2019 június – GasztroGráf

Étkezés, életmódváltás és E-Fit, nekem most ez a szentháromság

Csodák márpedig nincsenek, hiába is szeretnénk. Évtizedek alatt magam is kipróbáltam számos diétát, volt, amelyik használt is, látványos fogyást eredményezett, de később valamiért mindig visszajött néhány – na jó, nem mindig csak néhány – kiló. Bevallom, nem vagyok a sport megszállottja, és akkor még nagyon óvatosan fogalmaztam. De amióta a miskolci E-Fitbe járok, boldogan megyek az edzésre. Úgy vagyok vele, azt a 20 percet bármikor lenyomom, főleg, ha eredménye is van. Márpedig úgy tűnik, végre van.

Igaz, ehhez az étrendemen is változtatni kellett. Én, aki szenvedélyesen szeretem a kenyeret, örömmel jelentem, három hete már nem eszem. Ha mégis megkívánom, akkor valami nagyon barnából, nagyon magvasból engedélyezek magamnak egy fél szeletet, de azt is csak reggel, pirítva. A többi étkezés pedig salátából, főleg paradicsomból, magvakból, gyümölcsökből és halból áll. Azt hittem, rossz lesz, de nem, kellett ugyan pár nap az átállásra, de ma már bátran nyúlok a zöldségekhez, kreatívan készítek belőlük igazi ízletes ebédet, uzsonnát. A lényeg ugyanis az, hogy ízek kerüljenek az ételeinkbe, és akkor biztos, jól lakunk velük.

Egy kis bulgur,padlizsán, sok zöldfűszer

Nem akarom magam fitness-tanácsadónak feltüntetni, mert nagyon messze állok ettől a titulustól. Egyszerűen szeretném, ha az általam megtapasztalt módszerrel segítehetnék másoknak. Már csak azért is, mert alig egy hónap alatt nyolc kilót sikerült leadnom. Étkezés, életmódváltás és E-Fit, nekem most ez a szentháromság. És még a nasiról sem maradok le, mert a miskolci E-Fit vezetője, Markov Zámpory Nóra sok finomságot ajánlott, amit bátran fogyaszthatnak a fogyókúrázók is. Ilyen például a humus chips, ami többféle ízben kapható, és állítom, jobb, mint a krumplis változat. Én a DM-ben vettem, de egészségboltokban is beszerezhető. Arról nem beszélve, hogy szerencsés időszak van a fogyókúrához, hiszen a piac tele van zöldséggel, gyümölccsel, és ebédre egy dinnye is kiváló, uzsonnára pedig számos gyümölcs közül válogathatunk. Én mostanában a cseresznyefánkat dézsmáltam, de mára csak a madaraknak maradt némi aszalt gyümölcs a fa tetején. Sebaj, a málna, barack, körte még most indul be.

Korábbi cikkem kapcsán többen kérdezték, hogy az E-Fit-et elkezdhetik-e azok is, akiknek csípőprotézisük van. Ilyen esetekben Nóra azt ajánlja, egyeztessenek az orvosukkal, ha a kezelőorvos javasolja, akkor semmiféleképpen nem árthat ez a fajta edzés.

Gyerünk, induljatok el, találkozzunk az E-Fit-ben!

Remegő kezek, ízletes ételek, jó borok – a diákok vizsgáztak, mi finomakat ettünk

Valakiknek a nyolcadik volt, nekem az első. Nem is tudtam, pontosan, mire számítsak. Vizsgavacsorára hívtak, de én olyan bankett-szerűségre gondoltam, ahol a hallgatók majd jól megünneplik a vizsgájukat. Tévedtem, az ünneplés ugyan nem maradt el, de a hallgatóknak ez kőkemény vizsga volt. Mi vendégek, azonban jól éreztük magunkat. Finomakat ettünk, pár kedves szóval próbáltuk nyugtatni a diákokat, akik a végén annyira profik voltak, hogy észre sem vettük, hogy egy vizsgán vagyunk. Az est végére kellemes, baráti vacsora kerekedett.

A Gazdaságtudományi Kar és azon belül a Marketing és Turizmus Intézet múlt héten szerdán tartotta a Turizmus-vendéglátás szakon végzős hallgatók vizsgavacsoráját a Hotel Calimbra Szálloda éttermében. Mint dr. Piskóti István, a Marketing és Turizmus Intézet igazgatója, a Turizmus és Vendéglátás Tanszék vezetője elmondta, képzésük gyakorlat-orientált, és sok évre visszanyúló régi hagyomány, hogy hallgatóik a vendéglátás alapjai tárgy gyakorlati készségeiből, “éles helyzetben lebonyolított” vizsgavacsora keretében tesznek bizonyságot.

A több mint húsz hallgató az alkalomhoz megfelelően öltözve – fehér ing, fekete alsó -, fogadta a vendégeket, és rövidke eligazítás után kezdődhet is a felszolgálás. Még szakkifejezést is tanultam, ugyanis tükörszervízt alkalmaztak a vizsgázók. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de a szakemberek elmagyarázták, ezt gálavacsorákon alkalmazzák. Lehet, nem pontos a megfogalmazásom, de nem is vagyok szakmabeli, de valahogy úgy képzeljük el, hogy a felszolgálók egyszerre teszik az ételeket a vendégek elé.

Míg a diákok izgultak, mi jól szórakoztunk, hiszen igazi különlegességek kerültek az asztalra. Előételként parajos-kecskesajtos tésztakosárkát tálaltak magvas kerti salátával, majd fácánerőleves következett, ezt követte az eper sorbet. A főfogás mangalicaszűz volt zelleres burgonya gratinnal, házilag savanyított zöldségekkel. Desszertnek pedig millefeuille-t tálaltak.

Igaz, remegő kézzel, de borokat is kínáltak a vizsgázók. Elsőként Bárdos és Fia Irsai Olivérjét, majd az etyeki Haraszthy Pincészet chardonnay-at, végül pedig a Grand Tokaj késői aranyát. Hiába, én a Tokaj-hegyaljai borok szerelmese vagyok, így a kedvencem az utóbbi volt.

Bár a vizsgavacsora végén nem derült ki, hogy mindenki számára sikeres volt-e a megmérettetés, de Bene Zsuzsanna egyetemi docens és Vantal Gábor, a diákok felkészítő tanára azt elárulták, eredményes volt a vizsga. Annak viszont nem örültek a diákok, amikor megjegyezték, jövőre találkozunk. Igaz, nem is a hallgatóknak szánták, hanem a vendégeknek.

Ha rajtam múlik, jövőre is megyek, élmény volt, és megtiszteltetés.

Megvan az első igazi olasz minősítést szerző vidéki étterem

A miskolctapolcai Avalon Ristorante az első olyan vidéki étterem hazánkban, amely megkapta az egyik legrangosabb kulináris elismerést az Olasz Kereskedelmi Kamarától – az Ospitalitá Italiana díjat. Pénteken a 4. születésnapját ünneplő Avalon Park gasztronómiai egysége ezzel beírta magát azon nemzetközi éttermek közé, melyek méltán képviselik az eredeti olasz konyha örökségét.

Szinte minden kulináris szakértő egyetért abban, hogy az olasz konyha könnyen érthető, hiszen főleg az egyszerű receptekről, jó minőségű hozzávalókról, főzési technikáról és szenvedélyről szól. Az olaszok hitvallása, hogy az étel nem csak étel, az „olasz stílusú” étkezés, pedig nem pusztán étkezés, hiszen a hagyományos receptek szerint főzött ételek összetevőinek egyedisége és frissessége – melyek generációs hagyományokkal átitatottak – igazi kulturális élménnyé teszik az evés-ivás ciklikus rituáléját.

Az Ospitalità Italiana egy olyan, az Olasz Kereskedelmi Kamara által megítélt kitüntetés, amely az olasz vendéglátóipari színvonal legmagasabb minőségi elismerése. A díj elnyeréséhez pedig a fentiekben felsorolt minőségi alapanyagokon és eredeti olasz recepteken kívül számtalan egyéb kritériumnak kell megfelelni. Az étteremnek többek között rendelkeznie kell legalább egy olyan alkalmazottal, aki olasz nyelven kapcsolatba tud lépni a vendégekkel, az étlapon a hagyományos olasz receptek alapján készült ételek aránya nem lehet kevesebb, mint az összes étel 50 százaléka; az itallapon szereplő boroknak legalább 30 százalékába oltalom alatt álló olasz borokat kell tartalmaznia, az étteremnek csak extra szűz olívaolajat lehet kínálni, valamint a séfnek képzettnek kell lennie az olasz ételek elkészítésében.

Olaszország nemcsak kultúrájáról, tájának szépségéről, ínyenc kiválóságairól, egyedülálló történelméről és hagyományairól nevezetes, hanem a nemzedékeken át öröklött földdel való szoros kapcsolattartásról is, amelyet az olasz kormány minden lehetséges módon támogat és véd, ennek részeként jött létre az Ospitalitá Italiana díj is.

Az olasz konyha az olasz társadalom és történelem több évszázados fejlődésének szerves része, amely mindig jelen volt az emberi civilizáció jelentős pillanataiban.

Az olaszok különös hangsúlyt fektetnek az emberi kapcsolatokra és az életminőségre, így az asztal kultúrája az idő múlásával a vendégszeretet és az üdvözlés jelképévé vált, az élelmiszer pedig olyan értéket képvisel, amely egyenértékű a művészettel és a zenével.

Az Ospitalitá Italiana szerint az olasz ételeket fontos elemei az emberiség kulturális örökségének, és azt meg kell védeni, valamint védelmet nyújtani a hamisítás ellen, hogy megőrizhesse történelmét, kultúráját, minőségét és hitelességét.

Az olasz ízek Itálián túli nagykövetei számára hozták tehát létre az elismerő tanúsítványt azzal a céllal, hogy fejlesszék és népszerűsítsék az olasz élelmiszerek és termékek hagyományát, valamint az olasz ételek és borok kultúráját.

További céljuk még, hogy javítsák az olasz éttermek külföldi képét, amelyek garantálják az olasz vendéglátás minőségi előírásainak tiszteletben tartását.

„Már jóval az Avalon Ristorante nyitása előtt tudtuk, hogy az Avalon Parkban igazi, autentikus olasz éttermet akarunk nyitni, de eleinte az olasz élelmiszer beszállítók nem vettek minket komolyan, mert nem látták bennünk a potenciált. Az évek során viszont sikerült olyan hírnevet szereznünk az olasz éttermek között, hogy ma már sorban állnak a beszállítók, akik velünk szeretnének dolgozni. Nagyon büszkék vagyunk erre az elismerésre főleg azért, mert az olasz kormánytól kaptuk, ez pedig ékes bizonyítéka, hogy vidéken is lehet olyan itáliai konyhát vinni, amit maguk az olaszok is elismernek. Vendégeink imádják pizzáinkat, tésztáinkat, melyek megtöltik az emberek szívét-lelkét melegséggel és az otthon érzetének komfortjával. Sosem felejtem el, amikor pár éve egy édesapa azt mondta, hogy a nálunk fogyasztott pizza az első, amit a kisfia úgy evett meg, hogy nem kért rá ketchupot, egyszerűen imádta, ahogy van! Ez a mi munkánkban a legnagyobb öröm és legegyszerűbb küldetés is: finomat főzni hiányérzet nélkül” – nyilatkozta Bajusz Gergely, gasztronómiai igazgató.

A jó alapanyag,, nemcsak friss és szemrevaló, orravaló is – az étel igazi fűszere, a lélek

Nem vagyok híve a nagyüzemi konyhának. Persze szükség van rá, de az nem gorumet-nak való. Az ilyen helyeken a séf nem tud varázsolni, alkotni, meg van kötve a keze, és abból főz, amit elétesznek. Ezeket a helyeket meghagyom a gourmand-oknak. Én magam viszont azokat az éttermeket keresem, ahol igyekeznek a helyi termelőkre, a helyi, családi vállalkozásokra alapozni a konyhában. Ez sokkal nehezebb műfaj, mint egy előre összeállított menüsort lefőzni, de itt van lehetősége a séfnek arra, hogy tapasztalata mellett a szívét, lelkét is beletegye az ételekbe.

Gondoljunk csak bele, aki képes arra, hogy kora reggel szétnézzen a piacon, aki megteszi, hogy munkakezdés előtt a hentesnél válogat, az valóban elhivatott, valóban szenvedélye a főzés, az étel. Hát kérem, valami ilyesmi történik a Népkerti Vigadó konyhájában is, hiszen Komáromi József séf hol a Búza téri piacon, hol a Hegedűs Húsboltban kezd. Ezúttal az az utóbbiba kísértem el.

A Selyemréti strand mögötti utcácskában található boltban barátként üdvözölték. Igaz, szinte minden vevőjüket névszerint ismerik, ismerősként köszöntenek. A húsboltot Hegedűs Nándi és felesége viszik, igazi családi vállalkozás. Azokat az időket idézi, amikor még a boltosok komolyan vették a vásárlót, az üzletet, és igyekeztek valóban szolgáltatni.

Az üvegpultban gusztán sorakoznak egymás mellett a friss húsok, a falon a füstölt áruk lógnak, a polcokon pedig befőttek, savanyúság, üdítők kaptak helyet. A vásárlóval beszélgetnek, ajánlják a legszebb terméket, javasolják, miből, mi készüljön. Olyan, mintha nem is vásárolni érkeztünk volna, csak átugrunk a szomszédhoz egy gyors receptcserére.

A kedvesség mellett persze az áru frissesége is idevonzza a vásárlót. Komáromi József már évek óta vevője a húsboltnak, és a konyhára is innen válogat. Most, hogy a Vigadóban hamarosan bevezetik az új étlapot, külön öröm számára, hogy akár napi szinten is szétnézhet Hegedűséknél. Hiszen a délutáni ajánlatba mindennap beépítheti az itt talált friss árut, ami megtetszik neki.

Ottjártunkor sem távoztunk üres kézzel. Néhány csirkecomb, csülök, hurka, kolbász került a kosárba. És éppúgy, mint a piacon az epreket, József itt is megszagszlászta az árut. Nem a frisseség miatt, csak az illatáért. A jó alapanyag ugyanis nem csak friss, hanem minden érzékszervünkre kell, hogy hasson, éppúgy, ahogy az abból készült étel is.

Persze, az, hogy valaki így gondolkozzon, szenvedélye kell, hogy legyen a főzés. A séfnek az, és jó volt látni, hogy a Vigadóban nem nagy üzemben működik a konyha, csak olyan étel kerül a vendég elé, amit a séf is jószívvel megenne. A titok pedig: a jó alapanyag, a gondos válogatás, friss fűszerek, kreativitás és a főzés szenvedélye.

Végre megpillanthattam Cinque Terre-t – a kalandok folytatódtak, átszálltunk vonatra

Valahol Milánó környékén fejeztem be előző útibeszámolómat, és engedjék meg, hogy egyből Lavagnában folytassam. Csak azért, mert az utazás nem volt szép emlék. Igaz, az útszakasz csodálatos, hegyek, hidak alagút, festői táj, de a szerpentinek nem az én gyomromnak valók. Az utolsó 29 kilométernél azt hittem, innen nincs tovább, én már soha nem látom meg szálláshelyünket. Szerencsére nem így lett, de a repülőtéri hatórás közjátéknak és a 250 kilométeres kanyargós útnak köszönhetően, én aznap estére kidőltem.

Másnap reggel azonban új nap virradt. A tenger morajlására, napsütésre ébredtem, a szállodai teraszajtón kellemesen járt ki-be a szellő, boldogság volt ott ébredni. A reggeliről nem is beszélve. A Hotel Ancora Riviera fantasztikus szálloda, ez nem a reklám helye, csupán tényleg az. Reggelinél a csodás olasz péksütemények sorakoztak egymás mellett, frissek, ropogósak voltak, sajnos egyiket sem lehetett kihagyni. Arról nem beszélve, hogy a szálloda kertje csodás díszlet volt a reggeli étkezéshez. Ezt követően egy presszó kávé mellett jól megbeszéltük, hogyan tovább a napunk.

Azt tudtuk, hiába béreltünk autót, nem tesszük tönkre a napunkat az egyre durvább szerpentineken. Egyébként is – utólag jöttünk rá – fölösleges is volt az autóbérlés, hiszen a szállodától alig kétszáz méterre volt a vasútállomás, onnan 40 perc volt Monterosso, ahol a Cinque Terre-re induló hajókra felszállhattunk. Igaz, ha már kalandos út, az első vonat az orrunk előtt ment el, de alig 10 perc múlva jött a következő.

Felszállás előtt azért még meggyűlt a bajunk a vonatjegyautomatával. A kis állomáson nem volt senki, aki elmagyarázta volna, mit és hogyan vásároljunk, de idővel belejöttünk ebbe is, később, már profiként mi segítettünk másoknak. Egyébként érdekes, hogy Olaszország kevés állomásán van élő jegyárús, a legtöbb helyen automatából vásárolhatunk csak, ráadásul vagy apróval, vagy kártyával lehet fizetni. Erre nem árt odafigyelnünk!

Persze nem megoldhatatlan feladat, így mi is gyorsan magunkra találtunk. Alig negyven perc alatt, kényelmesen, rosszullét nélkül eljutottunk Monterossoba. Közben gyönyörködtünk a Ligur-tenger színében, ami hihetetlen kék, vagy zöld, vagy nem is tudni…

A vasútállomás közvetlenül a parton van, és innen már látni is a hajókat, amelyek 20 percenként szállítják az utasokat Cinque Terrére. Igaz, a kikötőig körülbelül 400 méter az út, de észre sem venni, hiszen a partszakaszt strandok, bárok, kávézók tarkítják. A sziklaszirteken pedig éttermek várják a vendégeket. Azt nem tudni, az ételek milyenek, de a kilátás mindent visz. Előttünk a tenger, az ég és a partmenti sziklák. Egyes részekről pedig a Cinque Terre-i 18 kilométeres partszakaszt is belátni.

De nem csak éttermek, magánházak is épültek a sziklákra. A minimáltól egészen az ódon kastélyig találunk épületeket. Meredek kőlépcső vezetett fel a hegytetőre, ahonnan valószínűleg – sajnos egyikbe sem jutottunk be – pazar panoráma nyílt a környékre.

Miután Monterosso apró központjában meghallgattuk a templom harangjátékát, ideje volt sietnünk a kikötőbe, ahol már gyülekeztek a turisták. Szerettünk volna a hajó nyitott részéen helyet, meg is szereztük, igaz hogy sütött a nap, de amint elindult a hajó, kellemesen fújt a szél, és a látvány leírhatatlan volt. Fényképezni is akartam, meg nem is. Azt szerettem volna, ha minden beég a retinámba, de el is akartam mesélni itthon, azt, amit igazából lehetetlen. A tengerről is jól kivehető hegyi utakat, a hegytetőre épített aprócska kápolnákat, az azokat körülölelő temetőket. Irigylésre méltó kilátás tárul a tenger felől is, és fordítva. Itt nincs olyan rész, ami kevésbé volna vonzó. Arról nem is beszélve, amikor Cinque Terre első kisfaluja feltűnik. Vernazza, Porto Venere, Manarola, Riomaggiore, Corniglia.

Az itthon megnézett képek alapján a kedvencem Riomaggiore volt, éppen azért úgy döntöttünk, ott szállunk ki. Nem csalódtunk, itt újabb meglepetés várt minket, de erről később. Addig nézegessünk képeket!

Nem csak az öt falu, a közbe eső részek is csodálatosak — Kilátás a hajóról

Dedikálás Miskolcon – megtiszteltek, ha eljöttök az Erzsébet térre szerdán

“…De ő hidegvérrel ölt, én meg szép csendben, ahogy azt kell, meghaltam. Nem kiabáltam, nem toporzékoltam. Még most is segítettem neki, a higgadtságommal, a megértésemmel, a törődésemmel, a szeretetemmel. Szeretetem. Szere-tetem. Tetem…Nem nehezítettem a dolgát. Nem akartam, hogy őt hibáztassák, ha megtalálnak szíven szúrva. Ha kellett volna, szépen elásom magam, csak azért, hogy ő ne fáradjon…”

Érdekel az idézet eleje és a vége? Sára könyvében elolvashatod. A könyvem megvásárolható a Géniusz Könyváruházban, és privátban is rendelhető tőlem.

Miskolcon szerdán, délután 4 órakor találkozhatunk az Erzsébet téren, a Géniusz sátránál. Megtiszteltek, ha eljöttök és elolvassátok a könyvem.

Sára és az én könyvem – regény, csak úgy

Megjelent. Végre. Boldogság volt látni kinyomtatva, még akkor is, ha nem egy Háború és béke vastagságú könyv. Igaz, a témája sem az. De akkor mi is? Regény, csak úgy. Talán ez a legkifejezőbb rá. Valami, ami a gondolataimról, érzéseimről, és Sára gondolatairól, érzéseiről szól. Mégiscsak az ő könyve, még akkor is, ha az életünk közt van némi átfedés.

Hogy terápiaként írtam-e? Nem, mert ettől nem volt számomra sem jobb, sem rosszabb. Egyszerűen írtam, mert írni akartam. Nem minden része tükrözi a valóságot, van, amit csak a fantáziám teremtett meg Sára számára. Lehet találgatni, mi lehet az.

Őszinte könyv? Az. Ami igaz benne, az tényleg őszinte. Nehéz is volt így útjára bocsátani, mert abszolút meztelenre vetkőztettem a lelkem. Én ilyen vagyok, ezt érzem, így cselekszem, így tudok szeretni. Nem azt mondom, hogy ez könnyű, de már nem fogok változni. Lehet, nem is akarok.

Nem bonyolítanám túl ezt a könyvdolgot. Van, megjelent, aki szeretné, olvassa el! Sára csak egy nő, akinek nagyot fordult az élete, próbál talpon maradni, próbál felejteni, próbál újrakezdeni.

Happy end? Ki tudja… Talán. Talán egyszer. Talán soha.

Dedikálás:

2019. június 12. 16 óra, Miskolc, Géniusz Könyváruház sátra az Erzsébet téren

2019. június 14. 16 óra, Budapest, Duna Korzó, 108-as pavilon

Aki szeretne vásárolni, az a 06202192281-es számon, illetve az n.szanto.rita@gmail.com-on rendelhet.

Köszönöm mindenkinek, aki megveszi, és várom a visszajelzéseket is!

A kicsi kocsi el sem indult – hogyan rekedtünk a milánói reptéren hat órán keresztül

Már itthon felkészültünk arra, hogy a Milánó-Genova útvonal kalandoroknak való. Az útibeszámolók többsége ugyanis alagutakról, szerpentinekről, több százméter magasban megépített hidakról szólt. Nem hazudtak, valóban ez várt ránk alig száz kilométerre Milánótól. De addig még el kellett jutnunk, és nekünk már a malpensai repülőtéren, nem sokkal a megérkezésünk után elkezdődtek a kalandok.

Igazából magáról az útról szerettem volna írni, azokról a gasztroélményekről, amelyek Olaszországban vártak rám és barátaimra. Ez sem marad el, de elsőként milánói kálváriánkról számolok be, azért, hogy tanulság legyen azoknak, akik esetleg most szervezik utukat a festői Cinque Terre-re.

Még itthon, a repülőjegy vásárlásakor béreltünk autót, hiszen a repülőtértől több mint 200 kilométerre, Lavagnaban volt a szállásunk. Úgy voltunk vele, jól jön majd egy kocsi, hogy bejárjuk a Ligur-tenger környéket, és valahogy eljussunk az öt kis faluba. Így utólag belátom, tévedtünk, bőven elég lett volna vonatjegyet vennünk. Ráadásul a szállásunk alig 200 méterre volt a pályaudvartól. Éppen ezért a Cinque Terre-i kirándulásunkhoz már nem is indítottuk be a bérelt autót.

De pénteken, érkezéskor még nem voltunk ennyire okosok, főleg azért sem, mert hiába kerestük a repülőtéren a Centurio autókölcsönzőt, nem találtuk. Pár órán keresztül lifteztünk az épületben, a fegyveres katonáknak már elég gyanúsak lehettünk, de senki nem tudta megmondani, hol vehetnénk át az előre kifizetett bérautónkat. Már telefonos segítséget is bevetettünk, egy olaszul anyanyelvi szinten beszélő barátunk fordított nekünk, de semmi. Míg végül rájöttünk, az autókölcsönző nem a reptéren, hanem onnan öt kilométerre van. Ezt azonban sehol nem jelezték előre, így a transzfert is lekéstük, kénytelenek voltunk taxival menni a kölcsönzőbe.

Itt újabb meglepetés várt minket, egy óriási hangárban kellett sorakoznunk több mint egy órát, hogy egyáltalán a pulthoz jussunk, ahol valaki végre foglalkozott az előrendelésünkkel. Addigra már nem voltunk türelmesek, hiszen Miskolcról hajnal 1-kor indultunk, reggel 8-ra Milánóban voltunk, de csak délben jutottunk el a pultig. Igyekeztünk lenyugodni, gondoltuk, már minden sínen van, boldogan mutattam a foglalást, vettem elő a hitelkártyát. Az ügyintéző is kedves volt, egészen addig, amíg ki nem derült, a fogalalás és a hitelkártya nem ugyanazon a néven van. Ekkor jött az újabb telefonos segítség, meg még néhányszor – ezúttal is köszönjük Bajusz Gergő 🙂 -, mert nem sikerült átfoglaltatni a kocsit az én nevemre. Bevallom, kissé feszültek voltunk, ekkor már nem csak az ügyintézőre, egymásra is, de jóbarátokhoz méltón inkább számoltunk magunkban. Nem tízig, sokáig.

Végül nem is kaptuk meg az autónkat, hiába az előre befizetés, sőt, még taxit sem hívtak. Mutogatták, menjünk a transzferükkel vissza a reptérre, igaz, arra még csaknem egy órát kellett volna várnunk. De miután már két órája egy milánói hangárban dekkoltunk, nem volt kedvünk tovább maradnunk. Nagy nehezen megoldottuk a visszautat, de akkor még fogalmunk sem volt, hogy jutunk le Lavagnába.

Itthon azt terveztük, péntek délben már a szálloda medencéjében hűsölünk, ehhez képest kettőkor még azon gondolkodtunk, hogy tesszük meg a 250 kilométert. Végül egy reptéri kölcsönző, az Europcar segített. Gyorsak voltak, kedvesek, és nem sokkal drágábbak, mint a korábbi cég. Sőt, így, hogy náluk kaptunk is autót, igazából olcsóbbak voltak.

Ekkora már több kilométert megtettünk a milánói reptéren, már ismerősként üdvözöltek minket. Persze volt, akik gyanakodva néztek ránk, hogy miért sétáltatunk négy bőröndöt órákon keresztül az óriási csarnokokban. Kezdtünk együttérezni Tom Hanks-al, aki – igaz csak egy film kedvéért – egy terminálban rekedt.

Mi azért hamarabb kiszabadultunk, és délután fél 3-kor már el is indulhattunk Lavagnaba. Az autóban még jót röhögtünk, majd szép lassan mindenkit elnyomott az álom. Engem is, aki a kormánynál ült…És ez még csak fél nap volt a háromból.

Foly köv.

Bellus Pisti nem csak a pohárba, a pogácsába is Barkland bort önt

Nem lehet vele komolyan beszélgetni. Éppen ezért elsőre nem is hittem el, hogy tényleg kisütött valamit. Azt meg nem is reméltem, hogy valami igazán jót, finomat. Bellus Pisti humorista azonban bebizonyította, egyvalamiben nem ismer tréfát, az a pogácsa.

Pár hete óriásplakátokról mosolyog ránk, ajánlva a Barkland Pincészet kiváló borait. Ezért, amikor találkoztunk, kíváncsian kérdeztem, ezek szerint ő boros. A válasz gyorsan érkezett: “Nem, én Bellus vagyok, Boros Bochkorral dolgozott…” Ezek után esély nem volt normális, mély interjúra, de végülis minek, amikor borról, pogácsáról és persze Pistiről van szó.

Komolyra fordítva – ez elsőre azért furán hangzott Bellus Pisti szájából – néhány héttel ezelőtt felkértek, hogy legyek a Barkland Pincészet arca. Örültem a lehetőségnek, hiszen szeretem a borokat, és a Barkland borait ismertem, szívesen fogyasztottam korábban is. A kedvencem a száraz fajta, például a Birtok Furmint és a Sípos Dűlő. Arra gondoltam, ezekhez a borokhoz jólesne egy jófajta pogácsa, ezért kikísérleteztem egy saját rceptet. Egyébként is imádom a pogácsát, édesanyám sokat sütött gyerekkoromban, most meg bárhol járok az országban, mindenhol meg akarom kóstolni a helyi pogácsát. Ezért is sokat gondolkodtam a recepten, mire megszületett – megsült – az a pogácsa, amit nyugodt szívvel hagyok bárhol az asztalon, mert mindig elfogy. Megsúgom, a Barkland bor sem hiányzik belőle.

A pogácsa valóban gyorsan fogy, bizonyíthatom. Pisti egy nagy adag saját sütésű pogácsával érkezett a találkozóra, a végére viszont alig tudtunk megmenteni párat a fotózáshoz. Azt a néhányat egy tálcára halmoztuk, igyekeztünk úgy rendezni, hogy tömeget képezzenk, de néhány kattintás után a megmentett pogácsák is gazdára találtak. Csak az üres tálca maradt utánuk.

Ilyen finom sütemény után felmerült a kérdés, a humorista a konyhában is profin mozog. “Szeretek főzni, de inkább a sütés áll hozzám közelebb, gondolkodtam is azon, hogy elvégzek egy cukrásztanfolyamot. Különböző főzőtanfolyamokon már voltam, tanultam például pizzakészítést is. De igazából nem vagyok profi szakács, szoktam is mondani, ha a Konyhafőnökben szerepelnék, csak fasírtot készítenék. Akármi az alapanyag, ledarálnám, hozzá fokhagyma…” – hagyta maga mögött a komolyságot egy pillanat alatt.

Fellépések után jól esik egy pohár Barkland furmint

Azért a pogácsa receptjét még komolyan megoszotta velünk, de ha valaki nem szeretne a sütéssel bajlódni, az meg is kóstolhatja Bellus Pisti pogácsáját június 7-én a Drót Bisztró Barkland borteraszának nyitópartiján. Finom ételek, finom borok, némi humor és persze a borral megspékelt pogácsa, na meg az Ildi Rider zenekar. Érdemes már most helyet foglalni.

És akkor a Pisti féle pogácsa receptje:

2 normál tepsi /50 db pogácsa/

1 dl langyos tejbe kell 1 teáskanál cukor és fel kell futtatni benne 30 g élesztőt

A tésztához a következők kellenek:

500 g liszt

1 púpozott evőkanál só

1 teáskanál őrölt bors

200 g tepertő ledarálva

100 g tepertő késsel aprítva

1 tojás

1 evőkanál libazsír

2 evőkanál tejföl

1 evőkanál tejszín

2 evőkanál Barkland Birtok furmint

+ a felfuttatott élesztő

A begyúrt tésztát kb. 1 óráig kelesztjük. Ezután kinyújtjuk vékonyra, megkenjük libazsírral és reszelünk rá Gouda sajtot. Alulról felhajtjuk a tésztát a 2/3-ig, majd felülről ráhajtjuk a maradék részt. Ezután jobbról és balról is behajtjuk ugyanígy. Fél óra múlva ismét vékonyra kinyújtjuk, és az előző lépés szerint járunk el. Újabb félóra eltelte után ujjnyi vastagra nyújtjuk a tésztát, késsel bevagdossuk a tetejét kockásra, majd kiszaggatjuk. Tepsibe tesszük a kiszaggatott pogácsákat, és 1 felvert tojással lekenjük a tetejüket. Előmelegített sütőben 175 fokon 20 percig sütjük légkeveréssel.

Amit a Barkland Pincészetről tudni kell:

Hobbiként indult, de három évvel ezelőtt már hivatalosan is megkapta a borkereskedési engedélyt a Barkland Pincészet, amelyet Barkóczi István és lánya, Barkóczi Eszter alapítottak.

Barkóczi István közel 20 éve kezdett el a borászattal foglalkozni, eleinte még hobbiszinten. Később vett egy pincét az Avason, és ez indította el a folyamatot, hogy komolyabban beleássa magát a borkészítés folyamatába. Nem tartja magát borásznak, inkább borkedvelőnek, akit érdekel a borgyártási technológia.

Barkóczi Istvántól azt is megtudtuk, a borkészítésben az olasz modellt követi, azaz minden egyes borkészítési fázisnak van külön szakembere, van, aki a szőlőre figyel, van a pincemester, akire szüret után vár feladat, és persze van a borász, aki tanácsokkal látja el a pincészetet.

A borkészítés, borászkodás reneszánszát éli mostanában, és különösen jó látni, hogy más iparágakban sikeres vállalkozók befektetnek ebbe a nem kevés türelmet és anyagi, valamint időben is mérhető áldozatot igénylő területbe. Itt maradandó értékek jönnek létre, újra művelődnek a szőlőhegyek – Hegyalján is rengeteg műveletlen terület akad –, és terjed egy olyan kultúra, ami speciálisan magyar és egyben helyi, a vidékünkre jellemző. Az külön öröm, hogy az Avas is képbe kerül egy kicsit a Barkland kapcsán, hiszen az avasi pincék valaha a hídfőt képezték Tokaj-Hegyalja és a nagyvilág között. Miskolc lehetne a tokaj-hegyaljai borok legnagyobb városa, hiszen közel a borvidék, és egy, még mindig nagyvárosnak számító település a megszámlálhatatlan pincéjével ugyanaz lehetne, mint a Médoc vidéknek Franciaországban Bordeaux. Az ilyen lépések, mint a Barkland létrehozása – miskolci kapcsolódással, pincével, étteremmel, szállodával –, az a modell, amit remélhetőleg sokan követnek majd. Érdemes ezért figyelni – és kóstolni is –, hova fejlődik majd a Barkland, remélhetően vonzó példát felmutatva.