletei, valamiért ezek sem zökkentik vissza a turistát a jelenbe. A spalettás ablakok, a színes üvegablakok, az apró erkélyek, a halvány esti fények, a gondolások mind mind gondoskodnak arról, hogy a vendég belecsöppenjen valami földöntúliba. A csendről nem is beszélve, ami elsőre fel sem tűnik az embernek. Hiszen hiába a több százezer turista, a belváros nyüzsgése, valami mégis megmagyarázhatatlanul más, amikor az apró spalettákat kinyitjuk a szállodai szoba ablakán. S amikor megkondul a Szent Márk-székesegyház harangja, amikor elüti az időt, és már csak az apró utórezdülések visszhangoznak, akkor esik le, mi az, amit nem hallunk Velencében: a kocsik zaját. S ez megmagyarázhatatlan nyugalmat áraszt, más hangok felerősödnek, másra fókuszálunk, s talán ez is más dimezióba helyezi az ott töltött időt.

Autó nincs, de persze vannak gondolák. Szállondánk előtt parkolt vagy negyven, s minden reggel, reggeli közben, ezek látványa tárult elénk. A gondolások már korán nekikezdtek a járművek takarításának, majd rövid pihenés után, indult a munka. Hétköznapi ruhájukat csíkos pólóra váltották, fejükre felkerült a velencei kalap, és az első vendégekkel már ki is eveztek a szűk lagúnákba. Az egyórás út 80 euró volt, de ehhez ma már nem jár énekszó. A gondolások leginkább a telefonjukat nézik, vagy éppen arra ügyelnek, hogy az alacsony hídaknál lehúzzák a fejüket. Később azt is megtudtam, évente csak 2-3 új evezős kap engedélyt arra, hogy ezt a vízijárművet vezesse. Egyrészt, mert nehéz megtanulni a gondolázást, másrészt gondolom, ezzel is védik a gondolásokat a konkurenciától.

Valaki tudta, hogy mi a csillagjegyem 🙂

(Folyt.köv.)

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30	31