Írásaim – Oldal 4 – GasztroGráf

Kijöttünk Olaszba’ – Reméljük, megmenekül a lagúnák királynője

Kiruccani Velencébe igazán őrült ötlet, nem is fordul elő minden hétvégén (sajnos), de szülinapra szép meglepetés. Főleg így tavasszal, amikor még viselhető a turisták tömege, viselhető a meleg. Amikor még csak éled Olaszország, de már levonult a velencei karneváli tömeg, amikor a tavasz első napsugarai melegítik a Szent Márk teret, és a több száz éves kávézók teraszain egy jeges koktél is jólesik.

Olaszország a szívemcsücske, annak ellenére, hogy van már két évtizede, hogy utoljára ott jártam. Imádom az olasz életstílust, az olasz konyhát, az emberek mentalitását, az eleganciájukat, stílusukat, és valljuk be, az olasz pasik extrán jóképűek. Éppen ezért már régen terveztem, hogy újra elutazom a taljánok földjére. Barátaim pedig kitalálták, menjünk Velencébe. A hosszúhétvége pont alkalmas volt egy gyors városnézésre. Igazából tényleg csak egy gyorsra, de még így is megérte.

A Szent Márk-székesegyház, és az elmaradhatatlan árusok

A Szent Márk tértől alig 50 méterre volt a szállásunk, az árkádok alatt csak átgyalogoltunk, és elénk tárult a képeslapokról jólismert látkép: a Szent Márk-székesegyház, a harangtorony és a Dózse-palota. Az árkádok alatt pedig a múlt század eleji hangulatot árasztó cukrászdák, világmárkákat kínáló ékszerboltok és muránói üvegeket árusító üzletek váltották egymást. Ezekbe a boltokba nem volt érdemes betérni, nem a mi pénztárcánkra méretezték az árakat, de a kirakat előtt jó volt gyönyörködni egy-egy míves ékszerben, több millió forintot érő órában, vagy éppen a muránói üvegművesek kezei alól kikerült üvegtárgyakban. Volt olyan márkabolt, ahova nem csupán azért nem mentünk be, mert nem akartunk, de ha akartunk volna se tehettük volna meg. Biztonsági őr állt az ajtóban és előre be kellett jelentkezni ahhoz, hogy valaki elfoglalhassa az aprócska, de annál drágább üzlet két elegáns foteljét. A szerencsések ezekben a kényelmes ülőalkalmatosságokban válogathattak a milliós ékszerek, karravalók között. Még egy pohár pezsgő, kávé, aprósütemény is jutott nekik, nehogy megunják a válogatást. Ezek az apró figyelmességek belefértek az árba.

Mintahogy a velencei kávézók ajándékai is: házi chips, földimogyoró, édes- és sós teasütemények. A Szent Márk térbe benyúló teraszok mindegyikén ilyen apró figyelmességekkel próbálták lenyűgözni a vendégeket. Sikerült is. Nem nagy dolgok, de jóleső érzés volt, ahogy a jeges koktél, vagy éppen a hamisítatlan olasz kávé mellé került egy kis nassolni való, és amint kifogytak a finomságok, a figyelmes pincérek azonnal pótolták ezeket. Persze az apróságokon kívül nem hagyhattuk ki a tiramisut, a ricottás tortát, na és persze az olasz fagyit. Hibát ezekben sem találtunk. Persze a környezet, a napfény, Velence díszlete, és a dolce vita érzés is csak fokozta az ízeket, az élményt.

Természetesen nem hagyhattuk ki a jólismert nevezetességeket: Szent Márk-székesegyház, Dózse-palota, Sóhajok hídja…Annak ellenére sem, hogy csapatunk minden tagja már nem először járta végig ezeket a helyeket. A székesegyházba ingyen jutottunk be. Nem azért, mert szemfülesek voltunk, hanem, mert az ingyenes.

Bizánci stílusban épült, és a Google-nak köszönhetően még számos érdekességet leírhatnék róla, de a keresés örömét meghagyom mindenkinek. Inkább a hangulatára térnék ki, ami amellett, hogy lenyűgöző, félelmetes is. Belépve szinte megelevenedik előttünk a zord, sötét középkor. Építészetileg persze valóban lenyűgöző, és egyben felfoghatatlan, hogy a XI. században hogyan tudták elkezdeni a templom építését, valamiért mégis rossz érzést kelt az emberben. Szinte halljuk, látjuk a bizánci kor papjait, főméltóságait, ahogy bevonulnak a bazilikába, ahogy hajbókolnak, és elgondolkodunk, mennyi fájdalomnak, könyörgésnek adott már helyet ez az épület.

Gondolkodásunkból pedig időről-időre felocsúdunk, mert nem árt a lábunk elé nézni. A székesegyház padlózata ugyanis megsüllyedt. Helyenként óriási mélyedések figyelmeztetik a turistákat arra, hogy Velencében semmi sem örök, ha csak csoda nem történik, a város Atlantisz sorsára juthat. Csak az elmúlt században 10 centit süllyedt a lagúnák királynőjeként is emlegetett Velence.

Igaz, az is csoda, hogy eddig bírta. A velencei házakat elnézve pedig érthetetlen, hogy statikailag hogy nem dőlnek össze. Szállondákban a padló sem volt egyenes, az ágy eleje és vége között csaknem 5 centis szintkülönbség volt, a lift plafonján ugyancsak jelentős eltérést figyelhettünk meg. A Dózse-palotában sétálva többször nagyot rezgett a padló, ráijesztve a turistákra. A házak aljzata szinte mindenhol penészes, átázott, a rácsok rozsdások, a néhol kikandikáló cölöpöket is benőtte a moha. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért Velence maga a csoda. Tele titokkal, legendával, történelemmel.

A város szűk utcái színházi díszletek. Valamiért nem lehet komolyan venni ezeket a romantikus sikátorokat. Nem evilági, nem ebben a korban „játszódnak”. Hiába a Gucci, Dior, Louis Vuitton – és egyéb világmárkák – üzletei, valamiért ezek sem zökkentik vissza a turistát a jelenbe. A spalettás ablakok, a színes üvegablakok, az apró erkélyek, a halvány esti fények, a gondolások mind mind gondoskodnak arról, hogy a vendég belecsöppenjen valami földöntúliba. A csendről nem is beszélve, ami elsőre fel sem tűnik az embernek. Hiszen hiába a több százezer turista, a belváros nyüzsgése, valami mégis megmagyarázhatatlanul más, amikor az apró spalettákat kinyitjuk a szállodai szoba ablakán. S amikor megkondul a Szent Márk-székesegyház harangja, amikor elüti az időt, és már csak az apró utórezdülések visszhangoznak, akkor esik le, mi az, amit nem hallunk Velencében: a kocsik zaját. S ez megmagyarázhatatlan nyugalmat áraszt, más hangok felerősödnek, másra fókuszálunk, s talán ez is más dimezióba helyezi az ott töltött időt.

Autó nincs, de persze vannak gondolák. Szállondánk előtt parkolt vagy negyven, s minden reggel, reggeli közben, ezek látványa tárult elénk. A gondolások már korán nekikezdtek a járművek takarításának, majd rövid pihenés után, indult a munka. Hétköznapi ruhájukat csíkos pólóra váltották, fejükre felkerült a velencei kalap, és az első vendégekkel már ki is eveztek a szűk lagúnákba. Az egyórás út 80 euró volt, de ehhez ma már nem jár énekszó. A gondolások leginkább a telefonjukat nézik, vagy éppen arra ügyelnek, hogy az alacsony hídaknál lehúzzák a fejüket. Később azt is megtudtam, évente csak 2-3 új evezős kap engedélyt arra, hogy ezt a vízijárművet vezesse. Egyrészt, mert nehéz megtanulni a gondolázást, másrészt gondolom, ezzel is védik a gondolásokat a konkurenciától.

Valaki tudta, hogy mi a csillagjegyem 🙂

(Folyt.köv.)

Osiék másodszor is megcsinálták: több mint kétmilliót gyűjtöttek a kisbetegeknek

Másodszor is megcsináltuk – adták hírül Osváth Tibor Osi és Fekete Zsolt, a Miskolci Nemzeti Színház tagjai. A tavalyi siker után ugyanis az idén is elindították a Segítsünk közösen egy mosolyért! akciójukat, amelynek keretében a GYEK-ben fekvő gyermekeknek gyűjtöttek pénzadományt. Az idén összegyűjtött több mint kétmillió forintból – félezer ember adakozott – vásárolt ajándékokat hétfőn adták át a GYEK-ben.

Osi és Zsolt kezdetben mindenkit arra kértek, csak száz forinttal támogassa kezdeményezésüket, de többen ennél is nagyobb összeget utaltak, volt, aki 300 ezer forinttal segítette az akciót. Ennek és persze a sok-sok adakozó embernek köszönhetően az idén 2 225630 forint gyűlt össze, ami 120 ezer forinttal több, mint a tavalyi összeg.

A több mint kétmillió forintból négy LED Tv-t vásároltak, ezekből kerül majd a gyermekrendelőkhöz, valamint az intenzív osztályra is. Az adományokból jutott játékokra, könyvekre, lázmérőkre, babakifogókra, etetőtányérokra, a csecsemőosztályra pedig zenélő forgók kerültek. „Vásárlás előtt a GYEK-ben dolgozó orvosokkal és ápolókkal egyeztettünk – éppúgy, mint tavaly -, hogy mire is lenne szükségük” – mondta Osi.

A pénzből még maradt, így az idén a Nagybarcai Gyermekotthon lakóit is megajándékozza Osi és Zsolt. Már eltervezték, oda játszószőnyeget, bébijátékokat, cumisüvegeket visznek, valamint tartós élelmiszereket.

„A tavalyi akciónk alkalmával jó volt látni a mosolyt a gyermekek arcán, olyannyira, hogy ez arra inspirált minket, az idén is elindítsuk a gyűjtést, a hétfői átadás ugyanilyen élmény volt, olyan jól sikerült, hogy nem kérdés, jövőre is megszervezzük az akciót” – árulta el Osi.

Tuniszi sógornője lepte meg az adventi gyertyákkal

Egy életet nem lehet 23 kilónyi csomagba belepakolni. Ez Soltész Gabriellának sem sikerült, ezért két bőrönddel és kiskutyájával vágott neki új életének még október végén. Harmincadik születésnapját már férjével, Wathek Kanzarival (Willy) a tunéziai Sousse-ban ünnepelte. Ennek már két hónapja. Gabi és Wili még soha nem éltek ilyen hosszú ideig együtt, pedig már 2016. szeptemberétől házasok.

Történetüket még 2017-ben írtam meg az Észak-Magyarországba: „Van egy miskolci lány, aki egy tunéziai férfihoz ment feleségül. De csak másfél havonta találkozhatnak, hiszen a férj nem jöhet Magyarországra, a hatóságok szerint ugyanis érdekházasság köttetett. A fiatalok hiába szeretik egymást, egyelőre több időt töltenek a telefonjukkal, mint együtt. A mobilt mindenhova viszik magukkal, és szinte félóránként hívják egymást, hogy megmutassák, éppen mit csinálnak, hol vannak, és kivel. A bürokráciának köszönhetően most csak így tudnak együtt lenni, így tudnak jelen lenni egymás életében….Soltész Gabriella szívesen mesélte el, hogy az elmúlt két évben hogyan változott meg az élete. Persze a szerkesztőségbe is „hozta magával” férjét, Skype-on folyamatosan kommunikáltak.”

Pár hete újra megkeresett Gabi, hogy elpanaszolja, azóta még kétszer próbáltak vízumot igényelni, de mindannyiszor elutasították őket, úgy véli, mondvacsinált indokok miatt. „Jelenleg ott tartunk, hogy október óta kint lakom, kiköltöztem, hogy végre együtt élhessek azzal az emberrel , akit szeretek, akit társnak választottam, és akit Magyarország kormánya megbízhatatlannak titulált, ezzel elutasítva a vízumkérelmét. Kiérkezésem után írtam egy levelet az itteni magyar nagykövetségnek, segítséget kértem a kinti életemhez, egy levelet kaptam, ennek lényege: csak akkor segítenek, ha bajba jutok, egyébként meg forduljak segítségért a férjemhez. Nos ennyit Magyarországról, a nemzeti összetartozásról…”

Ha a nagykövetség nem is, de Willy és családja sokat segítenek Gabinak a beilleszkedésben. A miskolci nő már munkát is talált Tunéziában, egy német cég ügyfélszolgálatán dolgozik. Itt németül kell beszélnie, férjével angolul kommunikál, de már arabul is megért sok mindent, igaz, az olavasás még nem megy neki. Mint mondta, egyszerre négy nyelv van a fejében.

Kérdésemre, hogy érzi magát Tunéziában, azt válaszolta, minden nagyon jó, szeret kint élni, de mostanra előjött a kajahiány, azaz a hazai ízekre vágyik. „A szüleim küldtek csomagban szalonnát, kolbászt, de otthon külön polcon kell tárolnom, mert a kinti családom „fél” ezektől” – mesélte viccesen. Elárulta, szívesen főzne magyar ételeket, de sok alapanyag hiányzik, így a helyi szállodában, ahol a férje animátor, próbál európai ételekhez jutni. Azért néha kerül csirkehúsleves, magyaros máj is a családi asztalra.

Férje azonban igyekszik széppé varázsolni Gabi első kinti karácsonyát. Szerzett neki fenyőfát, egy barátjuktól kaptak rá égősort, és Gabi szülei is küldtek ki ünnepi díszeket. „Willy testvére meglepett négy gyertyával, hogy készítsek belőle adventi koszorút. Azt minden vasárnap meggyújtom, ilyenkor a férjemnek is kötelezően otthon kell lennie” – árulta el.

Itt most 23 fok van napközben, így nincs igazi karácsonyi hangulat – mesélte. – De a szívemben érzem, hogy közeleg az ünnep. Eszembe jutnak az otthoni karácsonyok, de az idén nem utazhatok haza, azért jó lenne egy kis hazai töltött káposzta, gulyásleves, de még a sajtburger is hiányzik.

„Néha kicsit egyedül érzem magam itt, de már otthon sem volt jó. Dönteni kellett, vagy kijövök, vagy elválunk. Harminc éves vagyok, nem lehetett tovább úgy folytatni az életem, hogy telefonon beszélgetek csak a férjemmel” – mondta.

Hogy visszajön-e valaha Magyarországra? Erre csak annyit válaszolt: „Otthon kialakítottam az életem, de el kellett jönnöm, ha itt kialakítom, már nem fogok visszatérni.”

Gabiékról írt korábbi cikkemet itt olvashatják el.

A Vodafone idén is 400 gyermeket lepett meg Mikuláskor

Micimackó, Malacka, Füles, Nyuszi és Tigris várták együtt a Mikulást a Miskolci Nemzeti Színházban csütörtökön. Énekeltek, táncoltak, de a Jégtündéren, a hópelyheken, Holle Anyón és a hóemberen kívül mást nem sikerült elérniük. Egészen addig, amíg a közönség, csaknem négyszáz gyerek nem segített nekik. A Mikulás hívószava ugyanis a közös ének volt, amitől csak úgy zengett a közel kétszáz éves színházterem. Olyannyira, hogy kisvártatva megérkezett a Nagyszakállú is, táncoló rénszarvasai vontatta szánján. A gyerekek izgatottan találgatták, vajon az igazi Mikulás érkezett-e hozzájuk, de gyorsan megegyeztek abban, hogy a színpadon csakis az igazi, az egyetlen lehet. A kiosztott ajándékcsomagok pedig csak megerősítették ebben a hitükben a közönséget.

Azt bátran állíthatjuk, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban minden évben december 6-án van jelen a legboldogabb közönség. Ekkor tartja ugyanis a Vodafone Magyarország Alapítvány és a színház a közös Mikulás ünnepségét, amelyen az ország minden tájáról több száz rászoruló gyerek vesz részt. Idén sem volt ez másképp: közel 400 örömtől ragyogó arc sorakozott a nézőtéren az ünnepi színházi előadáson, hogy aztán a várva várt ajándékozáson tetőzzön a hangulat.

Miskolc a Vodafone második otthonaként ismert, itt van ugyanis a szolgáltató Regionális Ügyfélszolgálati Központja, amelynek 600 munkatársa minden évben lelkesen veti bele magát a már hagyománnyá érő, Miskolci Nemzeti Színházzal közös Mikulás ünnepély előkészületeibe. A Vodafone társadalmi szerepvállalása azonban ennél jóval bővebb több tevékenységet foglal magába itt, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is. Az elkötelezett önkéntes csapat rendszeres munkája mellett a Vodafone Magyarország Alapítvány Digitális Iskola Programjával is igyekszik segíteni a régió fejlődését: a Bükkaranyosi Általános Iskola és a hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola diákjai is részt vesznek a programban, melynek célja azon fiatalok digitális tudásának fejlesztése, akik önerőből nehezen jutnak hozzá digitális eszközökhöz. A civil életben való jártasság mellett a kulturális életet, a fiatal művészek képzését is fontosnak tartja a Vodafone. Ezért idén is megújították a Miskolci Nemzeti Színházzal 2014-ben kötött támogatói szerződést, melynek keretein belül a szolgáltató 5 millió forinttal támogatta a színházat, és átadták a Vodafone Művész Ösztöndíjakat is hat tehetséges fiatal művésznek. A jövő generációjának támogatása rendkívül fontos a Vodafone-nak – a Mikulás idei miskolci látogatásával is nekik szerzett örömet.

Az idei zenés-táncos előadást Seres Ildikó rendezte, a közönség soraiban pedig a Miskolci Gyermekváros lakói, a Berentei Tündérkert Óvoda Alacskai Kastélykerti Tagóvodájának ovisai, az Éltes Mátyás Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény és a Vodafone Digitális Iskola Programban résztvevő Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola tanulói mellett Miskolc város nagycsaládjainak gyermekei foglaltak helyet. Az előadást követően a Mikulás ajándékozta meg a kicsiket, akik felejthetetlen élményekkel térhettek haza.

Felelős vállalatként a Vodafone Magyarország társadalmi felelősségvállalási tevékenysége igen széleskörű és lokálisan is sok területre kiterjed. Mivel Miskolc a vállalat második otthonának számít, ez a régió mindig is kiemelt szerepet töltött be ebben. A regionális Ügyfélszolgálati Központ minden lehetséges eszközzel, nagy erőbedobással segíti a város gazdasági és kulturális fejlődését; a Mikulás ünnepség sem valósulhatott volna meg az önkéntes dolgozók és a Miskolci Nemzeti Színház művészei nélkül.

Alacskáról tíz nagycsoportos érkezett a csütörtöki ünnepségre, többen már nem először jártak a Vodafone Mikulás partiján. Hédi, Levente és Ancsa boldogan mesélték, hogy reggel az óvodában, délelőtt pedig a színházban is találkozhattak a Nagyszakállúval. Oroszné Zsóka, a tagóvoda vezetője gyorsan hozzátette, azért, mert a jó gyerekekhez többször is megy a Mikulás.

Az alacskai jó gyerekek pedig boldogan mutatták a Mikulás-csomagjukat, amiben színes ceruza, sok-sok csokoládé és természetesen csoki Mikulás lapult. De csillogó szemmel meséltek az előadásról is, a lányoknak a táncoló hópelyhek voltak a kedvenceik, míg a fiúkat a mókás rénszarvasok szórakoztatták leginkább.

Bárka: a vietnámi PHO levestől a prémium hamburgerig

Mindig is megszállottan kerestem az új ízeket, új recepteket. Gasztrobloggerként pedig imádom felkutatni azokat a helyeket, éttermeket, ahol a séfek valami újdonsággal tudnak meglepni. Szerencsére már egyre több olyan vendéglátóhely van Miskolcon is, ahol el tudnak vonatkoztatni a különböző töltelékekkel göngyölt rántott húsoktól és rizibizi köretektől – bár azok is jólesnek néha -, és mernek valami újban, különlegesben gondolkodni. És ha ez még valamiféle megszállottsággal, elhivatottsággal is párosul, ott biztos, hogy csak valami jó sülhet-, főhet ki. Erre kiváló bizonyíték a Bárka étterem, ahova a napokban sikerült betévednem. Nem is értem, miért csak most, hiszen lassan már egy éve, hogy megnyitott a hely. De jobb később, mint soha alapon, végre kipróbáltam.

Miskolcon a Petőfi tér 1. szám alatti épület belső udvarából nyílik az étterem. Családias, kellemes környezet fogadja a betérőt: a belső tér hangulatában megmagyarázhatatlanul keveredik az új és a régi, a jelen és a múlt. Az éttermi rész apró, kazettás ablakai, a 180 éves fapadló egy letűnt kor hangulatát idézik, míg a kínálat – amellett, hogy más földrészekre repít – a modern, fúziós konyhát teszi a vendég elé. (Itt jegyezném meg, amikor ott jártam, éppen esett a hó, és igazán különleges hangulata volt, ahogy az apró ablakokon át néztem a szállingózó hópelyheket, s közben a csípős, melegséget árasztó thai ízeket kóstolhattam.) Bevallom, lenyűgözött a hely és a konyhája is, olyannyira, hogy kíváncsi lettem, ki, kik és hogyan találták ki, álmodták meg a Bárkát. Nem csalódtam, kiderült, a tulajdonosok – Barta Krisztina és Barta Levente – a thai és japán konyha megszállotjai, és a hely megnyitását nem elsősorban a pénzkereset, hanem egy álom valóraváltása indokolta.

– Kezdetben a japán konyhával, sushival indultunk, emellett pedig voltak thai tésztáink és a’la carte menünk – kezdte Barta Levente. – Ez utóbbi mindig a vendégek igénye szerint változott. Majd rá kellett jönnünk, Miskolcon annyira nincs kultúrája a sushifogyasztásnak, így bővítettük a kínálatunkat más távolkeleti ízekkel és halételekkel. Egyébként is az álmom az volt, hogy egy kiváló seefood éttermet hozzak létre. A közel egy év alatt azonban – január 26-án nyitottunk – rájöttem, hogy halat sem sokan esznek ebben a régióban, így nyáron a prémium hamburgerek is felkerültek az étlapra (Angus marha, Lazac, Mangalica és Füstölt mozzarella). Ahogy a keleti tésztáinkhoz, úgy a kiváló alapanyagból készült húspogácsáinkhoz is lehet szabadon választani feltéteket, köreteket. Persze mi kínálunk egy kipróbált ízvilágot és a vendég sem bánja meg, ha ezt választja, de saját maga is összeválogathatja, mit szeretne enni.

Levente és felesége évek óta készültek az étteremnyitásra, néztek a főutcán is helyiséget, de végül a Petőfi téren lévő épület mellett döntöttek. „Anyagmérnök a végzettségem, de mindig is szakács szerettem volna lenni. A szüleim azonban azt mondták, szükség van a diplomára fiam. Megszereztem, dolgoztam az építőiparban, de a főzés szeretete erősebb volt. Az étlapon szereplő ételek receptjeit saját magunk fejlesztettük ki. Vannak persze alap receptek, például vietnámiak, de picit európaivá tettük ezeket is, „kinyitottuk” a helyi ízek felé” – mesélte Levente. Hangsúlyozta azt is, az alapanyagok nagyrésze is a Távol-Keletről érkezik, a sushit helyben készítik, és a tengeri halak minőségére is kínosan ügyelnek. Ezért nem is csoda, hogy olyan visszajelzéseket kapnak, mint az alábbi: „Sok helyen ettem már lazacot, de mind közül ez volt a TOP!” Levente el is árulta, ennek az oka, hogy ők nem bőrös, darabolt lazacot, hanem egész halat vásárolnak, amelynek egy része a sushiba, másik része pedig a grillre kerül.A hal és tengeri ételek mellett tehát a vendégek kóstolhatnak még kacsát – különböző öntetekkel pirítva – sertésszüzet és salátákat is.

Roston lazacszelet, fokhagymás olajjal, grill zöldséggel

Beszélgetésünk során kiderült az is, Levente korábban ki nem állhatta a sushit, egészen addig, amíg egy buli után, másnaposan rá nem beszélték, hogy kóstolja meg. „Egy thai leves mellé rendeltünk sushit, amihez szójaszószt hoztak, és abba mártogatva fenomenális íze volt, rájöttem, azzal együtt adja ki az igazi ízhatást. Azóta megszállottja vagyok, most pedig már a saját éttermem egyik főkínálata is ez” – tudtuk meg.

Kwack névre hallgató, sült kacsamelles, normál maki tekercs

S mint minden étterem, a Bárka is készül a karácsonyra, igaz, nem a megszokott, hazai ételekkel. „Péntektől kapható nálunk egy amerikai halleves, ami kicsit hasonlít a mi korhely halászlevünkre, azonban lazacból vagy tengeri herkentyűkből készítjük – ez opcionális lesz – tejszínnel, friss chilivel. Érdemes lesz megkóstolni, és rendelést is felveszünk, ha valaki szenteste ezt szeretné feltálalni az ünnepi asztalra. Ezen túl pedig egy haltálat is kínálunk majd decemberben, amin a lazac mellett kardhal és vörös tonhal is lesz. Ezt itt helyben, ízletes szószokkal, köretekkel ajánljuk a vendégeknek” – sorolta Levente.

https://www.facebook.com/barkamiskolc