Egyértelműen Grincs volt a kedvencem a Mikulás napi előadásban. Nem volt gonosz, sokkal inkább huncut, játékos és nagyon szerethető. De nem csak nekem, a gyerekeknek is ő tetszett. Ahogy lejött a színpadról, azonnal körbevették, ölelgették. Így közelről ismerős volt nekem, neki pedig én. Két ölelés közt odaszólt, hogy mi már találkoztunk valahol. Azt ő sem, én sem tudtam, hol. Megmondtam a nevem, és neki egyből beugrott, honnan ismer. Én még továbbra se tudtam, azért a Grincs álarc nehezített pálya volt, de a fülembe súgta a nevét: Ramocsa Emese.
Hát persze, dr. Cukor, a bohócdoktor, akit egyszer elkísértem vizitelni. Imádtam, amit ott csinált, illetve csináltak dr. Tik Takkal (Osváth Tibor Osi). Persze az mindegy is, hogy én imádtam, de a gyerekek, a szülők, az orvosok és az ápolók is odavoltak a két bohócdoktorért. Ezért is jutott eszembe, ki más is lehetne szupervumen, mint Emese. Amikor ezt neki is elmondtam a telefonba, meglepődött, hangosan nevetve csak annyit mondott: ha ezt a páromnak elmesélem…
Mire találkoztunk, gondolatban már rendesen körbejárta ezt a szupervumenséget, és rájött, akár lehet is benne valami, már amennyiben ez a jelző illik egy harcosra, egy olyan nőre, aki képes újra és újra talpra állni. „De az is szupervumenség, amikor a gyerek otthon hagyja a leckéjét, és az anyja Tiszaújvárosból bemegy busszal Miskolcra, hogy utána vigye…?” – teszi fel a kérdést mosolyogva. A válaszom az: sőt, hiszen tényleg az anyaság az egyik legszuperebb női képesség.
Emese ezért most mindent meg is tesz, hogy újra anya lehessen, 16 éves fia mellé szeretne egy kisbabát. Új párjával tervezik, illetve ennél sokkal többet is megtesznek azért, hogy a gyermekük megszülessen. „Számomra ez is nehezített pálya, de mára úgy tűnik, sikerült leküzdenünk az akadályokat, és talán hamarosan újra anya leszek…Egészségügyi problémáim voltak, a régi életem nyomai, a stressz nem múlt el nyomtalanul. Autoimmun betegségem lett, ami nem gyógyítható, de egy nagyon szuper endokrinológusom van, aki kézben tartja a dolgokat…Közben járunk a Kaáli-intézetbe, meglátjuk, mi lesz…
42 éves vagyok, van, aki szerint ilyenkor már késő szülni, de a szervezet tudja, érzi, mit tud, mi kell neki. Mi babát szeretnénk.
A fiam már kamasz, ennyit mond, és egy 20 éves fiú anyjaként tudom, ez mit jelent pontosan. Ismerem annak minden szépségét és minden árnyoldalát. Miközben ezt végig gondolom, ő folytatja: „A fiammal megtaláltuk az ideális családot, az ideális férfit. Több mint 1,5 éve vagyok együtt a párommal…A fiam a színházi világnapon született… Jelenleg történész szeretne lenni, de szóba került az is, hogy kriminálpszichológus lesz. Érzékeny lelkű gyerek, ő egy jó, melegszívű óriás. Empatikus, miközben küzdd azzal, hogy nem olyan, mint a kortársai. A kamaszok élete amúgy sem egyszerű, de aki nem áll be a sorba, aki nem úgy gondolkodik, mint a többiek, annak még nehezebb. Ettől szenved. Fura ez a világ, kicsit olyan, mintha nem ide valók lennénk, mármint ő meg én…”.
Majd arról beszél, hogy igyekszik terelgetni a fiát, de kicsit úgy érzi magát, mint a suszter a lyukas cipőjében. Emese ugyanis autista és down-szindrómás gyerekekkel is foglalkozik, bohócdoktorként pedig beteg gyerekeknek segít, de úgy gondolja, a saját fiához nem ért. „Nagy szerelemmel, igazi anyai szerelemmel, meg sok-sok türelemmel próbálom őt terelgetni. Szerencsére van bizalma felém, hallgat rám, bár azt mondta, soha nem fogja azt mondani, anya igazad volt…” – idézi fiát boldogan.
Most azt érzi, a második gyerekkel másképp fog foglalkozni, másképp neveli majd, csupán azért, mert már érettebb. Azt mondja, biztos nem fog pánikolni, nyugodtabb lesz. De van, amin nem szeretne változtatni: fiát 2,5 éves koráig szoptatta, a második gyermekét is sokáig szeretné.
Annyian várják ezt a gyereket. Most már csak úgy kell dönteni valakinek, hogy jöjjön le…” – oldalra fordul, elgondolkodik. Majd meglepetten folytatja: „Na tessék, a srác dzsekijére rá van írva, harcos, én meg pont ezt akartam most mondani… – nevet.
– A legnehezebb az életben váltani, de én már sokszor váltottam: 23 év után hagytam ott a színházat, ennek már több mint nyolc éve. Nem szeretném fényezni magam, de nagy dolog volt, hogy talpra tudtam álltam. A fiammal ketten laktunk a színészlakásban, és fogalmam sem volt, mi legyen, mit csináljak, hiszen nem értek semmi máshoz, csak a színészethez. De előtte felálltam a válásomból is.
Ezért mondom, örök harcos vagyok, már a születésemkor is harcolnom kellett, hogy maradjak vagy menjek. Tüdőgyulladásom volt, ráadásul hamarabb születtem két hónappal, a hozzáértők azt mondták, öreg lélek vagyok. Ezt érzem is…
„Amikor ott hagytam a színházat, nem tudtam, miből fogok élni, hol fogunk lakni. Volt három hét, amikor összeomlottam, pszichiáterhez kerültem, akivel jól kibeszéltük magunkat, és ennyi. Majd történt velem egy baleset – hiszek a nincsenek véletlenekben -, a fejemre esett egy biciklitartó a pincében, agyrázkódást kaptam, és hónapokig nem tudtam dolgozni. 23 év alatt egyszer sem voltam táppénzen, akkor igen. Volt időm gondolkodni, és azt mondtam, ezt már nem akarom. A döntés egy darabig fájt, kellett három év, mire újra be tudtam lépni a színházba” – emlékszik.
A színház mellett már dolgozott a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány bohócdoktoraként, de a váltás után jött egy másik munka is: az egri pinceszínháznál, egy pályázat keretében sérült gyerekekhez járt bohócként. „A színháznál látták, milyen jól bánok az autista gyerekekkel. Nagy élmény volt számomra is ez a munka, egy évig csináltam, utána már csak a bohócdoktorság maradt, és mára ez lett az igazi hivatásom. Három városban vizitelek a kollégáimmal: Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen. A kórházi munkához hozzá tartozik, hogy folyamatos művészeti képzéseken, tréningen veszünk részt, és kommunikációt, szociológiát, pszichológiát is tanulunk. Ha minden igaz, nyáron diplomás bohócok leszünk mindketten” – telik meg reménnyel a hangja.
Azt tudod, hogy én is újságíró akartam lenni – veti közbe. – A debreceni Napló indított akkoriban egy újságíró stúdiót, oda jártam. Arany Lajos volt a mesterem, aki azt mondta, nem tudok pártatlan lenni, és ez nem jó. Megjelent egy jegyzetem, az volt a címe: A narancs. Arról szólt, hogy egy néninek nem volt pénze a gyümölcsre és az árus megsajnálta, adott neki…Kamaszkoromban írtam mindenfélét, és azért is akartam újságot írni, mert akkor éreztem lelki kielégülést, megnyugvást, ha írtam…Később is írtam verseket, jegyzeteket. Meg van egy novella is a fejemben. De hiszem, mindennek eljön az ideje. Sokáig hordtam a táskámban egy jegyzetfüzet és ceruzát – mert nem szeretek géppel írni, szeretem a papír illatát -, és ha eszembe jutottak rímek, addig nem hagyott nyugodni, amíg nem írtam le. De mostanában pihentetem ezt, gondolom, annyi minden más van most az életemben, hogy kímélnek az ilyenfajta gondolatok” – felnevet.
Emesének csaknem tíz éve jött a bohócdoktorság, ami látszólag vidám munka, de igazából nehéz, komoly feladat. „
Fantasztikus, amit a gyerekeknél el tudunk érni, például, hogy a segítségünkkel együttműködőbbek, a jelenlétünkben rendben lezajlik egy vérvétel. Óriási érzés, hogy hozzá tudunk tenni a gyógyulásukhoz.
Nem régen voltunk egy kamaszlánynál, akinek súlyos betegsége volt, az intenzíven feküdt, és a mi látogatásainknak köszönhetően is beindult nála a gyógyulási folyamat, és úgy tűnik, teljesen rendbe jön. Nagy impulzus volt neki a közös játék, és ez beindította mind a fizikális, mind a mentális folyamatokat nála…Legyen az kisgyerek, kamasz, esetleg felnőtt, mindenki meglepődik attól, hogy bemegy két érdekes, energikus figura a kórterembe, és már ez kizökkenti őket abból az állapotból, amiben vannak.
A bohócdoktorságnak azonban vannak szabályai, van, ami írott, de van íratlan is. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sajnálkozzunk, hogy a kisbetegek előtt utat engedjünk a civil érzéseinknek. Nekünk ott más szerepünk, más feladatunk van. Ha meghal egy betegünk, nem megyünk el a temetésére, bármennyire is szeretnénk. Ez azért fontos szabály, mert nekünk a kórházajtóban véget ér a munkánk. Azt nem mondom, hogy nem gondolunk az elhunytra, hogy otthon nem sírunk, nem gyújtunk érte egy gyertyát…most a hideg is kirázott…de nekünk erő kell” – csuklik el a hangja.
Emese nem csak a kórházban bohóc, dr. nélkül, csak simán Cukorként is fellép. Amikor arról kérdezem, szeret-e bohóc lenni, ellágyul a hangja, kislányosan annyit mond: „Igen, nagyon…Annak idején azt mondta a pszichiáterem, hogy bennem könnyen jár a gyerek. Ennek köszönhető, hogy túléltem a sok lelki megrázkódtatást. De szeretek segíteni is, szeretem az embereket. Próbálom tanítani is őket, akár a bohócdoktorsággal, akár azzal, hogy igenis 42 évesen is merek gyereket vállalni. Nem mondom, hogy mindig könnyű mosolyogni, de megtanultam meglátni, hogy süt a nap. Nem vagyok vakbuzgó hívő, de hiszek abban, nincsenek véletlenek” – véli.
– Tökéletesen kielégít most a bohócdoktorság, meg az új szerep, amire készülök – beszél tovább. – Néha persze én is elfáradok. De az sokat segít, hogy 36-38 éves koromban ki tudtam mondani: szeretlek, Ramocsa Emese. A betegségem miatt nyolc kilót híztam, de így is szeretem magam, mert tudom, le fogok fogyni, de most fontosabb a gyerek, minthogy kockahassal éljem az életem.
A fiamnak is azt próbálom megtanítani, szeresd magad, akkor tudsz kerek egész lenni. Iszonyú nehéz ezt elérni. Látod, nekem is harminc iksz évembe került, míg sikerült.
A bohóctechnika nehezebb, mint színházban létezni – gondolkodik. – A gyerekek azonnal kiszúrják, ha rossz vagy. Ezért addig szeretném csak csinálni, amíg meg nem öregszem, addig, amíg a kezem nem lesz ráncos, eres. Az arcot le lehet festeni, a kezet nem…De az is fontos, a lelke ne öregedjen meg az embernek…
Beszélgetésünk végére izgatott, hamarosan magára ölti dr. Cukor köpenyét, és indul a vizit a miskolci Gyermekegészségügyi Központban. Lélekben már készül rá, tudja, várják, tudja, szükség van rá. De arra még kíváncsi vagyok, miért lett Cukor? „A nevet nekem kellett kiválasztani, de a fiam is segített…A cukor olyan édes, szerethető…Cukor bohóc azt mondja a színpadon, nyolcéves vagyok, a Szászorszép oviba járok, és traktor a jelem, és a gyerekek nem azt mondják, ugyan Cukor, nem is annyi éves vagy, hanem azt, miért traktor, amikor te lány vagy…” – fejezi be.
