Írásaim – Oldal 4 – GasztroGráf

Nem akarok vezényszóra szaporodni!

Még akkor sem akarnék, ha éppen lenne kivel. Ennyi jutott eszembe, amikor megnéztem Budaházy Edda videóját, amiben arra buzdít minden magyart, hozzon világra még egy magyart. Sőt, el is ment a kedvem a szaporodástól. Igaz, ez a gyereknemzésre biztató kisfilm valójában nem is nekem szólt. Én ugyanis már régen nem számítok magyarnak ebben a rendszerben. Ráadásul a kutyám nem is a kanapén alszik, nálam sokkal rosszabb a helyzet, az ágyamban hajtja álomra a fejét. Az ágyamban, ott, ahol a szaporítópáromnak kellene aludni, és bőszen azon kellene dolgoznunk, hogy végre megfoganjon egy magyar magzat. De hát ez – na nem a kutyám miatt -, de nem fog összejönni.

Ezelőtt 20 évvel összejött. Igaz, akkor sem azért szültem, mert vizionáltam magam előtt a nemzethalált. Nem is azért, hogy fiút adjak a hazának. Egyszerűen – és most meg lehet kövezni – csak akartam gyereket. Vágytam egy kisbabára, feltámadtak bennem az anyai ösztönök. Szerencsés voltam, mert sikerült szaporodnom. Igen, így fogalmazok, mert Edda szerint ez szaporulat volt. Én nem így éltem meg, de hol jövök én ahhoz, hogy ilyen fennkölt dolgok megérintsenek.

Szóval megszületett a fiam, aki most, amíg ezeket a sorokat írom, a kanapén fekszik a kutyával. Elfajzott egy kölyök. Miközben már húszéves, itt lenne az ideje, hogy szaporodjon ő is. De úgy tűnik, egyelőre a kényelem oltárán – ahogy Edda mondaná – feláldozza a nemzetet, és ha nem kapkodja magát, okozója lesz Magyarország pusztulásának.

Meg itt vannak ezek a migránsok is. Ezek is csak jönnek, meg jönnek. Hogy lehet így kérem szépen nyugodtan szaporodni. Amikor mindenhonnan azzal rémisztgetnek, hogy elárasztják a migránsok Európát, még a peteérésem is elmarad, nemhogy egy magyar magzatnak bölcsője legyen a méhem.

Egyébként is, nem szeretem, ha mások mondják meg, mi a teendőm. Nem szeretem, amikor mások mondják meg, hogy és mennyit, ráadásul kiknek kell szaporodniuk. Nem szeretem, amikor valakik ellen kell gyereket nemzeni. (Csak szólnék Eddának, mi történik akkor, ha mondjuk egy szőke, kékszemű magyar kislány – milyen is lenne más -, egyszer csak felnő és beleszeret egy csúnya, ronda, fekete migránsba. Persze ez elképzelhetetlen, de vannak még csodák…)

Persze akkor már végképp összerezzentem, amikor Edda a pofámba mondta, a gyermektelen idős ember kiszolgáltatott. Szerencse, hogy csak a gyermektelenek. Mert akinek volt minimum egy szaporulata, azok fellélegezhetnek, gyerekük, gyerekeik biztos, törődnek majd velük idős korukban. Nem is láttunk még olyat, hogy nem. Meg olyat sem, aki hagyta meghalni a beteg szüleit, vagy mondjuk saját kezével vetett véget az őt nemző emberek életének. Ha volt is ilyen, biztos, nem magyarok voltak.

Edda magasröptű gondolatait hallgatva az is eszembe jutott, el a kezekkel a méhemtől. A politika, a kormány ne költözzön be a petefészkembe, ne vizslassa, mikor van peteérésem, és ne mondja meg, milyen nemzetiségű gyereket hozzak a világra. Bízzuk ezt az ösztönökre, a természetre, az érzelmekre. Ez az elmúlt évmilliókban is egész jól bevált. Igaz, ez olyan liberális izé…

https://www.youtube.com/watch?time_continue=230&v=yFqZuRw_oDI

Királynő, de sokkal inkább királylány…

Jól vagyok, köszönöm. Erre döbbentem rá egy önismereti tréningen. Ez volt életem első ilyen rendezvénye (Hála Szilágyi Nikinek, a szupervumennek), és nem vagyok biztos abban, hogy az utolsó. Annak ellenére, hogy nem gondoltam volna soha, hogy én egy ilyenen majd jól érzem magam. Nem hiszek a beszéljükmegegyüttaproblémáinkat terápiákban, nem hiszek a mindenreképesvagycsakakarnikell útmutatásokban, ezért szkeptikus is voltam. Úgy ültem be kedd reggel A nő mint (élet)vezető Vedd kézbe az életed! elnevezésű előadásra, hogy nem hittem abban, bármit is ad majd nekem. Azt gondoltam, egy kellemes napot eltöltünk az Avalonban, jó buli lesz, szép környezetben. Végül is nem csalódtam: jó buli volt szép környezetben. De abban tévedtem, hogy nem kapok majd semmit, mert kaptam. Rájöttem, az elmúlt hónapokban csupa jó döntéseket hoztam, boldog vagyok, megélem a pillanatokat és sikeres vagyok. Kérdem én, lehet ennél több hozadéka egy motivációs tréningnek? Hát szerintem nem.

Azt leszögezném, hogy már a tréning elején szóbeli titoktartást kötöttünk, ezért az ott elhangzott problémákról, az ott jelenlévőkről nem beszélhetek, nem írhatok. De általánosságban annyit mondhatok: van gond a nőknél bőven. (Nyilván a férfiaknál is, de velük még nem voltam közös motivációs tréningen.) Meg akarnak felelni. Kinek? Igazából nem tudom, talán maguknak, talán a környezetüknek. Talán azt sem tudják igazán, kinek. Görcsösen élik a mindennapjaikat. Aggódnak a gyerek miatt, a munka miatt, az esti vacsora miatt, vagy éppen azért, hogy az előre felírt 20 napi teendő közül csak kettőt tudnak kipipálni. Nem beszélgetnek a párjukkal. Vagy azért, mert nincs miről, vagy azért, mert már nincs is kivel. És emiatt is stresszelik magukat, mert tudják, ez nem a together-forever irányába hajtja a kapcsolatukat. Igazából mindenért aggódnak, mindentől stresszesek, a munkájukat nem szeretik, de nem lépnek ki. Semmiből. Kitartanak, megtartanak, eltartanak, fenntartanak dolgokat, betartva ezzel maguknak.

Igazságtalan lennék, ha a tréning főelőadóját, Szász Kata executive és életvezetési coachot nem említeném meg. Hiszen ő vezette, irányította az egésznapos rendezvényt, gyakorlatokat, ő próbált rávilágítani az adott problémákra, vagy egyszerűen csak meghallgatta a jelenlévő nőket. De nekem igazából nem ő segített, hanem a gondokkal, problémákkal küzdő nők. Pár hónappal ezelőtt biztos, lelkitársak lettünk volna. Most azonban azt éreztem, segítenék nekik. Belekiáltanám az arcukba, hogy elég. Elég az aggódásból, a stresszből. Mégis mi történik, ha csak egy feladat van kipipálva a naptárban? Mi történik, ha nem készül el a vacsora, időre? Mi van akkor, ha hétvégén nem dolgoznak?

Mert meggyőződésem, nem dől össze a világ. Ezt nem csak hiszem, tudom is. Volt, hogy a munkám volt a mindenem, volt, hogy a gyerekem, volt, hogy a kapcsolatom. A fiam azonban hamarosan húsz éves, lassan kirepül. A párom már kirepült. Most az én időmet élem. El lehet ítélni, de önző lettem, királynő, vagy sokkal inkább királylány. El lehet ítélni, de minek. Az élet, de legalábbis a tegnapi tréning azt bizonyította, én vagyok jól, nekem nincsenek most gondjaim, nem akarok senkinek megfelelni, és nem is akarom, hogy nekem valaki megfeleljen. Boldog, szabad, sikeres vagyok. Igen, sikeres. Hogy miben? Fontos minden érzést meghatározni? Fontos beskatulyázni? Nekem most nem. Nekem elég most érezni.

A tréningen volt egy gyakorlat. Kata azt kérte a jelenlevőktől, a problémájukat engedjék el, menjenek ki a szabadba, és képletesen dobják el a gondjukat. Gondolkodtam, nekem mi a gondom. Kétségbe esve kutattam, de nem jutott eszembe semmi. Az elmúlt pár hónapban olyan sok mindent elengedtem, hogy már nincs mit. Azért kimentem a többiekkel, néztem őket, ahogy a semmit gömbbé formálják a kezükkel, majd elrúgják, eldobják, vagy csak leteszik. Azt kívántam nekik, sikerüljön. Bár tudom, ez nem ennyi, nem olyan egyszerű. Nekem sem volt az. De végigmentem az úton, és köszönöm, most jól vagyok.

„Egy jótanácsot kaptam, nem szabad sírnom előtte.”

Csak mesél és mesél. Pörög ezerrel. Mindenkihez van egy kedves szava, és mindenkinek van hozzá is egy. Ülünk az Angel benzinkút teraszán, szőke fürtjeit fújja a szél, igazi szupervumennek tűnik. Később kiderül, Tóth Eszter Anna tényleg az. Miközben a HELL-csoport számos PR feladatát tartja kézben, szinte naponta ingázik Miskolc és Budapest között, nem mellesleg pedig egy 18 éves fiú édesanyja. Közben pedig igazi nő, aki ha kell, újra és újra megtalálja önmagát mind a magánéletben, mind a munkájában. Most épp lelkesen mesélt a szupervumen.hu portálnak arról, hogy milyen élőben Bruce Willis, és milyen volt vele forgatni a HELL reklámfilmjét.

SZ.V.: Amellett, hogy a HELL életében nagy dolog, hogy egy hollywoodi sztár reklámozza a terméküket, gondolom neked sem minden napos, hogy Bruce Willis-szel tölthetsz egy napot?

T.E.: Valóban nem, de már maga a szerződtetése sem volt egyszerű, annak a megszervezése is kihívás volt a csapatunknak. Tudtuk, hogy 10 óra áll rendelkezésünkre, azzal együtt, hogy a színész elindul otthonról és hazaér, tehát ennél is kevesebb jut majd a forgatásra. Ennek ismeretében kértünk fel hazai és New York-i reklámügynökségeket arra, hogy készítsenek forgatókönyvet. Sokféle érkezett, a legtöbb azonban megvalósíthatatlan volt az időbeosztás miatt. Tudtuk, egy dobásunk van, és tudtuk, mit akarunk: a HELL és Bruce Willis legyen a fókuszban. Végül egy céges értekezleten dőlt el, mi lesz a reklámban. Egyik cégvezetőnk odament a hűtőhöz, kivett egy HELL-t…igen, ez kell nekünk, döntöttük el. Mivel egy napunk volt a forgatásra, mindent előkészítettünk és a dublőrjével leforgattuk a jeleneteket és beállítottunk mindent a nagy napra.

SZ.V.: Hogy jutottatok el Bruce Willis-ig?

T.E.: Mindenképp olyan sztárt akartunk, akit mindenki ismer. Több név felmerült, de végül ő maradt. Nem volt egyszerű feladat megszerezni, hiszen naponta 8-10 forgatókönyvet kap, ráadásul reklámfilmeket nem is nagyon vállal. Ezért olyan levelet kellett írni, ami felkelti az érdeklődését. Sikerült…Azt azonban érdemes tudni, hogy az első kapcsolatfelvételtől a forgatásig 600 e-mailt váltottunk csak Bruce Willis menedzsmentjével, az ezzel kapcsolatos belső levelezéseinket már nem is számoltuk…Ez a munka nekünk is új volt, 50 országban indult el a kampányunk, és azt kell mondani, a közönség imádja, de Bruce-nak is bejött a HELL. Még a forgatás előtt küldtünk ki neki kóstolót, munka közben is többször belekortyolt, pedig a szerepe szerint elég lett volna csak kivennie a hűtőből. Végül a HELL-es hűtőket, meg a benne lévő energiaitalokat is elkérte. Vitt belőle haza, meg a következő forgatására.

SZ.V.: Mikor kerültél a HELL-hez?

T.E.: Öt évvel ezelőtt, akkor PR-menedzserként kezdtem, majd igazgató lettem. 2013-ban még tényleg csak a HELL brand volt, azóta számos vállalkozással bővült a cég. Ahogy a cégcsoport növekedett, úgy növekedett a csapatom is. 2015-ben kijött a XIXO, 2016-ban megnyílt az Avalon Park, tavaly az Angel Station Benzinkút és Szervíz. Hamarosan elkezdjük kommunikálni a következő beruházásunkat, az Avalon Business Centert is, ami Miskolc központjában épül.

SZ.V.: Öt évvel ezelőtt ez nagy váltás volt az életedben, hiszen korábban tévésként dolgoztál.

T.E.: Bölcsészkaron, latin-történelem szakon végeztem, de eltérültem. Ahhoz képest meg pláne, hogy középiskolában orvos akartam lenni, de amikor a barátnőm elvágta a kezét, rosszul lettem a vér látványától. Akkor rájöttem, ez nem nekem való…Az édesapám a tévénél dolgozott, érettségi után nyári munkára én is oda kerültem. Kezdetben kis ugrifülesként súgó voltam, meg fénymásoltam. Akkoriban még kezdetleges súgógép volt. Szalagokat kellett megvágni, összeragasztani, ezt pedig egy gépen tekerték a hírolvasó előtt, ha rosszul ragasztottuk össze, elcsúszott az egész a képernyőn, ezért precíz munkát kellett végezni. De nyár végére rájöttem, a tévés munkámat tudom csinálni az egyetem mellett is, ezért maradtam. Hajnalban vagy este mentem dolgozni az híradókhoz. Így kezdődött a tévés karrierem. Igazából soha nem tanultam, de büszke vagyok arra, hogy az alapoktól kezdtem, és végigjártam a ranglétrát. Vallom, csak úgy lehet ezt a szakmát megtanulni, ha átlátod, hogyan működik egy szerkesztőség, kinek mi a feladata. Örülök, hogy korán bekerültem a médiába, sokat tanultam, emberileg is és a hatalmi viszonyokról is. Talán ennek köszönhetem, hogy később nem viseltek meg a nagyobb szakmai pofonok.

SZ.V.: Volt ilyen?

T.E.: Az első 1999-ben, akkor rúgtak ki először a tévétől. Ezt úgy tudtam meg, hogy kihúztam a fiókot, hogy megnézzem az áprilisi beosztásomat, de az nem volt ott. Arra sem voltak képesek, hogy a szemembe mondják, kirúgtak. De sokáig nem kellett szomorkodnom, mert egy korábbi főnököm azonnal elhívott egy akkor induló műsorába. Ez volt a Szabadság tér, egy reggeli, beszélgetős műsor. Szerettem csinálni, olyan rendezőkkel ismerkedtem meg, akik más-más területeken dolgoztak, nem a híradónál…A tévé úgy működik, ha jól csinálod a dolgodat, megbízható vagy, akkor szeretnek veled dolgozni a rendezők, és visznek magukkal más műsorba is. Velem is ezt történt, hívtak, én meg mentem. Így kerültem a TV2-höz.

SZ.V.: Az első tehetségkutató műsorok születésénél is jelen voltál.

T.E.: Az első négy Megasztárban dolgoztam. Nagy élmény volt, akkor mindenki arról beszélt, és jó volt ennek a részese lenni. Az első adást még a Millenárison készítettük. Csütörtökön hangbeállás volt, pénteken egész nap próbáltunk, nagy pörgés volt, de iszonyú jó hangulata volt az egésznek. Majd jött a Sztárok a jégen, a Megatánc, a Katalin bírónő…Akkoriban volt, hogy egyszerre négy helyen dolgoztam.

SZ.V.: Hogy kerültél az ATV-hez, Friderikusz Sándor műsorába?

T.E.: Először párhuzamosan dolgoztam a TV2 mellett az ATV-nél is. Az egyik ismerősöm kért fel technikai rendezőnek, mert a korábbi felmondott, nem bírta a munkát Friderikusszal. A felkérésen elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. De rájöttem, kell, azt mondtam, bevállalom, meg akarok felelni Friderikusznak. Egy jótanácsot kaptam, nem szabad sírnom előtte.

SZ.V.: Tényleg kemény főnök?

T.E.: Kemény, de igazságos. Szakmailag felnézek rá, tévedhetetlen, sokat tanultam tőle. Tudtam, nem szabad előtte gyengének mutatkoznom, pedig voltak nehéz napok. A Friderikusz most-ot készítettük, reggel fél 8-kor beültem a vágóba, ott ettem, éltem, hogy idejében elkészüljön a műsor. Egyszer behívatott magához, azt mondta, Eszter, holnap be kellene ugrania, készítsen el egy előzetest. Másnap a megbeszélt időpontra bementem, ő sehol, csak sűrűn teleírt két oldal várt. Alig tudtam elolvasni Friderikusz kézírását. Az állt a levélben: „Eszter, magán a világ szeme, ez az előzetes úgy megy adásba, hogy nem látom.” Pontokba szedve megadta, mi hogyan legyen, de alig tudtam kisilabizálni az írását. Ötkor kellett adásba mennie, fél ötre lettem kész az előzetessel. Lement az adás, otthon voltam, egyszer csak hív a gyártásvezető, hogy Fridi elkérte tőle a számom. Nem tudtam, hogy mit akar, kirúg vagy sem. De felhívott, és annyit mondott: Gratulálok Eszter, nagyon jó lett az előzetes. Onnantól jóban voltunk, elismerte a munkám. Tőle már a HELL miatt jöttem el, amikor meglátta a gyárat, azt mondta, Eszter menjen, csinálja.

SZ.V.: Hogy kerültél kapcsolatba a HELL-el?

T.E.: Dolgoztam egy producer cégnél, kezdetben gyártásvezetőként, szerkesztőként, de 2009-ben megszűnt az össze műsoruk, ezért áttettek a PR részlegükre. Itt a HELL volt első ügyfeleim egyike 2010 márciusában. De a cégtől négy év után kirúgták a közvetlen kolléganőmet leépítés címen és valószínűleg rám is ez a sor várt volna, nem vártam meg. Elkezdtem munkát keresni, persze akkor még a tévénél is dolgoztam, de akartam rendes állást is. Az Operett színházba is jelentkeztem PR-osnak, de közben hívtak a HELL-hez, és az utóbbi mellett döntöttem. Először még nem tudtam ott hagyni a tévét, ez volt a szerelem melóm. De megépült az Avalon Park, ami a szívem csücske lett, és felajánlották nekem ennek a marketingjét. Nem tudtam nemet mondani. Nagy kihívás volt, hiszen korábban marketingesként nem dolgoztam. De meg akartam csinálni, úgy voltam vele, majd elválik, hogy értek-e hozzá, a szívem mindenképp beleteszem. Majdnem másfél évig, heti 3-4 szer ingáztam Budapest-Miskolc között. Az autómba 1,5 év alatt 120 ezer kilométert tettem.

SZ.V.: Család mellett, hogy fér bele ennyi utazás, munka?

T.E.: Nehezen, hiszen van egy 18 éves fiam, aki hét hónapos volt, amikor elváltam a férjemtől. A tévés munka miatt sokat kellett éjszakáznom, hétvégénként is dolgoztam, ezért a szüleim közelében vettem lakást. Ők sokat segítettek a gyereknevelésben. Barni, a fiam ebbe az életmódba szokott bele, de arra mindig is törekedtem, hogy az az idő, amit együtt töltünk, minőségi legyen. A fiam tudja, bárikor számíthat rám, de a nagyszülők is fontos szerepet töltenek be az életében.

SZ.V.: Párkapcsolat?

T.E.: Most éppen kialakulóban van egy…Tavaly nyáron ért véget egy hároméves kapcsolatom. Nehezen tettem túl magam rajta, kellett tíz hónap, mire tudtam nyitni bárki felé is. A kapcsolatom úgy érté véget, hogy még szerettük egymást, nagy szerelem volt, de tudtuk, nagyon mások vagyunk. Ő nyugodtabb, én meg pörgős vagyok. Először jó volt a különbség, ő volt az, aki megnyugtatott, lecsitított, de végül rájöttem, elvesztem, feladtam önmagam, a barátaimat mellette. Szakítás után ültem az ágyamon, és azon gondolkodtam, mit szeretek én csinálni, minek örülök, mihez kezdjek most. Újra meg kellett találnom önmagam. A szakítás megviselt, de rátaláltam a jógára, ami sokat segített. Az első óráról kijöttem, és azt éreztem, amit futás közben, hogy teljesen kiürült az agyam, ki tudtam kapcsolni. Jó, hogy ez a fajta jóga mozgással van kombinálva, és pont annyira spirituális, amennyit még be tudok fogadni. Közben elkezdtem pszichológiát tanulni, meg beiratkoztam egy önismereti tanfolyamra is. Elég határozott vagyok, tisztában vagyok önmagammal, de az első óra után rájöttem, vannak még mélységek.

SZ.V.: Mesélsz az új kapcsolatodról?

T.E.: Nagyon új még, kéthetes. Még nem is hiszem el, majd meglátjuk, hogy működik. Annak azonban örülök, hogy végre valaki érdekel. De jó volt ez a tíz hónap egyedül, rengeteg helyen voltam, rengeteg élmény ért. A barátaim mellettem voltak, annak ellenére, hogy 3 évig alig törődtem velük.

SZ.V.: Most akkor jól vagy?

T.E.: Igen. Az Avalont összeraktam, azt gondolom, az egy sikersztori, amibe beletettem a szívemet. Van egy jó csapatom, tehetséges emberek. Fontos az is, hogy magam mellé merek venni tehetséges kollégákat, nem féltem tőlük a pozíciómat, sőt azt érzem, általuk csak erősebb leszek. Azt gondolom, én mamma-típus vagyok, a munkahelyen is mindenki anyukája…Bármennyit utaznék azért, hogy az Avalon Parkban legyek, egyrészt gyönyörű a környezet, másrészt az Avalon-csapat egy nagy család. A HELL-nél pedig az jó, hogy megkapsz minden támogatást ahhoz, hogy mindenből a legjobbat csinálhasd és itt is van már egy saját nagyon jó csapatom, akiket nagyon szeretek.

SZ.V.: Mikor pihensz?

T.E.: Számomra az aktív pihenés jelenti a kikapcsolódást, ha minél több dolgot bele tudok sűríteni a napomba. A barátaimmal kirándulunk, koncertre járunk. Az tölt fel, ha mehetek. A barátnőmmel hétvégeken járunk egy állatmenhelyre kutyákat sétáltatni. Szerencsét hozunk az állatoknak, mert akit sétáltatunk, mind gazdára talál.

Macskanadrág és sályi padlutka

Káposztás pacsni, laksaleves, suhantott leves, coki kása és gánica. Idegenül hangzanak ezek az ételnevek, sőt talán nem is mindegyikről tudnánk elsőre, hogy ételek. Pedig ezeket a megyénkre leginkább jellemző receptek közül válogattuk. Van ugyanis egy receptgyűjtemény – igazából több annál –, amit Viga Gyula muzeológus állított össze még 2004-ben. A Tájak, ízek, ételek című kiadvány nem csupán a megyénkre, annak egyes vidékeire leginkább jellemző recepteket tartalmazza, hanem azt is, hogy az elmúlt évszázadokban, hogyan és persze mitől változtak, a borsodi emberek ételei és étkezési szokásai.

A kötetet már több miskolci étterem is fellapozta, és érdemesnek tartotta arra, hogy egy-egy receptet ki is próbáljanak belőle. Így vannak olyan szerencsések – magam is –, akik megkóstolhatták már a tiszakarádi macskanadrágot, a sályi padlutkát. Bizton állítom, ízletes mindkettő.

– Nem vagyok táplálkozás kutató – szögezte le már beszélgetésünk elején Viga Gyula, akit a csaknem másfél évtizeddel ezelőtt megjelent könyve kapcsán kerestünk meg. – A Tájak, ízek, ételek kötet annak idején nagyon gyorsan elfogyott 5000 példányban, ami a múzeumi kiadványok között nagy szó volt. Ez annak is volt köszönhető, hogy akkoriban kezdődött ez az óriási érdeklődés a gasztronómia iránt. De ez nem csupán recepteket ajánlott az olvasónak, sokkal inkább azt próbáltam feltérképezni, hogy megyénk egyes tájegységeinek mi és hogyan befolyásolta a táplálkozási kultúráját.

Manapság minden település keresi, próbálja megtalálni a csak rá jellemző tradicionális ételt. Ez egyfajta lehetőség számukra, hogy a gasztronómia, az ételkülönlegességek segítségével erősítsék a helyi közösségek identitását és lendítsék fel a turizmust. Van persze, amelyiknek sikerül, gondoljunk csak a borsodnádasdi molnárkalácsra, a rátkai töltöttkáposztára (?), vagy éppen a miskolci kocsonyára. De összességében meg lehet állapítani, – miközben az ilyen összeállítások a táji sajátosságokat szemezgetik –, hogy a tradicionális ételkultúrában sokkal több a közös vonás, mint a különbözőség, – állítja Viga Gyula.

„Egy néprajzos, történész más szempontból vizsgálja egy-egy tájegység gasztronómiáját, mint azok, akik a recepteket gyűjtik, kutatják. Mi azt térképezzük fel, hogy az adott területen milyen javak álltak az ételkészítés rendelkezésére. Mi termett meg, milyen adottságok voltak, mit kínált a természet, amelyek befolyásolhatták az ott lakók étkezési szokásait. Ezen kutatás mellékterméke csupán a receptek gyűjteménye, ráadásul nem is teljes a lista – magyarázta Viga Gyula.

Érdekességként említette, hogy az egyes települések gasztronómiai zártsága körülbelül a XIX. század végéig tartott, azaz később már nem csupán a hagyományok formálták azt, hogy mi kerüljön az asztalra. Egyre több volt a külső hatás, a XX. század elején már egy sor szakácskönyv állt a polgárosodó háztartások rendelkezésére. Ezekben már nem csupán receptek, hanem család-, háztartásvezetési szabályok, praktikus tanácsok is voltak. „De akár említhetném azt is, amikor már az asszonyok eljutottak nyaralni, fürdőkbe, ott kicserélték egymás közt a receptjeiket az újdonsült ismerősökkel. Ez is alakította, formálta egy-egy család, közvetve egy-egy település hagyományát. Arról nem beszélve, amikor már volt vonatközlekedés és tömeges áruszállítás, vagy éppen feltalálták a hűtve történő konzerválást, gyökeresen megváltoztatta a nyersanyagok elérését. Egy emberöltővel ezelőtt, ha valaki bement egy zöldségeshez, tudta, milyen évszak van. A mai kereskedelemnek köszönhetően ez már nem így van, hiszen a görögdinnye vagy a földieper szinte egész évben a polcokon van. Európa több tájáról szállítják hozzánk a zöldséget, gyümölcsöt. Nem változatlan az emberi életfordulók ünnepi asztala sem: például grillázstorta,főleg a menyasszony és vőlegény marcipán figurájával díszített lakodalmas torta csak az elmúlt évtizedekben jött divatba” – sorolta a történész.

A világ, az infrastruktúra fejlődése mellett a vallás is nagyban hatott az étkezési szokásainkra. Minden vallásban adott, hogy mi kerül az ünnepi asztalra, de az is, hogy a böjti időszakban mit fogyasszanak az emberek – hangsúlyozta Viga Gyula.

A hagyományos ételek alakulásában nagy szerepe volt a főzőasszonyoknak, hiszen a falusi lakodalmakban közülük is a legügyesebbeket kérték fel arra, hogy készítsék el az esküvői lakomát. „Fogalmazhatunk úgy, hogy akkoriban ők voltak a sztárséfek” – vélekedett a történész.

Persze az asszonyok nagy része nem receptből, szakácskönyvből főzött, sokkal inkább megszokásból, nagyon sokan ma sem mérik ki az ételek összetevőit, csak szemre főznek. Amikor a magyar konyha jellegzetességeire gondolunk, ha nem is elsőre, de elsők között jut eszünkbe a töltött káposzta. „Picit tévesen, hiszen a töltött káposzta az oszmán-török konyha felől terjedt el Európában, s a Balkán felől jutott a hazai konyhába is a 18. század körül. Ma már sokféleképpen készítik, ahány ház, annyi féle töltött káposzta létezik. Korábban nem rizzsel készült, hanem kukoricadarával, vagy más rizs pótlóval. Ma viszont már ez számít érdekességnek. És volt idő, hogy nem volt friss hús, ezért csak a télire megfüstölt hússal tudták gazdagítani” – árulta el Viga Gyula.

– De itt van a halászlé, amire szintén büszkék vagyunk mi magyarok – folytatta. – Érdemes tudni, hogy ez sem „ősi” étel, csak az 1840-es években jelent meg itthon, – bizonyára már akkor több táji változatban –, és főleg férfiételként, ami azt jelenti, férfiak közössége főzte. A gulyásra, pörköltre is büszkék vagyunk, de gondoljunk bele, csak az 1730-as évektől terjedt el nálunk a paprika, ami ugye az alapja ezeknek az ételeknek. Persze készülhettek pirospaprika nélkül is, de az más étel volt…A XIV-XV. században a pékeknek városokban már önálló céhei voltak, ennek ellenére faluhelyen leginkább otthon sütötték a kenyeret az 1960-as évekig. A szegényebb helyeken kukoricaliszttel, krumplival szaporították, a Kárpát-medence peremterületein sokfelé kelesztetlen kenyeret készítettek.

– Az üzemi konyhák hatásáról is fontos beszélni, ahol – 1950-es, 60-as években – eleinte a parasztasszonyok főztek, akik otthon is kiváló ételeket készítettek, és ezeket a recepteket vitték be a munkahelyükre is – fogalmazott. – Ahogy a hagyományos konyhákon általában, ezeken a helyeken is kialakultak a menüsorok, megvolt, és mai napig megvan, hogy a hét egyes napjain milyen étel készül és mihez mi passzol: egy nehezebb, gazdagabb leves után például csak kelt tészta került az asztalra.

Az étkezési kultúráról is elmondható, amellett, hogy a hagyományokra épül, folyamatos változásban, mozgásban van. Ilyen változást idézett elő a 2000-es évek gasztronómiai forradalma, amely egyre inkább elkezdte használni a külföldi alapanyagokat, kipróbálta a nemzetközi recepteket, becsempészte a hazai ízek közé a más földrészekről származó fűszereket. Igazából új ételek is születtek, hiszen egy-egy új fűszer, más fűszerezés egészen más ízeket csal elő az alapanyagokból.

Amikor jellegzetes borsodi ételekről kérdeztük Viga Gyulát, pont az előbb felsorolt hatások miatt nehéz helyzetben volt, hogy melyiket is említse. De azért a sárgatúrót, ami a görög katolikusok körében tipikus húsvéti étel, vagy a cigándi apróbélest mindenképp idesorolta. „Az utóbbi egy, leginkább talán a csörögéhez hasonlító tészta, csak vékonyabb. A belsejébe túrót vagy szilvalekvárt tesznek, és zsírban, olajban frissen kisütve nagyon finom. De az öhönt is említhetném, ami Dél-Borsodra, a Kis-Hortobágy környékére jellemző, és a hagyomány szerint 30-szor kell megforgatni a kondérban fővő krumplis tésztát, hogy kéreg süljön rá. Ezzel pórul is jártunk egyszer, terepmunka alkalmával próbáltuk elkészíteni, de a 21-ik forgatásnál beledőlt a nyírségi homokba az egész…” – mesélte.

– Leginkább arra biztatom a tanítványaimat, próbálják ki az új, helyi ételeket, ízeket – folytatta. Ezek mind élmények, amelyek gazdagítják az embert. Megismer más világokat és megért összefüggéseket. – Kolozsváron például volt egy étterem, ahol utánozhatatlan káposztás és paszulyos ételeket készítettek. De, ha külföldön járok, mindig megkóstolom a helyi jellegzetességeket, és ellátogatok a vásárcsarnokokba, mert lenyűgöz a kínálatuk.

„Összességében a táplálkozás kultúrája folyamatosan változik, nehéz kijelenteni bármelyik ételről is, hogy ez a miénk, a mi történetünk része. Talán attól lesz a miénk, hogy itt terem a hozzávaló és a hazai konyhák ízléséhez igazodik, nem utolsó sorban nekünk kedveskedik, aki az asztalra teszi…” vélekedett Viga Gyula.

Volt para, nincs para…

Ebben a melegben nem szívesen kapcsoljuk be a sütőt. Az aszalt paradicsom és aszalt narancs nem is tipikus nyári étel. Főleg nem az utóbbi. De, ha a paradicsom kezdi elveszíteni frisseségét – és már unjuk a lecsót -, akkor érdemes karikára vágni, zöldfűszerekkel megszórni, olivaolajjal megöntözni, és be a sütőbe. Salátákra kiváló.

A naranccsal is hasonló a teendő, mármint karikára vágjuk, barnacukorral, fahéjjal megszórjuk, és beküldjük aszalódni. Süteményekre szuper díszítés, de egy jeges kávén is jól mutat, még nyáron is.

Az állandóság sem tart örökké

Azt hisszük, minden állandó. Amit megszereztünk, arról azt gondoljuk, ki is érdemeltük. Boldogan hátra dőlünk, és nem csupán bízunk abban, hogy ez nem lehet soha másképp, hanem el is hisszük ezt. Éppen ezért nem is tesszünk azért, hogy az állandóságot fent tartsuk, csak élvezzük a jól megérdemeltnek hitt pillanatot. Persze csak utólag jövünk rá, hogy ez valóban csak egy pillanat volt, és arra is, hogy ebben a pillanatban talán nem is voltunk benne. De semmiképp sem éltük meg igazán. Elmulasztva ezzel sok-sok értékes percet. De, amikor a sors ezt egy csapásra elveszi tőlünk, amikor kiderül, az állandóság sem tart örökké, akkor abban már teljes egészében benne vagyunk. Ez a pillanat a miénk, ezt megéljük. Miért? Mert nincs más választásunk, hiszen ez visz át a múltból a jövőbe. Ez az „átvivő” pedig a jelen. A jelen, ami fájóan őszinte, kijózanító.
De a jelen csak ilyen lehet? Miért csak a rossz ennyire jelen idejű? Valóban csak felfogás kérdése, vagy direkt így van kitalálva? A rossz tényleg mindenkor tanít, a jó mindig jutalom? Vagy csak a jóhoz képest fájó a rossz?
Egy biztos, ha megtanuljuk, semmi sem állandó, akkor talán könnyebb lesz a rossz, és jobban belemerülünk a jóba. Ott leszünk a pillanatban, hagyjuk fájni, hagyjuk feloldódni, hagyjuk hatni minden másodpercét.

Őszinte hamis hangok

Lassan éjfél, éppen aludnék, de a Raszputyin örökzöld hangjait hallom a távolból. A dal közeledik, és vele együtt hangos fiatalok is érkeznek. Nevetnek, boldogok, keresik a házat, ahol szerenádozni fognak.
Megérkeznek. Elkezdik. A fals hangok összeállnak egy egész nagy fals hanggá. Felhangzik: „S bár a lényeget még nem értheted…”
Tényleg nem. 25 évvel ezelőtt, a saját szerenádom sem értettem, és nem vagyok benne biztos, hogy most igen.
Hallgatom az ablakon beszűrődő hamis hangokat. Jólesik. Annyi hamis hangot hallottam már. Azok is jólestek. Egy darabig.
Közelebb akarok lenni a részegen üvöltő fiatalokhoz. Igazából velük akarok lenni. Kimegyek a kapun, nézem, ahogy a szomszéd ház előtt énekelnek, vagy legalábbis valami éneklésnek látszó a szándékuk. Odamennék hozzájuk, de nem teszem, nehéz lenne nekik most elmagyarázni, hogy nem érzem a köztünk lévő 25 évet. Talán majd 25 év múlva megértik.
Mondanék nekik valamit. Jótanácsot, útravalót. Biztos, nem érdekli őket. A negyedszázaddal ezelőtti magamat sem érdeklem. Meg milyen jogon mondanám, hiszen a lényeget még most sem értem.
Ők üvöltenek. Egyre hamisabban. Lassan belejönnek. Úgy tűnik, ez az éjjel soha nem érhet véget…

Szívembe bevésve

Anya mossa a követ, egyenként, alaposan törli le a betűket, számokat. A száraz virágot kiszedjük a tartóból, a csonkig égett gyertyák is szemeteszsákba kerülnek. A friss virágokat kicsomagoljuk, elrendezzük. Jól mutatnak. Lilák, fehér cirkával a szélükön. Nagymamám a lila színt szerette. Tudom, most boldog, elégedett. A takarítás miatt is, az ő rendmániájánál csak az anyáé nagyobb. Az én génjeimbe ezt nem sikerült átörökíteni. De persze segítek anyának. Ez az ő, ez az ő napjuk.
Együtt törölgetjük a sírkövet. Nem értem, miért kell, hiszen tiszta, és senki nem látja. De tudom, kell. Tudom, ez az anyák napi szertartás része. Ő már nem adhat virágot az anyukájának, vagy legalábbis nem úgy, ahogy régen…Nagyimnak az az ajándék, ha kimennek a sírjához, ha gondozzák azt, és persze, ha az ő nyughelye a legszebb az egész falusi temetőben. Mert nagyim háklis volt erre. Ő legyen a legszebb, neki legyen a legszebb. Ilyen volt, és tudom, most is ilyen. Elégedetten nézi a virágokat, a csillogó márványt, ahogy egy légy éppen elcsúszik rajta. Igen, ezt így kell. Szerinte. De most őt (is) ünnepeljük.
Hazaindulunk, éppen hív a kisfiam. 20 éves, már nem a kisfiú. Másnak. Kérdezi, mikor érkezem. Tudom, otthon engem is vár egy virág. Jóleső érzés. Adok, majd kapok. Adhatok, kaphatok. Mindkettő áldás számomra, szerencsés vagyok. Tudom, nem lesz mindig így, mert nem lehet mindig így. Ez így van rendben. Mert a rendben lényege pont az, hogy egyszer majd nem lesz rendben.
De addig élvezem az adok-kapok minden pillanatát. Nem csak ma, hanem mindig. Megtisztítom a márványba vésett betűket. Nem azért, mert zavar, hogy poros, hanem, mert a szívembe is be vannak vésve.

„Születésemkor is harcolnom kellett, hogy maradjak vagy menjek…”

Egyértelműen Grincs volt a kedvencem a Mikulás napi előadásban. Nem volt gonosz, sokkal inkább huncut, játékos és nagyon szerethető. De nem csak nekem, a gyerekeknek is ő tetszett. Ahogy lejött a színpadról, azonnal körbevették, ölelgették. Így közelről ismerős volt nekem, neki pedig én. Két ölelés közt odaszólt, hogy mi már találkoztunk valahol. Azt ő sem, én sem tudtam, hol. Megmondtam a nevem, és neki egyből beugrott, honnan ismer. Én még továbbra se tudtam, azért a Grincs álarc nehezített pálya volt, de a fülembe súgta a nevét: Ramocsa Emese.

Hát persze, dr. Cukor, a bohócdoktor, akit egyszer elkísértem vizitelni. Imádtam, amit ott csinált, illetve csináltak dr. Tik Takkal (Osváth Tibor Osi). Persze az mindegy is, hogy én imádtam, de a gyerekek, a szülők, az orvosok és az ápolók is odavoltak a két bohócdoktorért. Ezért is jutott eszembe, ki más is lehetne szupervumen, mint Emese. Amikor ezt neki is elmondtam a telefonba, meglepődött, hangosan nevetve csak annyit mondott: ha ezt a páromnak elmesélem…

Mire találkoztunk, gondolatban már rendesen körbejárta ezt a szupervumenséget, és rájött, akár lehet is benne valami, már amennyiben ez a jelző illik egy harcosra, egy olyan nőre, aki képes újra és újra talpra állni. „De az is szupervumenség, amikor a gyerek otthon hagyja a leckéjét, és az anyja Tiszaújvárosból bemegy busszal Miskolcra, hogy utána vigye…?” – teszi fel a kérdést mosolyogva. A válaszom az: sőt, hiszen tényleg az anyaság az egyik legszuperebb női képesség.

Emese ezért most mindent meg is tesz, hogy újra anya lehessen, 16 éves fia mellé szeretne egy kisbabát. Új párjával tervezik, illetve ennél sokkal többet is megtesznek azért, hogy a gyermekük megszülessen. „Számomra ez is nehezített pálya, de mára úgy tűnik, sikerült leküzdenünk az akadályokat, és talán hamarosan újra anya leszek…Egészségügyi problémáim voltak, a régi életem nyomai, a stressz nem múlt el nyomtalanul. Autoimmun betegségem lett, ami nem gyógyítható, de egy nagyon szuper endokrinológusom van, aki kézben tartja a dolgokat…Közben járunk a Kaáli-intézetbe, meglátjuk, mi lesz…

42 éves vagyok, van, aki szerint ilyenkor már késő szülni, de a szervezet tudja, érzi, mit tud, mi kell neki. Mi babát szeretnénk.

A fiam már kamasz, ennyit mond, és egy 20 éves fiú anyjaként tudom, ez mit jelent pontosan. Ismerem annak minden szépségét és minden árnyoldalát. Miközben ezt végig gondolom, ő folytatja: „A fiammal megtaláltuk az ideális családot, az ideális férfit. Több mint 1,5 éve vagyok együtt a párommal…A fiam a színházi világnapon született… Jelenleg történész szeretne lenni, de szóba került az is, hogy kriminálpszichológus lesz. Érzékeny lelkű gyerek, ő egy jó, melegszívű óriás. Empatikus, miközben küzdd azzal, hogy nem olyan, mint a kortársai. A kamaszok élete amúgy sem egyszerű, de aki nem áll be a sorba, aki nem úgy gondolkodik, mint a többiek, annak még nehezebb. Ettől szenved. Fura ez a világ, kicsit olyan, mintha nem ide valók lennénk, mármint ő meg én…”.

Majd arról beszél, hogy igyekszik terelgetni a fiát, de kicsit úgy érzi magát, mint a suszter a lyukas cipőjében. Emese ugyanis autista és down-szindrómás gyerekekkel is foglalkozik, bohócdoktorként pedig beteg gyerekeknek segít, de úgy gondolja, a saját fiához nem ért. „Nagy szerelemmel, igazi anyai szerelemmel, meg sok-sok türelemmel próbálom őt terelgetni. Szerencsére van bizalma felém, hallgat rám, bár azt mondta, soha nem fogja azt mondani, anya igazad volt…” – idézi fiát boldogan.

Most azt érzi, a második gyerekkel másképp fog foglalkozni, másképp neveli majd, csupán azért, mert már érettebb. Azt mondja, biztos nem fog pánikolni, nyugodtabb lesz. De van, amin nem szeretne változtatni: fiát 2,5 éves koráig szoptatta, a második gyermekét is sokáig szeretné.

Annyian várják ezt a gyereket. Most már csak úgy kell dönteni valakinek, hogy jöjjön le…” – oldalra fordul, elgondolkodik. Majd meglepetten folytatja: „Na tessék, a srác dzsekijére rá van írva, harcos, én meg pont ezt akartam most mondani… – nevet.

– A legnehezebb az életben váltani, de én már sokszor váltottam: 23 év után hagytam ott a színházat, ennek már több mint nyolc éve. Nem szeretném fényezni magam, de nagy dolog volt, hogy talpra tudtam álltam. A fiammal ketten laktunk a színészlakásban, és fogalmam sem volt, mi legyen, mit csináljak, hiszen nem értek semmi máshoz, csak a színészethez. De előtte felálltam a válásomból is.

Ezért mondom, örök harcos vagyok, már a születésemkor is harcolnom kellett, hogy maradjak vagy menjek. Tüdőgyulladásom volt, ráadásul hamarabb születtem két hónappal, a hozzáértők azt mondták, öreg lélek vagyok. Ezt érzem is…

„Amikor ott hagytam a színházat, nem tudtam, miből fogok élni, hol fogunk lakni. Volt három hét, amikor összeomlottam, pszichiáterhez kerültem, akivel jól kibeszéltük magunkat, és ennyi. Majd történt velem egy baleset – hiszek a nincsenek véletlenekben -, a fejemre esett egy biciklitartó a pincében, agyrázkódást kaptam, és hónapokig nem tudtam dolgozni. 23 év alatt egyszer sem voltam táppénzen, akkor igen. Volt időm gondolkodni, és azt mondtam, ezt már nem akarom. A döntés egy darabig fájt, kellett három év, mire újra be tudtam lépni a színházba” – emlékszik.

A színház mellett már dolgozott a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány bohócdoktoraként, de a váltás után jött egy másik munka is: az egri pinceszínháznál, egy pályázat keretében sérült gyerekekhez járt bohócként. „A színháznál látták, milyen jól bánok az autista gyerekekkel. Nagy élmény volt számomra is ez a munka, egy évig csináltam, utána már csak a bohócdoktorság maradt, és mára ez lett az igazi hivatásom. Három városban vizitelek a kollégáimmal: Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen. A kórházi munkához hozzá tartozik, hogy folyamatos művészeti képzéseken, tréningen veszünk részt, és kommunikációt, szociológiát, pszichológiát is tanulunk. Ha minden igaz, nyáron diplomás bohócok leszünk mindketten” – telik meg reménnyel a hangja.

Azt tudod, hogy én is újságíró akartam lenni – veti közbe. – A debreceni Napló indított akkoriban egy újságíró stúdiót, oda jártam. Arany Lajos volt a mesterem, aki azt mondta, nem tudok pártatlan lenni, és ez nem jó. Megjelent egy jegyzetem, az volt a címe: A narancs. Arról szólt, hogy egy néninek nem volt pénze a gyümölcsre és az árus megsajnálta, adott neki…Kamaszkoromban írtam mindenfélét, és azért is akartam újságot írni, mert akkor éreztem lelki kielégülést, megnyugvást, ha írtam…Később is írtam verseket, jegyzeteket. Meg van egy novella is a fejemben. De hiszem, mindennek eljön az ideje. Sokáig hordtam a táskámban egy jegyzetfüzet és ceruzát – mert nem szeretek géppel írni, szeretem a papír illatát -, és ha eszembe jutottak rímek, addig nem hagyott nyugodni, amíg nem írtam le. De mostanában pihentetem ezt, gondolom, annyi minden más van most az életemben, hogy kímélnek az ilyenfajta gondolatok” – felnevet.

Emesének csaknem tíz éve jött a bohócdoktorság, ami látszólag vidám munka, de igazából nehéz, komoly feladat. „

Fantasztikus, amit a gyerekeknél el tudunk érni, például, hogy a segítségünkkel együttműködőbbek, a jelenlétünkben rendben lezajlik egy vérvétel. Óriási érzés, hogy hozzá tudunk tenni a gyógyulásukhoz.

Nem régen voltunk egy kamaszlánynál, akinek súlyos betegsége volt, az intenzíven feküdt, és a mi látogatásainknak köszönhetően is beindult nála a gyógyulási folyamat, és úgy tűnik, teljesen rendbe jön. Nagy impulzus volt neki a közös játék, és ez beindította mind a fizikális, mind a mentális folyamatokat nála…Legyen az kisgyerek, kamasz, esetleg felnőtt, mindenki meglepődik attól, hogy bemegy két érdekes, energikus figura a kórterembe, és már ez kizökkenti őket abból az állapotból, amiben vannak.

A bohócdoktorságnak azonban vannak szabályai, van, ami írott, de van íratlan is. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sajnálkozzunk, hogy a kisbetegek előtt utat engedjünk a civil érzéseinknek. Nekünk ott más szerepünk, más feladatunk van. Ha meghal egy betegünk, nem megyünk el a temetésére, bármennyire is szeretnénk. Ez azért fontos szabály, mert nekünk a kórházajtóban véget ér a munkánk. Azt nem mondom, hogy nem gondolunk az elhunytra, hogy otthon nem sírunk, nem gyújtunk érte egy gyertyát…most a hideg is kirázott…de nekünk erő kell” – csuklik el a hangja.

Emese nem csak a kórházban bohóc, dr. nélkül, csak simán Cukorként is fellép. Amikor arról kérdezem, szeret-e bohóc lenni, ellágyul a hangja, kislányosan annyit mond: „Igen, nagyon…Annak idején azt mondta a pszichiáterem, hogy bennem könnyen jár a gyerek. Ennek köszönhető, hogy túléltem a sok lelki megrázkódtatást. De szeretek segíteni is, szeretem az embereket. Próbálom tanítani is őket, akár a bohócdoktorsággal, akár azzal, hogy igenis 42 évesen is merek gyereket vállalni. Nem mondom, hogy mindig könnyű mosolyogni, de megtanultam meglátni, hogy süt a nap. Nem vagyok vakbuzgó hívő, de hiszek abban, nincsenek véletlenek” – véli.

– Tökéletesen kielégít most a bohócdoktorság, meg az új szerep, amire készülök – beszél tovább. – Néha persze én is elfáradok. De az sokat segít, hogy 36-38 éves koromban ki tudtam mondani: szeretlek, Ramocsa Emese. A betegségem miatt nyolc kilót híztam, de így is szeretem magam, mert tudom, le fogok fogyni, de most fontosabb a gyerek, minthogy kockahassal éljem az életem.

A fiamnak is azt próbálom megtanítani, szeresd magad, akkor tudsz kerek egész lenni. Iszonyú nehéz ezt elérni. Látod, nekem is harminc iksz évembe került, míg sikerült.

A bohóctechnika nehezebb, mint színházban létezni – gondolkodik. – A gyerekek azonnal kiszúrják, ha rossz vagy. Ezért addig szeretném csak csinálni, amíg meg nem öregszem, addig, amíg a kezem nem lesz ráncos, eres. Az arcot le lehet festeni, a kezet nem…De az is fontos, a lelke ne öregedjen meg az embernek…

Beszélgetésünk végére izgatott, hamarosan magára ölti dr. Cukor köpenyét, és indul a vizit a miskolci Gyermekegészségügyi Központban. Lélekben már készül rá, tudja, várják, tudja, szükség van rá. De arra még kíváncsi vagyok, miért lett Cukor? „A nevet nekem kellett kiválasztani, de a fiam is segített…A cukor olyan édes, szerethető…Cukor bohóc azt mondja a színpadon, nyolcéves vagyok, a Szászorszép oviba járok, és traktor a jelem, és a gyerekek nem azt mondják, ugyan Cukor, nem is annyi éves vagy, hanem azt, miért traktor, amikor te lány vagy…” – fejezi be.

Az ember szívében megindul valami, és egyre többet akar adni

Hét évvel ezelőtt megálmodta, hogy mivel is tudna segíteni a beteg gyermekeken. Akkor még csak egyedül volt az álmában, két évig segítség nélkül végezte karitatív munkáját. Mára 250 önkéntese van, akiket ő maga koordinál az Ecsetre fel a Gyermekekért Facebook-csoportokon belül. De hiába a segítők, nincs olyan festési helyszín, ahol Mannheim Viktória ne lenne jelen. Sőt, másfél órával korábban érkezik, mint munkatársai, hogy előre megrajzolja a falra a mesefigurákat. És persze ő távozik utoljára is, hiszen az elkészült falfestést még letisztázza, igazít rajta. Ez persze „csak” a hétvégi tevékenysége.

Festés közben

Amikor sorolja, hogy a hétköznapjai mivel telnek, azon gondolkodom, az ő napja hány órából áll. Még csak a délelőtti elfoglaltságánál tart, amikor azt érzem, már túl vagyunk a 24 órán. De ő csak mosolyog, és elintézi annyival, „anyukám szerint én gyerekkorom óta energiabomba vagyok”. Viktória német nyelvet és fordítástechnikát tanít, mellette vendégelőadó a Miskolci Egyetemen, illetve kutatómunkát, műszaki tervezőmunkát is végez, ezek napi 6-8 óra elfoglaltságot jelentenek, pont azt az időt, amikor a két fia iskolában van. Mert, ha hazaérnek, akkor az édesanya velük foglalkozik, mint mondja, jól logisztikázik az idejével.

„Amikor végeztem a tanítással, akkor tanulok a saját gyermekeimmel is és nagyon fontos a meleg vacsora. Jó tanulók, jó a nyelvérzékük, 3 éves koruktól tanítom őket németre. A nagyobbik fiam már a harmadik nyelvet tanulja. Úgy látom, lesz kire hagynom a szakfordítási munkáimat, a kisebbik fiam pedig gyönyörűen fest” – sorolja.
Miután a gyerekek elaludtak, Viktória akkor kezdi el a műszaki szakfordításokat. Angolról, németről magyarra, valamint idegennyelvről idegennyelvre is fordít. „Kevesen vagyunk mérnök szakfordítók, ezért van igény a munkámra, sőt, előfordul, hogy el kell utasítanom egy-egy megrendelést. A szakfordítást este kezdem el, miután a gyerekek elaludtak, és hajnal 3-kor szoktam befejezni. Szerencsére reggel sokszor tovább alhatok, ha csak a gyerekek nem kérnek valamilyen különleges reggelit” – meséli. S mielőtt azt hinnénk, hogy ez a tovább egy késői időpontot jelent, Viktória gyorsan hozzáteszi, általában 8 órától kezdi a tanítást. S ha csak teheti, és van 1,5-2 órája egy-egy tanóra között, akkor elmegy futni. „A sportra szükségem van, szülés előtt 20 évig úsztam. Hét évvel ezelőtt elkezdtem futni, az utóbbi időben pedig szerelemmé vált, már versenyekre is járok. Hetente 4-5-ször futok, hóban is mentem, de azért alig várom a jó időt, mert elsősorban terepen szeretek futni. A hatod maraton már megvolt, áprilisban megpróbálom a negyedet” – mondja büszkén.

De kiderül, a futás is köthető Viktória nagy álmához, ami hét évvel ezelőtt éppen március 15-én kezdett el, ez pedig a gyermekintézmények falainak díszítése, festése. „Mióta intenzíven futok, nincs izomlázam a festést követő napokon. Régen volt, hiszen nem kis munka napi 12 órát létrán le-fel mozogni” – teszi hozzá.

– A kisebbik fiam születése után hat héttel megállapították nála, hogy pitvari sövény hiánya van – kezdi mesélni Viktória, hogyan és miért is indult el az Ecsetre fel a gyermekekért mozgalom. – Emiatt sokat jártunk kardiológiai kezelőkbe, szakrendelőkbe, először Miskolcra, majd Budapestre is. Beavatkozásra szerencsére nem volt szükség, 13 hónapos korára rendbe jött, de lett újabb betegség, ami miatt négyéves koráig jártunk vele orvosokhoz. Rengeteget várakoztunk rendelőkben, Miskolcon a GYEK-ben is. Azt vettem észre, amikor Krisztiánt ultrahangozták, nem tudták lekötni a figyelmét, ficánkolt, néha sírt is, mert nem voltak színek a rendelőben, de kint a váróban sem. Azt gondoltam, ha színesebb lenne a rendelő, lekötné a gyerekek figyelmét. Ma már elmondhatom, működik a dolog.

Azokban a szakrendelőkben, ahol már festettünk, azok a visszajelzések, hogy sokkal könnyebben megy például a vérvétel, mert a kis betegek a falat figyelik, a mesefigurák lekötik őket.

Így a vizsgálati idő is rövidebb, az orvosoknak is könnyebb így dolgozni, de a gyerekek is kevésbé frusztráltak a vizsgálat miatt.

Viktória először az otthoni gyerekszobát festette ki, és úgy gondolta, ha az ment, akkor menne egy gyerekkórházban is. „Lefotóztam az otthoni falat, és felkerestem a miskolci Rotary Club soros elnökével a miskolci gyermekrehabilitációs osztály akkori osztályvezetőjét, dr. Szabó Emesét – ő sajnos már nincs közöttünk -, megmutattam neki a fotókat, és megkérdeztem, szívesen fogadnának-e hasonló stílusú dekorációt. Készségesen, örömmel fogadta az ötletet, így 2011. március 15-én a rehabilitációs osztály társalgója volt az első, amit kifestettem. Micimackót kértek a falra, annak azóta is Micimackó társalgó a neve. Majd kórtermet is festettem, közben a gyermekeim óvodáit, iskoláját. De eleinte nekem kellett kopogtatnom, hogy ajánljam magam. Két évig teljesen egyedül dolgoztam ezen, közben pedig a Facebookon toboroztam önkénteseket, először csak a barátok álltak mellém, utána hoztak újabb és újabb embereket, most ott járok, hogy 250 önkéntesem van országszerte” – meséli büszkén.

Ma már nem Viktória kopogtat a gyermekintézményeknél, hanem ők keresik meg, hogy fessen nekik valami szépet. „Rengeteg felkérést kapunk, hetente legalább három érkezik. Másfél évre előre be van táblázva minden hétvégém. Azok az intézmények, ahol beteg, fogyatékkal élő gyermekek vannak, elsőbbséget élveznek. A szegedi Gemma Központba például májusban megyek festeni, ebben az intézményben nagyon beteg gyerekek vannak, fogyatékkal élők, mozgássérültek. Ők nem rég jelentkeztek, de soron kívül megyek hozzájuk és az ország legnagyobb Rotary klubja a támogató partnerem. És persze elsőbbséget élveznek a gyermekkórházak is, ezek után jönnek az egészséges gyermekeket ellátó intézmények, az óvodák, bölcsődék. Van olyan, hogy megüresedik egy-egy időpont, akkor a várólistáról választok intézményt” – magyarázza, hogyan szervezi a munkát.

– Ez egy ajándék a gyermekintézmények számára – válaszolja kérdésünkre. – Az alapanyagokat én veszem meg, a festéket, ecseteket is. Ezek nem olcsó dolgok, hiszen fontos, hogy a festék gyermekbarát legyen, hogy 20-30 évig bírja, és az ecsetből is a drágább kell, mert az olcsóbbat egy pár óra festés után „megette” a fal. Eleinte az útiköltséget sem kértem el a megrendelőktől, most már igen, vagy a helyi Rotary klubok segítségét kérem, hogy támogassák a kezdeményezésem. De a megkeresés kölcsönös, a klubok is sokszor felkérnek egy-egy munkára.

A költségvetést úgy oldottam meg, hogy minden egyes szakfordításom 13 százalékát az Ecsetre fel a gyermekekért munkáim kapják. Ezt a családommal is megbeszéltem.

A 10 százalékot kevésnek, a 20-at soknak találtam, a 13 meg egyébként is a szerencseszámom.
Előfordul, hogy egy-két helyszínen vannak támogatóink, hoznak festéket vagy süteményt. Sőt, maguk az Önkéntesek is sokszor segítenek a támogatásban. De a költségek oroszlánrésze rám hárul, ez így jogos, hiszen én vállaltam be annak idején, s mára ez életforma lett.
Viktória nem ismer lehetetlent, ha az óvónénik azt kérik, a csoportjeleket, például a delfint, a katicát és a medvét hozza össze egy rajzon, akkor ő azt is megfesti. „Nem egyszerű, ráadásul sok színnel kell játszani, de a lehetetlent is megoldjuk. Az intézmények legtöbbször Füzesi Zsuzsa rajzokat kérnek, sajnos ő már nem él, de nagyon ügyes illusztrátor volt. Figurái mindig mosolyognak, azért is szeretik őket a gyerekek. A múlt szombaton éppen a miskolci gyermeksebészet harmadik baba-mama kórtermét fejeztem be, mindháromban elvárás volt, hogy Füzesi Zsuzsa figurái legyenek. Szeretem Radvány Zsuzsa rajzait is, Dargay Attilának is szép illusztrációi vannak. Örök kedvenc a Walt Disney, a Bogyó és Babóca, de mostanában előtérbe kerültek a magyar népmesei motívumok is. Mára van saját illusztrátorunk is, aki csak nekünk talál ki figurákat, ami egyben a védjegyünk is. Egyre több helyen kérik ezeket.

Amikor arról kérdezem, a család mellett, hogy tudja megoldani, hogy minden hétvégéjén fest, dolgozik, a válasza egyszerű: nagyon sokszor mennek vele. „Tavaly nyáron rengeteget festettem a Balaton környékén, a gyerekek élvezték. Amíg dolgoztam, ők várost néztek, kirándultak, fürödtek. De ha egyedül megyek, előre megfőzök a családnak, mindent előkészítek, hogy a férjemnek ezzel ne legyen gondja, legyen ideje a gyerekekkel foglalkozni, kiállításra mennek, kirándulnak” – sorolja.

Ezt nem lehet abba hagyni, olyan, mint egy lavina, az ember szívében megindul valami, elkezd adni, adni és egyre többet akar adni.

– Mára ki is bővítettük a tevékenységünket, nem csak festünk, de ünnepi műsorokkal, gyerekfoglalkozásokkal, ajándékokkal is meglepjük a gyerekeket. A következő nagyszabású programunk gyermeknapon lesz: az Ecsetre fel a Gyermekekért programnak 9 négyzetméteres standja lesz a budapesti női futógálán május 27-én. Egyébként az önkénteseim és én is futok majd. De mivel gyereknap lesz, a standunkon kézműves programok, arcfestés, csillám tetoválás, ajándékok várják a gyerekeket.

Így is szeretnénk megismertetni egyre több emberrel a tevékenységünket, szeretném, ha még nagyobb lenne a táborunk, még több ember tudatában lenne ott, hogy segíteni mennyire jó.

Mi a kikapcsolódás számára? – kérdeztük. „A sport, és a festés. Nekem nem esne jól itthon üldögélnem. Ha szabad hétvége van, amikor nem festek, akkor túrázni megyünk a gyerekekkel, mindannyian mozgékonyak vagyunk” – válaszolja.
– Mi a nagy álmom? – kérdez vissza. – Úgy érzem, valamennyit sikerült eddig megvalósítanom: a jogosítvány és a mérnöki diplomák megszerzése volt az első, majd a doktori fokozat elérése, utána a családalapítás, egészséges gyermekek. Azt viszont soha nem gondoltam, hogy rajzolással foglalkozom majd, nem tanultam grafikát, festést. Persze jól rajzoltam, szerettem is rajzolni, de a gépészmérnöki karon inkább fogaskerék-hajtóműveket kellett készítenem.
Az azért más, mint a mesefigurák, de azt gondolom, kell a mérnöki szem ahhoz, hogy ezeket a motívumokat egy falra méretarányosan felnagyítsam…Az álmom az, hogy egyesületté váljunk, már elindult ez a folyamat is. Sokan ugyanis szeretnének minket támogatni, látják, jó helyre kerülne a pénzük, de a mostani formában még nem tudunk támogatást elfogadni. Ez van még hátra az álmaimból…