Egy padlizsán nem is végezhette volna szebb és jobb helyen

Valami gyorsan elkészíthető, könnyű ebédre vágytam ma. Valami olyanra, ami szinte magától elkészül. Ráadásul eljött az ideje annak is, hogy a napokban ajándékba kapott cserépedényemet kirpóbáljam. A hűtőben felfedeztem egy magányos padlizsánt, ami már romlásra volt ítélve, de a 24-ik órában megmentettem, így finom ebédként végezte.

Felkarikáztam a padlizsánt, egyenesen a cserépedénybe (annyira szép, hogy először sajnáltam befogni sütéshez). A gyümölcsdaraboknak (igen,  padlizsán gyümölcs) chilli olajból, szójaszószból, pici sóból, borsból és tahiniből finom pakolást készítettem. Hagytam, körülbelül 10 percig, hogy a padlizsánt átjárják az ízek, majd beraktam a tálat a sütőbe. Bevallom, türelmetlen voltam, de most nem elsősorban a padlizsán miatt, inkább a tálat akartam tesztelni. Percenként kapcsolgattam a sütőben lévő villanyt, hogy lássam, ahogy a szaft a hőtől elkezd pötyögni, a tahini szép lassan ráolvad a padlizsándarabokra, és az egész étel egy kellemes, pirult, szaftos álagot kap.

Közben persze előkészítettem a teljes kirölésű lisztből készített tortillát, vágtam a friss zöldségekből (néhány szem sárga paradicsom, uborka, hónapos retek) és készítettem egy öntetet is. Telfölt összekevertem ajvárral, ezt kentem alapnak a tortillába. Miután a padlizsán szeletek megsültek, kivettem a tálat a sütőből, az ételt megszórtam friss petrezselyemmel, és pár percig hagytam hűlni. Majd a sült gyümölcsöt az ajváros szószra fektettem, összetekertem a tortillát és kezdődhetett az élvezet…

Közben pedig néztem az ajándék tálamat, amiről most már tudom, nem csak szép, de hasznos is. Egészen különleges ízt kapott benne az étel, ráadásul tényleg pillanatok alatt elkészült a sült finomság. Ez nem a reklám helye, csak a barátságé, ezért mindenkinek ajánlom, hogy nézzen be a happybag.hu oldalra, ha ilyen tálat, vagy egyéb különleges konyhai eszközt szeretne. Én eldöntöttem, szép sorban tesztelgetem a többi kütyüt is, amit háziasszonyoknak ajánlanak.

Szóval: happybag.hu

Vasárnapi piknik a Népkertben: húsleves „csavarral”, csillagánizzsal

Hogy nálunk mi lesz a vasárnapi ebéd? Úgy tűnik, nem valami hétköznapi, bár a vasárnapi húsleves nem marad el. Igaz, az sem hagyományos , hanem vietnámi formában kerül az asztalra, ráadásul nem is az asztalra kerül. Most vasárnap ugyanis a Népkertben fogyasztjuk el az ebédet, hiszen először rendezik meg a Miskolci Pikniket, ahol a város éttermei, cukrászdája és számos borászat is bemutatkozik. A programot a Miskolci Gasztro Klaszter rendezi, amit az encsi Anyukám mondta étterem és a miskolci Pizza, Kávé, Világbéke egyik tulajdonosának, Dudás Szabolcsnak az ötlete alapján hívtak életre. A klaszterhez csatlakozott A Leves Gasztroműhely, a Végállomás Bistro és Restaurant, a Vigadó, a Desszertem Cukrászműhely, a Drót Bisztró és a lillafüredi Tókert étterem. A vasárnapi pikniken azonban az ételek mellett italok is várják a vendégeket: Sándor Zsolt organikus pincészete és a Barkland borászat gondoskodik a finom italokról.

De visszatérve, mit is fogyaszthatunk vasárnap. A Leves Gasztrműhely hozza a húslevest, persze egy kis „csavarral”: vietnámi pho levest készítenek az alkalomra. A kacsahús mellett csillagánizs, fahéj is ízesíti majd a különleges tésztával jól megrakott levest. De nyárra gondolva – bár nem tudni, az idő milyen lesz hétvégén -, egy hideg levessel is megkínálják a látogatókat: katalán gaspacho készül a gasztroműhely „előadásában”.

A Drót Bisztró séfje barbecues csirkét süt, amit tortilla tekercsben tálalnak. A Pizza, Kávé, Világbéke természetesen pizzával érkezik: utazó kemencéjükben igazi nápolyi margharita pizzát sütnek majd, amit érlelt sonkával is lehet kérni. A Végállomás standjánál ragacsos malacoldalast kínálnak, kovászolt zöldbabbal. A Tókert séfje egy magyar klasszikust „hangol át”: bográcsos lecsóval, rostlapon sült szűzérmével és krumplilángossal várják a vendégeket. A desszertet a Desszertem készíti: meggyes-cseresznyés pitét, laktóz- és gluténérzékenyeknek pedig passio gyümölcskrémet.

A csütörtöki sajtótájékoztatón ízelítőt is kaphattunk a finomságokból, meg a piknikhangulatból. Kipróbálhattuk a szalmabálákat, amik ülőalkalmatosságként szolgálnak majd, de aki akar, az akár egy pokrócra is leheveredhet a város parkjában. Kellemes hétvégi programnak ígérkezik a piknik, már csak a jó időt kellene elhívni díszvendégnek.

Elkísérsz a piacra holnap?

Elég üres a zöldséges láda, ideje megtölteni. Így holnap piacozás. Szeretem a Búza téri piac hangulatát, szeretek válogatni az áruk közt. Ebben nagyimra hasonlítok, aki a legnagyobb nyári kánikulában is naponta többször kiment a piacra. Először csak feltérképezte a kínálatot, utána már célirányosan ment a portékák felé. Holnap én is így teszek, igaz én csak egyszer tervezem a piaci túrát.

Ilyenkor már előre élvezem, micsoda gyönyörűségek kerülnek majd a kosaramba. Eltervezem, mibe pakolom a zöldséget, gyümölcsöt. Ez azért fontos, hogy a vitaminbevitel biztosítva legyen a családnál. Mert a gusztán tálalt, tárolt zöldség-gyümölcs igenis hívogató. Igaz, ezt még a fiamnak nem mondta senki, ezért ő paradicsomon, paprikán és uborkán kívül nem hajlandó más vitamint bevinni a szervezetébe. Én azért nem adom fel, folyamatosan próbálkozom. Hátha…

Megvan a zsákmány 🙂

De van egy ajánlatom, ha valaki szeretne hozzám csatlakozni a holnapi piaci járatomnál, az ne késlekedjen. Írjon, és megbeszéljük az időpontot. Akár még receptet is cserélünk.

A borsó és a penne találkozása a karfiollal

Van, amikor gyorsan kell összedobni az ebédet, abból, ami éppen a hűtőben van. Mivel a család válogat, ezért néha magamnak külön főzök. Na persze nem mindig van ehhez kedvem, de a nyár olyan sok finomságot tartogat, hogy nem szívesen maradnék le ezekről. Ilyen a borsó, abból is a borsóleves, azon belül is anyukám borsólevese. Kizárólag dundi nokedlikkel. Na jó, ehhez most késő van…

Nálam most éppen pörköltben született újjá a zöld bogyó. Nem egyedül, kapott társat is, egy kis karfiolt. Nokedlit szaggatni most nem volt kedvem, így pennét főztem ki hozzá. Ez azért is jó, mert a finnyás családtagok sajtszósszal is megehetik. De borsópörkölttel finomabb.

Főzzünk borsót, frisset, piacit, amíg lehet. Ne legyünk lusták bontogatni, beszélgetés, tévézés közben pikk-pakk megvan.

Borsóra fel!

 

Nem akarok vezényszóra szaporodni!

Még akkor sem akarnék, ha éppen lenne kivel. Ennyi jutott eszembe, amikor megnéztem Budaházy Edda videóját, amiben arra buzdít minden magyart, hozzon világra még egy magyart. Sőt, el is ment a kedvem a szaporodástól. Igaz, ez a gyereknemzésre biztató kisfilm valójában nem is nekem szólt. Én ugyanis már régen nem számítok magyarnak ebben a rendszerben. Ráadásul a kutyám nem is a kanapén alszik, nálam sokkal rosszabb a helyzet, az ágyamban hajtja álomra a fejét. Az ágyamban, ott, ahol a szaporítópáromnak kellene aludni, és bőszen azon kellene dolgoznunk, hogy végre megfoganjon egy magyar magzat. De hát ez – na nem a kutyám miatt -, de nem fog összejönni.

Ezelőtt 20 évvel összejött. Igaz, akkor sem azért szültem, mert vizionáltam magam előtt a nemzethalált. Nem is azért, hogy fiút adjak a hazának. Egyszerűen – és most meg lehet kövezni – csak akartam gyereket. Vágytam egy kisbabára, feltámadtak bennem az anyai ösztönök. Szerencsés voltam, mert sikerült szaporodnom. Igen, így fogalmazok, mert Edda szerint ez szaporulat volt. Én nem így éltem meg, de hol jövök én ahhoz, hogy ilyen fennkölt dolgok megérintsenek.

Szóval megszületett a fiam, aki most, amíg ezeket a sorokat írom, a kanapén fekszik a kutyával. Elfajzott egy kölyök. Miközben már húszéves, itt lenne az ideje, hogy szaporodjon ő is. De úgy tűnik, egyelőre a kényelem oltárán – ahogy Edda mondaná – feláldozza a nemzetet, és ha nem kapkodja magát, okozója lesz Magyarország pusztulásának.

Meg itt vannak ezek a migránsok is. Ezek is csak jönnek, meg jönnek. Hogy lehet így kérem szépen nyugodtan szaporodni. Amikor mindenhonnan azzal rémisztgetnek, hogy elárasztják a migránsok Európát, még a peteérésem is elmarad, nemhogy egy magyar magzatnak bölcsője legyen a méhem.

Egyébként is, nem szeretem, ha mások mondják meg, mi a teendőm. Nem szeretem, amikor mások mondják meg, hogy és mennyit, ráadásul kiknek kell szaporodniuk. Nem szeretem, amikor valakik ellen kell gyereket nemzeni. (Csak szólnék Eddának, mi történik akkor, ha mondjuk egy szőke, kékszemű magyar kislány – milyen is lenne más -, egyszer csak felnő és beleszeret egy csúnya, ronda, fekete migránsba. Persze ez elképzelhetetlen, de vannak még csodák…)

Persze akkor már végképp összerezzentem, amikor Edda a pofámba mondta, a gyermektelen idős ember kiszolgáltatott. Szerencse, hogy csak a gyermektelenek. Mert akinek volt minimum egy szaporulata, azok fellélegezhetnek, gyerekük, gyerekeik biztos, törődnek majd velük idős korukban. Nem is láttunk még olyat, hogy nem. Meg olyat sem, aki hagyta meghalni a beteg szüleit, vagy mondjuk saját kezével vetett véget az őt nemző emberek életének. Ha volt is ilyen, biztos, nem magyarok voltak.

Edda magasröptű gondolatait hallgatva az is eszembe jutott, el a kezekkel a méhemtől. A politika, a kormány ne költözzön be a petefészkembe, ne vizslassa, mikor van peteérésem, és ne mondja meg, milyen nemzetiségű gyereket hozzak a világra. Bízzuk ezt az ösztönökre, a természetre, az érzelmekre. Ez az elmúlt évmilliókban is egész jól bevált. Igaz, ez olyan liberális izé…

https://www.youtube.com/watch?time_continue=230&v=yFqZuRw_oDI

 

Királynő, de sokkal inkább királylány…

Jól vagyok, köszönöm. Erre döbbentem rá egy önismereti tréningen. Ez volt életem első ilyen rendezvénye (Hála Szilágyi Nikinek, a szupervumennek), és nem vagyok biztos abban, hogy az utolsó. Annak ellenére, hogy nem gondoltam volna soha, hogy én egy ilyenen majd jól érzem magam. Nem hiszek a beszéljükmegegyüttaproblémáinkat terápiákban, nem hiszek a mindenreképesvagycsakakarnikell útmutatásokban, ezért szkeptikus is voltam. Úgy ültem be kedd reggel A nő mint (élet)vezető Vedd kézbe az életed! elnevezésű előadásra, hogy nem hittem abban, bármit is ad majd nekem. Azt gondoltam, egy kellemes napot eltöltünk az Avalonban, jó buli lesz, szép környezetben. Végül is nem csalódtam: jó buli volt szép környezetben. De abban tévedtem, hogy nem kapok majd semmit, mert kaptam. Rájöttem, az elmúlt hónapokban csupa jó döntéseket hoztam, boldog vagyok, megélem a pillanatokat és sikeres vagyok. Kérdem én, lehet ennél több hozadéka egy motivációs tréningnek? Hát szerintem nem.

Azt leszögezném, hogy már a tréning elején szóbeli titoktartást kötöttünk, ezért az ott elhangzott problémákról, az ott jelenlévőkről nem beszélhetek, nem írhatok. De általánosságban annyit mondhatok: van gond a nőknél bőven. (Nyilván a férfiaknál is, de velük még nem voltam közös motivációs tréningen.) Meg akarnak felelni. Kinek? Igazából nem tudom, talán maguknak, talán a környezetüknek. Talán azt sem tudják igazán, kinek. Görcsösen élik a mindennapjaikat. Aggódnak a gyerek miatt, a munka miatt, az esti vacsora miatt, vagy éppen azért, hogy az előre felírt 20 napi teendő közül csak kettőt tudnak kipipálni. Nem beszélgetnek a párjukkal. Vagy azért, mert nincs miről, vagy azért, mert már nincs is kivel. És emiatt is stresszelik magukat, mert tudják, ez nem a together-forever irányába hajtja a kapcsolatukat. Igazából mindenért aggódnak, mindentől stresszesek, a munkájukat nem szeretik, de nem lépnek ki. Semmiből. Kitartanak, megtartanak, eltartanak, fenntartanak dolgokat, betartva ezzel maguknak.

Igazságtalan lennék, ha a tréning főelőadóját, Szász Kata executive és életvezetési coachot nem említeném meg. Hiszen ő vezette, irányította az egésznapos rendezvényt, gyakorlatokat, ő próbált rávilágítani az adott problémákra, vagy egyszerűen csak meghallgatta a jelenlévő nőket. De nekem igazából nem ő segített, hanem a gondokkal, problémákkal küzdő nők. Pár hónappal ezelőtt biztos, lelkitársak lettünk volna. Most azonban azt éreztem, segítenék nekik. Belekiáltanám az arcukba, hogy elég. Elég az aggódásból, a stresszből. Mégis mi történik, ha csak egy feladat van kipipálva a naptárban? Mi történik, ha nem készül el a vacsora, időre? Mi van akkor, ha hétvégén nem dolgoznak?

Mert meggyőződésem, nem dől össze a világ. Ezt nem csak hiszem, tudom is. Volt, hogy a munkám volt a mindenem, volt, hogy a gyerekem, volt, hogy a kapcsolatom. A fiam azonban hamarosan húsz éves, lassan kirepül. A párom már kirepült. Most az én időmet élem. El lehet ítélni, de önző lettem, királynő, vagy sokkal inkább királylány. El lehet ítélni, de minek. Az élet, de legalábbis a tegnapi tréning azt bizonyította, én vagyok jól, nekem nincsenek most gondjaim, nem akarok senkinek megfelelni, és nem is akarom, hogy nekem valaki megfeleljen. Boldog, szabad, sikeres vagyok. Igen, sikeres. Hogy miben? Fontos minden érzést meghatározni? Fontos beskatulyázni? Nekem most nem. Nekem elég most érezni.

A tréningen volt egy gyakorlat. Kata azt kérte a jelenlevőktől, a problémájukat engedjék el, menjenek ki a szabadba, és képletesen dobják el a gondjukat. Gondolkodtam, nekem mi a gondom. Kétségbe esve kutattam, de nem jutott eszembe semmi. Az elmúlt pár hónapban olyan sok mindent elengedtem, hogy már nincs mit. Azért kimentem a többiekkel, néztem őket, ahogy a semmit gömbbé formálják a kezükkel, majd elrúgják, eldobják, vagy csak leteszik. Azt kívántam nekik, sikerüljön. Bár tudom, ez nem ennyi, nem olyan egyszerű. Nekem sem volt az. De végigmentem az úton, és köszönöm, most jól vagyok.

 

„Egy jótanácsot kaptam, nem szabad sírnom előtte.”

Csak mesél és mesél. Pörög ezerrel. Mindenkihez van egy kedves szava, és mindenkinek van hozzá is egy. Ülünk az Angel benzinkút teraszán, szőke fürtjeit fújja a szél, igazi szupervumennek tűnik. Később kiderül, Tóth Eszter Anna tényleg az. Miközben a HELL-csoport számos PR feladatát tartja kézben, szinte naponta ingázik Miskolc és Budapest között, nem mellesleg pedig egy 18 éves fiú édesanyja. Közben pedig igazi nő, aki ha kell, újra és újra megtalálja önmagát mind a magánéletben, mind a munkájában. Most épp lelkesen mesélt a szupervumen.hu portálnak arról, hogy milyen élőben Bruce Willis, és milyen volt vele forgatni a HELL reklámfilmjét.

SZ.V.: Amellett, hogy a HELL életében nagy dolog, hogy egy hollywoodi sztár reklámozza a terméküket, gondolom neked sem minden napos, hogy Bruce Willis-szel tölthetsz egy napot?

T.E.: Valóban nem, de már maga a szerződtetése sem volt egyszerű, annak a megszervezése is kihívás volt a csapatunknak. Tudtuk, hogy 10 óra áll rendelkezésünkre, azzal együtt, hogy a színész elindul otthonról és hazaér, tehát ennél is kevesebb jut majd a forgatásra. Ennek ismeretében kértünk fel hazai és New York-i reklámügynökségeket arra, hogy készítsenek forgatókönyvet. Sokféle érkezett, a legtöbb azonban megvalósíthatatlan volt az időbeosztás miatt. Tudtuk, egy dobásunk van, és tudtuk, mit akarunk: a HELL és Bruce Willis legyen a fókuszban. Végül egy céges értekezleten dőlt el, mi lesz a reklámban. Egyik cégvezetőnk odament a hűtőhöz, kivett egy HELL-t…igen, ez kell nekünk, döntöttük el. Mivel egy napunk volt a forgatásra, mindent előkészítettünk és a dublőrjével leforgattuk a jeleneteket és beállítottunk mindent a nagy napra.

SZ.V.: Hogy jutottatok el Bruce Willis-ig?

T.E.: Mindenképp olyan sztárt akartunk, akit mindenki ismer. Több név felmerült, de végül ő maradt. Nem volt egyszerű feladat megszerezni, hiszen naponta 8-10 forgatókönyvet kap, ráadásul reklámfilmeket nem is nagyon vállal. Ezért olyan levelet kellett írni, ami felkelti az érdeklődését. Sikerült…Azt azonban érdemes tudni, hogy az első kapcsolatfelvételtől a forgatásig 600 e-mailt váltottunk csak Bruce Willis menedzsmentjével, az ezzel kapcsolatos belső levelezéseinket már nem is számoltuk…Ez a munka nekünk is új volt, 50 országban indult el a kampányunk, és azt kell mondani, a közönség imádja, de Bruce-nak is bejött a HELL. Még a forgatás előtt küldtünk ki neki kóstolót, munka közben is többször belekortyolt, pedig a szerepe szerint elég lett volna csak kivennie a hűtőből. Végül a HELL-es hűtőket, meg a benne lévő energiaitalokat is elkérte. Vitt belőle haza, meg a következő forgatására.

SZ.V.: Mikor kerültél a HELL-hez?

T.E.: Öt évvel ezelőtt, akkor PR-menedzserként kezdtem, majd igazgató lettem. 2013-ban még tényleg csak a HELL brand volt, azóta számos vállalkozással bővült a cég. Ahogy a cégcsoport növekedett, úgy növekedett a csapatom is. 2015-ben kijött a XIXO, 2016-ban megnyílt az Avalon Park, tavaly az Angel Station Benzinkút és Szervíz. Hamarosan elkezdjük kommunikálni a következő beruházásunkat, az Avalon Business Centert is, ami Miskolc központjában épül.

SZ.V.: Öt évvel ezelőtt ez nagy váltás volt az életedben, hiszen korábban tévésként dolgoztál.

T.E.: Bölcsészkaron, latin-történelem szakon végeztem, de eltérültem. Ahhoz képest meg pláne, hogy középiskolában orvos akartam lenni, de amikor a barátnőm elvágta a kezét, rosszul lettem a vér látványától. Akkor rájöttem, ez nem nekem való…Az édesapám a tévénél dolgozott, érettségi után nyári munkára én is oda kerültem. Kezdetben kis ugrifülesként súgó voltam, meg fénymásoltam. Akkoriban még kezdetleges súgógép volt. Szalagokat kellett megvágni, összeragasztani, ezt pedig egy gépen tekerték a hírolvasó előtt, ha rosszul ragasztottuk össze, elcsúszott az egész a képernyőn, ezért precíz munkát kellett végezni. De nyár végére rájöttem, a tévés munkámat tudom csinálni az egyetem mellett is, ezért maradtam. Hajnalban vagy este mentem dolgozni az híradókhoz. Így kezdődött a tévés karrierem. Igazából soha nem tanultam, de büszke vagyok arra, hogy az alapoktól kezdtem, és végigjártam a ranglétrát. Vallom, csak úgy lehet ezt a szakmát megtanulni, ha átlátod, hogyan működik egy szerkesztőség, kinek mi a feladata. Örülök, hogy korán bekerültem a médiába, sokat tanultam, emberileg is és a hatalmi viszonyokról is. Talán ennek köszönhetem, hogy később nem viseltek meg a nagyobb szakmai pofonok.

SZ.V.: Volt ilyen?

T.E.: Az első 1999-ben, akkor rúgtak ki először a tévétől. Ezt úgy tudtam meg, hogy kihúztam a fiókot, hogy megnézzem az áprilisi beosztásomat, de az nem volt ott. Arra sem voltak képesek, hogy a szemembe mondják, kirúgtak. De sokáig nem kellett szomorkodnom, mert egy korábbi főnököm azonnal elhívott egy akkor induló műsorába. Ez volt a Szabadság tér, egy reggeli, beszélgetős műsor. Szerettem csinálni, olyan rendezőkkel ismerkedtem meg, akik más-más területeken dolgoztak, nem a híradónál…A tévé úgy működik, ha jól csinálod a dolgodat, megbízható vagy, akkor szeretnek veled dolgozni a rendezők, és visznek magukkal más műsorba is. Velem is ezt történt, hívtak, én meg mentem. Így kerültem a TV2-höz.

SZ.V.: Az első tehetségkutató műsorok születésénél is jelen voltál.

T.E.: Az első négy Megasztárban dolgoztam. Nagy élmény volt, akkor mindenki arról beszélt, és jó volt ennek a részese lenni. Az első adást még a Millenárison készítettük. Csütörtökön hangbeállás volt, pénteken egész nap próbáltunk, nagy pörgés volt, de iszonyú jó hangulata volt az egésznek. Majd jött a Sztárok a jégen, a Megatánc, a Katalin bírónő…Akkoriban volt, hogy egyszerre négy helyen dolgoztam.

SZ.V.: Hogy kerültél az ATV-hez, Friderikusz Sándor műsorába?

T.E.: Először párhuzamosan dolgoztam a TV2 mellett az ATV-nél is. Az egyik ismerősöm kért fel technikai rendezőnek, mert a korábbi felmondott, nem bírta a munkát Friderikusszal. A felkérésen elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. De rájöttem, kell, azt mondtam, bevállalom, meg akarok felelni Friderikusznak. Egy jótanácsot kaptam, nem szabad sírnom előtte.

SZ.V.: Tényleg kemény főnök?

T.E.: Kemény, de igazságos. Szakmailag felnézek rá, tévedhetetlen, sokat tanultam tőle. Tudtam, nem szabad előtte gyengének mutatkoznom, pedig voltak nehéz napok. A Friderikusz most-ot készítettük, reggel fél 8-kor beültem a vágóba, ott ettem, éltem, hogy idejében elkészüljön a műsor. Egyszer behívatott magához, azt mondta, Eszter, holnap be kellene ugrania, készítsen el egy előzetest. Másnap a megbeszélt időpontra bementem, ő sehol, csak sűrűn teleírt két oldal várt. Alig tudtam elolvasni Friderikusz kézírását. Az állt a levélben: „Eszter, magán a világ szeme, ez az előzetes úgy megy adásba, hogy nem látom.” Pontokba szedve megadta, mi hogyan legyen, de alig tudtam kisilabizálni az írását. Ötkor kellett adásba mennie, fél ötre lettem kész az előzetessel. Lement az adás, otthon voltam, egyszer csak hív a gyártásvezető, hogy Fridi elkérte tőle a számom. Nem tudtam, hogy mit akar, kirúg vagy sem. De felhívott, és annyit mondott: Gratulálok Eszter, nagyon jó lett az előzetes. Onnantól jóban voltunk, elismerte a munkám. Tőle már a HELL miatt jöttem el, amikor meglátta a gyárat, azt mondta, Eszter menjen, csinálja.

SZ.V.: Hogy kerültél kapcsolatba a HELL-el?

T.E.: Dolgoztam egy producer cégnél, kezdetben gyártásvezetőként, szerkesztőként, de 2009-ben megszűnt az össze műsoruk, ezért áttettek a PR részlegükre. Itt a HELL volt első ügyfeleim egyike 2010 márciusában. De a cégtől négy év után kirúgták a közvetlen kolléganőmet leépítés címen és valószínűleg rám is ez a sor várt volna, nem vártam meg. Elkezdtem munkát keresni, persze akkor még a tévénél is dolgoztam, de akartam rendes állást is. Az Operett színházba is jelentkeztem PR-osnak, de közben hívtak a HELL-hez, és az utóbbi mellett döntöttem. Először még nem tudtam ott hagyni a tévét, ez volt a szerelem melóm. De megépült az Avalon Park, ami a szívem csücske lett, és felajánlották nekem ennek a marketingjét. Nem tudtam nemet mondani. Nagy kihívás volt, hiszen korábban marketingesként nem dolgoztam. De meg akartam csinálni, úgy voltam vele, majd elválik, hogy értek-e hozzá, a szívem mindenképp beleteszem. Majdnem másfél évig, heti 3-4 szer ingáztam Budapest-Miskolc között. Az autómba 1,5 év alatt 120 ezer kilométert tettem.

SZ.V.: Család mellett, hogy fér bele ennyi utazás, munka?

T.E.: Nehezen, hiszen van egy 18 éves fiam, aki hét hónapos volt, amikor elváltam a férjemtől. A tévés munka miatt sokat kellett éjszakáznom, hétvégénként is dolgoztam, ezért a szüleim közelében vettem lakást. Ők sokat segítettek a gyereknevelésben. Barni, a fiam ebbe az életmódba szokott bele, de arra mindig is törekedtem, hogy az az idő, amit együtt töltünk, minőségi legyen. A fiam tudja, bárikor számíthat rám, de a nagyszülők is fontos szerepet töltenek be az életében.

SZ.V.: Párkapcsolat?

T.E.: Most éppen kialakulóban van egy…Tavaly nyáron ért véget egy hároméves kapcsolatom. Nehezen tettem túl magam rajta, kellett tíz hónap, mire tudtam nyitni bárki felé is. A kapcsolatom úgy érté véget, hogy még szerettük egymást, nagy szerelem volt, de tudtuk, nagyon mások vagyunk. Ő nyugodtabb, én meg pörgős vagyok. Először jó volt a különbség, ő volt az, aki megnyugtatott, lecsitított, de végül rájöttem, elvesztem, feladtam önmagam, a barátaimat mellette. Szakítás után ültem az ágyamon, és azon gondolkodtam, mit szeretek én csinálni, minek örülök, mihez kezdjek most. Újra meg kellett találnom önmagam. A szakítás megviselt, de rátaláltam a jógára, ami sokat segített. Az első óráról kijöttem, és azt éreztem, amit futás közben, hogy teljesen kiürült az agyam, ki tudtam kapcsolni. Jó, hogy ez a fajta jóga mozgással van kombinálva, és pont annyira spirituális, amennyit még be tudok fogadni. Közben elkezdtem pszichológiát tanulni, meg beiratkoztam egy önismereti tanfolyamra is. Elég határozott vagyok, tisztában vagyok önmagammal, de az első óra után rájöttem, vannak még mélységek.

SZ.V.: Mesélsz az új kapcsolatodról?

T.E.: Nagyon új még, kéthetes. Még nem is hiszem el, majd meglátjuk, hogy működik. Annak azonban örülök, hogy végre valaki érdekel. De jó volt ez a tíz hónap egyedül, rengeteg helyen voltam, rengeteg élmény ért. A barátaim mellettem voltak, annak ellenére, hogy 3 évig alig törődtem velük.

SZ.V.: Most akkor jól vagy?

T.E.: Igen. Az Avalont összeraktam, azt gondolom, az egy sikersztori, amibe beletettem a szívemet. Van egy jó csapatom, tehetséges emberek. Fontos az is, hogy magam mellé merek venni tehetséges kollégákat, nem féltem tőlük a pozíciómat, sőt azt érzem, általuk csak erősebb leszek. Azt gondolom, én mamma-típus vagyok, a munkahelyen is mindenki anyukája…Bármennyit utaznék azért, hogy az Avalon Parkban legyek, egyrészt gyönyörű a környezet, másrészt az Avalon-csapat egy nagy család. A HELL-nél pedig az jó, hogy megkapsz minden támogatást ahhoz, hogy mindenből a legjobbat csinálhasd és itt is van már egy saját nagyon jó csapatom, akiket nagyon szeretek.

SZ.V.: Mikor pihensz?

T.E.: Számomra az aktív pihenés jelenti a kikapcsolódást, ha minél több dolgot bele tudok sűríteni a napomba. A barátaimmal kirándulunk, koncertre járunk. Az tölt fel, ha mehetek. A barátnőmmel hétvégeken járunk egy állatmenhelyre kutyákat sétáltatni. Szerencsét hozunk az állatoknak, mert akit sétáltatunk, mind gazdára talál.

Macskanadrág és sályi padlutka

Káposztás pacsni, laksaleves, suhantott leves, coki kása és gánica. Idegenül hangzanak ezek az ételnevek, sőt talán nem is mindegyikről tudnánk elsőre, hogy ételek. Pedig ezeket a megyénkre leginkább jellemző receptek közül válogattuk. Van ugyanis egy receptgyűjtemény – igazából több annál –, amit Viga Gyula muzeológus állított össze még 2004-ben. A Tájak, ízek, ételek című kiadvány nem csupán a megyénkre, annak egyes vidékeire leginkább jellemző recepteket tartalmazza, hanem azt is, hogy az elmúlt évszázadokban, hogyan és persze mitől változtak, a borsodi emberek ételei és étkezési szokásai.

A kötetet már több miskolci étterem is fellapozta, és érdemesnek tartotta arra, hogy egy-egy receptet ki is próbáljanak belőle. Így vannak olyan szerencsések – magam is –, akik megkóstolhatták már a tiszakarádi macskanadrágot, a sályi padlutkát. Bizton állítom, ízletes mindkettő.

– Nem vagyok táplálkozás kutató – szögezte le már beszélgetésünk elején Viga Gyula, akit a csaknem másfél évtizeddel ezelőtt megjelent könyve kapcsán kerestünk meg. – A Tájak, ízek, ételek kötet annak idején nagyon gyorsan elfogyott 5000 példányban, ami a múzeumi kiadványok között nagy szó volt. Ez annak is volt köszönhető, hogy akkoriban kezdődött ez az óriási érdeklődés a gasztronómia iránt. De ez nem csupán recepteket ajánlott az olvasónak, sokkal inkább azt próbáltam feltérképezni, hogy megyénk egyes tájegységeinek mi és hogyan befolyásolta a táplálkozási kultúráját.

Manapság minden település keresi, próbálja megtalálni a csak rá jellemző tradicionális ételt. Ez egyfajta lehetőség számukra, hogy a gasztronómia, az ételkülönlegességek segítségével erősítsék a helyi közösségek identitását és lendítsék fel a turizmust. Van persze, amelyiknek sikerül, gondoljunk csak a borsodnádasdi molnárkalácsra, a rátkai töltöttkáposztára (?), vagy éppen a miskolci kocsonyára. De összességében meg lehet állapítani, – miközben az ilyen összeállítások a táji sajátosságokat szemezgetik –, hogy a tradicionális ételkultúrában sokkal több a közös vonás, mint a különbözőség, – állítja Viga Gyula.

„Egy néprajzos, történész más szempontból vizsgálja egy-egy tájegység gasztronómiáját, mint azok, akik a recepteket gyűjtik, kutatják. Mi azt térképezzük fel, hogy az adott területen milyen javak álltak az ételkészítés rendelkezésére. Mi termett meg, milyen adottságok voltak, mit kínált a természet, amelyek befolyásolhatták az ott lakók étkezési szokásait. Ezen kutatás mellékterméke csupán a receptek gyűjteménye, ráadásul nem is teljes a lista – magyarázta Viga Gyula.

Érdekességként említette, hogy az egyes települések gasztronómiai zártsága körülbelül a XIX. század végéig tartott, azaz később már nem csupán a hagyományok formálták azt, hogy mi kerüljön az asztalra. Egyre több volt a külső hatás, a XX. század elején már egy sor szakácskönyv állt a polgárosodó háztartások rendelkezésére. Ezekben már nem csupán receptek, hanem család-, háztartásvezetési szabályok, praktikus tanácsok is voltak. „De akár említhetném azt is, amikor már az asszonyok eljutottak nyaralni, fürdőkbe, ott kicserélték egymás közt a receptjeiket az újdonsült ismerősökkel. Ez is alakította, formálta egy-egy család, közvetve egy-egy település hagyományát. Arról nem beszélve, amikor már volt vonatközlekedés és tömeges áruszállítás, vagy éppen feltalálták a hűtve történő konzerválást, gyökeresen megváltoztatta a nyersanyagok elérését. Egy emberöltővel ezelőtt, ha valaki bement egy zöldségeshez, tudta, milyen évszak van. A mai kereskedelemnek köszönhetően ez már nem így van, hiszen a görögdinnye vagy a földieper szinte egész évben a polcokon van. Európa több tájáról szállítják hozzánk a zöldséget, gyümölcsöt. Nem változatlan az emberi életfordulók ünnepi asztala sem: például grillázstorta,főleg a menyasszony és vőlegény marcipán figurájával díszített lakodalmas torta csak az elmúlt évtizedekben jött divatba” – sorolta a történész.

A világ, az infrastruktúra fejlődése mellett a vallás is nagyban hatott az étkezési szokásainkra. Minden vallásban adott, hogy mi kerül az ünnepi asztalra, de az is, hogy a böjti időszakban mit fogyasszanak az emberek – hangsúlyozta Viga Gyula.

A hagyományos ételek alakulásában nagy szerepe volt a főzőasszonyoknak, hiszen a falusi lakodalmakban közülük is a legügyesebbeket kérték fel arra, hogy készítsék el az esküvői lakomát. „Fogalmazhatunk úgy, hogy akkoriban ők voltak a sztárséfek” – vélekedett a történész.

Persze az asszonyok nagy része nem receptből, szakácskönyvből főzött, sokkal inkább megszokásból, nagyon sokan ma sem mérik ki az ételek összetevőit, csak szemre főznek. Amikor a magyar konyha jellegzetességeire gondolunk, ha nem is elsőre, de elsők között jut eszünkbe a töltött káposzta. „Picit tévesen, hiszen a töltött káposzta az oszmán-török konyha felől terjedt el Európában, s a Balkán felől jutott a hazai konyhába is a 18. század körül. Ma már sokféleképpen készítik, ahány ház, annyi féle töltött káposzta létezik. Korábban nem rizzsel készült, hanem kukoricadarával, vagy más rizs pótlóval. Ma viszont már ez számít érdekességnek. És volt idő, hogy nem volt friss hús, ezért csak a télire megfüstölt hússal tudták gazdagítani” – árulta el Viga Gyula.

– De itt van a halászlé, amire szintén büszkék vagyunk mi magyarok – folytatta. – Érdemes tudni, hogy ez sem „ősi” étel, csak az 1840-es években jelent meg itthon, – bizonyára már akkor több táji változatban –, és főleg férfiételként, ami azt jelenti, férfiak közössége főzte. A gulyásra, pörköltre is büszkék vagyunk, de gondoljunk bele, csak az 1730-as évektől terjedt el nálunk a paprika, ami ugye az alapja ezeknek az ételeknek. Persze készülhettek pirospaprika nélkül is, de az más étel volt…A XIV-XV. században a pékeknek városokban már önálló céhei voltak, ennek ellenére faluhelyen leginkább otthon sütötték a kenyeret az 1960-as évekig. A szegényebb helyeken kukoricaliszttel, krumplival szaporították, a Kárpát-medence peremterületein sokfelé kelesztetlen kenyeret készítettek.

– Az üzemi konyhák hatásáról is fontos beszélni, ahol – 1950-es, 60-as években – eleinte a parasztasszonyok főztek, akik otthon is kiváló ételeket készítettek, és ezeket a recepteket vitték be a munkahelyükre is – fogalmazott. – Ahogy a hagyományos konyhákon általában, ezeken a helyeken is kialakultak a menüsorok, megvolt, és mai napig megvan, hogy a hét egyes napjain milyen étel készül és mihez mi passzol: egy nehezebb, gazdagabb leves után például csak kelt tészta került az asztalra.

Az étkezési kultúráról is elmondható, amellett, hogy a hagyományokra épül, folyamatos változásban, mozgásban van. Ilyen változást idézett elő a 2000-es évek gasztronómiai forradalma, amely egyre inkább elkezdte használni a külföldi alapanyagokat, kipróbálta a nemzetközi recepteket, becsempészte a hazai ízek közé a más földrészekről származó fűszereket. Igazából új ételek is születtek, hiszen egy-egy új fűszer, más fűszerezés egészen más ízeket csal elő az alapanyagokból.

Amikor jellegzetes borsodi ételekről kérdeztük Viga Gyulát, pont az előbb felsorolt hatások miatt nehéz helyzetben volt, hogy melyiket is említse. De azért a sárgatúrót, ami a görög katolikusok körében tipikus húsvéti étel, vagy a cigándi apróbélest mindenképp idesorolta. „Az utóbbi egy, leginkább talán a csörögéhez hasonlító tészta, csak vékonyabb. A belsejébe túrót vagy szilvalekvárt tesznek, és zsírban, olajban frissen kisütve nagyon finom. De az öhönt is említhetném, ami Dél-Borsodra, a Kis-Hortobágy környékére jellemző, és a hagyomány szerint 30-szor kell megforgatni a kondérban fővő krumplis tésztát, hogy kéreg süljön rá. Ezzel pórul is jártunk egyszer, terepmunka alkalmával próbáltuk elkészíteni, de a 21-ik forgatásnál beledőlt a nyírségi homokba az egész…” – mesélte.

– Leginkább arra biztatom a tanítványaimat, próbálják ki az új, helyi ételeket, ízeket – folytatta. Ezek mind élmények, amelyek gazdagítják az embert. Megismer más világokat és megért összefüggéseket. – Kolozsváron például volt egy étterem, ahol utánozhatatlan káposztás és paszulyos ételeket készítettek. De, ha külföldön járok, mindig megkóstolom a helyi jellegzetességeket, és ellátogatok a vásárcsarnokokba, mert lenyűgöz a kínálatuk.

„Összességében a táplálkozás kultúrája folyamatosan változik, nehéz kijelenteni bármelyik ételről is, hogy ez a miénk, a mi történetünk része. Talán attól lesz a miénk, hogy itt terem a hozzávaló és a hazai konyhák ízléséhez igazodik, nem utolsó sorban nekünk kedveskedik, aki az asztalra teszi…” vélekedett Viga Gyula.

 

Cérnametélt újratöltve, 2.0 verzióban

Nagymamámtól megtanultam, ételt nem dobunk ki, minden újrahasznosítható. Nem mondom, hogy ezt mindig betartom, nem is mindig tudom betartani, de egy biztos, a kenyér nálam nem végzi, nem végezheti a kukában. Ezen kívül is van még néhány étel, amit kiválóan tudok újragondolni, ilyen például a vasárnapi húslevesből megmaradt cérnametélt. Nem egészen a húslevesből marad meg, sokkal inkább nem kerül bele.

Ha már a leves elfogyott, de cérnametélt maradt, akkor kerül elő a hűtőből a túró, a tojás és a réteslapok. A töltelékhez a túrót és a tojást összekeverem, porcukrot, vanílis cukrot és citromhéjat teszek hozzá, majd belekeverem a megmaradt levestésztát. Aki szereti, mazsolát is rakhat bele. Én szeretem, csak a velem együtt élők nem, így ez nálunk kimarad a jóból.

A réteslapokat egyenként teszem a kivajazott tepsibe, mindegyiket megkenem olvasztott vajjal, hogy sütés közben ne száradjon ki. Erre kerül a töltelék, majd a tetejére is rétegzek a papírvékony tésztából. Be a sütőbe, amikor aranybarna lesz, akkor kivehetjük, és porcukorral megszórjuk.

Egyszerű, finom édesség

Igazából nem szeretek recepteket használni, meg írni, mert minden ott és abban a pillanatban alakul, amikor elkészítem. Éppen ezért a vargabéles töltelékéhez sincs pontos útmutatóm, egyszerűen ízlés szerint készítem. Néha nem árt bátornak lenni, igaz ez a főzésre is.

Ráadásul a receptek egyfajta szabályok, amiket szeretek áthágni. Arra pont jók, hogy utat mutassanak, én pedig eldönthetem, akarok azon az úton menni vagy sem. Kísérletezzünk a konyhában, találjunk ki újdonságokat, merjünk kreatívak lenni, és ne dobjunk ki ételt, főleg ne kenyeret!