Nem minden hétfőn dob össze az ember lánya egy diótortát. Főleg nem délre időzíti, amikor mások már javában utálják a hét első napját. Azért sem ilyenkor sütjük meg, mert egy diótorta olyan ünnepi, annak alkalom kell. Pláne, ha az a nagyi receptje szerint készül, arról nem is beszélve, ha először sütjük, annak szeretnénk megadni a módját.
Mi is megadtuk, de mi pontban hétfőn délben. Az ünnepi alkalmat pedig az szolgáltatta, hogy emlékeztünk egy nagymamára, egy gyerekkorra, és talán most először beszélgettünk Dobos Timivel úgy igazán csajosan.
Timi azt kérte, süssünk nála, ott kényelmesebb neki, tudja, mi hol van. Így is lett. Mire odaértem, a dió már kimérve, ledarálva, több részre elosztva kis tálkákban várta, hogy a tésztába és a krémbe kerüljön. Ott sorakozott a konyhapulton a vaj, a rum aroma, vanília, tojások, sütőpor és a sütőpapírral kibélelt kerek tortaforma. Na és persze a recept, amit Timi emlékezetből írt le. Próbálta felidézni, hogy nagymamája annak idején hogyan készíthette ezt az ünnepi desszertet, hiszen mindig valami alkalom kellett ahhoz, hogy a diótorta a családi asztalra kerüljön. Nem mintha nem hittem volna neki, azért régi fényképekkel is bizonyította, hogy ez a krémes, diós piskóta mindig az ünnepek fénypontja volt. Igaz, a mára megfakult családi fotókon nem kerek formában látható, hanem téglalap alakú. Megjegyzem, a 70-es, 80-as években a háziasszonyok valamiért szívesebben választották ezt a tortaformát.
– Ő itt a nagymamám, nagyapám, anyukám és a húgom – sorolja Timi, kik vannak a fekete-fehér fényképeken. – Ezen meg pont gombát szedünk nagyimmal. Na és itt a torta…- mutat egy ünnepi asztalt. – Nagymamám volt a sütőmester a családban, szülinapokra, alkalmakra mindig ő készítette az édességet. Képzeld, őt is Jolánnak hívták, mint a te nagyidat.
Én még a képeket nézegetem, de közben Timi nekilát a sütésnek. Szétválasztja a tojásokat, külön a sárgája, külön a fehérje. Gyakorlott háziasszony, látszik, nem az első süteménye. „A nagyi sütőtudományát én vittem tovább a családban. Anyukám fantasztikusan főz, de ha alkalmakra süteményt kell készíteni, az az én feladatom. Van, hogy Sacher-tortát készítek, vagy éppen marcipánosat. A recept igazából csak egy kiindulási pont, szeretem azt még kiegészíteni, megvariálni. Főzésnél pedig inkább alapanyag függő, mit készítek, ha látok valami szép zöldséget, akkor ahhoz keresek receptet” – árulja el.
Közben kever, kavar, habosít. A műanyagtálban szép lassan halvány sárgává válik a piskótatészta. A könnyű tojáshabot belekeveri, ettől, mint egy puha paplan olyan lesz a krém. Majd jöhet a darált dió, ami elkeverve apró pöttyöket hagy a lágy tésztában. Már így is csodálatos a látvány, és azonnal meghittebb a konyha hangulata is. Timi figyeli a receptet, de mint gyakorlott háziasszony egyből kiszúrja, hogy a receptet rosszul írta, ezért kenyérmorzsa helyett inkább lisztet tesz bele. Mi mást, mint Nagyi titkát…ez nem a reklám helye, csak illett a hangulathoz.
A levegős, könnyű tészta formába kerül, majd a sütőbe. Most van egy szusszanásnyi időnk, hogy beszélgessünk. Szóba kerülnek a pasik, a szerelmi csalódások, az ismerkedési bakik, és a röhejes udvarlók. (Létezik még egyáltalán ez a szó?)
Olyan igazi csajos sütögetéssé válik a délután, hol nevetünk, hol könnyes a szemünk. Hol emlékezünk, hol felejteni próbálunk…
Közben finom süteményillat tölti meg a konyhát. A sütőt nem lehet még kinyitni, nehogy összeessen a piskóta. Timi csak bekukucskál az üvegen, és elégedetten ül le, és mesél tovább az ő Jolikájáról: „Imádtam nagyimat, sokat segített nekem. Lányom, Zsófi két éves volt, amikor visszamentem dolgozni a rádióba. Így nagymamám vigyázott a lányomra, majd a fiamra, Mátyásra is. Bár akkor már nehezebben bírta, de meg volt sértődve, amikor azt mondtam, bölcsődébe adom a gyereket” – meséli.
Majd előjönnek a gyerekkori emlékek, a nagymama martintelepi otthona, a szomszéd Karola néni, aki miatt nem lehetett szaladgálni a lakásban. „Mai napig szállóige köztünk, hogy vigyázz, mert feljön Karola néni!”
– Minden nyarat nagymamámnál töltöttünk – folytatja. – Diana sósborszeszt tartott otthon, amiből csepegtetett kockacukorra, azt annyira szerettük, hogy amikor nem látta, akkor is loptunk magunknak. De soha nem szólt ránk. A lemezeit hallgattuk, olyan számokat, mint a János legyen, fent a János-hegyen…beöltöztünk a ruháiba, felvettük a magassarkú cipőit, láncait, abban táncoltunk.
A diós piskóta az illatával is jelzi, hogy elkészült, de biztos, ami biztos, Timi tűpróbával is ellenőrzi. A tészta tökéletes, kiveszi, és nekilát a krém kikavarásának. Tejben vajat melegít, egy tojást újra szétválaszt, a krémbe csak a sárgája kell. A kamrából előkerül egy pudingpor, a krém szép lassan besűrűsödik, jöhet a dió, rum aroma. Alig tudjuk abbahagyni a krém kóstolgatását, de muszáj, hogy a tortára is jusson belőle. A dió és rum jó párosítás, eteti magát, mi meg etetnénk vele magunkat. Ezért Timi gyorsan úgy dönt, a fazék menjen inkább a hűtőbe hűlni. Mi másért, ugye?
„A sütiken kívül nagymamám isteni leveseket készített, de a főzésben édesanyám verhetetlen. A húslevese, töltött káposztája, kocsonyája utánozhatatlan, igazi nagy főzőmester. Ezért ezekhez megveszem az alapanyagokat, és megkérem, készítse el ő” – beszélgetünk tovább. Majd Timinek eszébe jut még egy sütemény, amit nagymamája sütött: a kókuszos krémes. „Azt én is szoktam készíteni. A tésztája kókuszos, vaníliás krém kerül rá és a tetejére csoki. Fú, az de finom” – mondja, és látom, elgondolkodik, hogy valamikor újra kellene ilyen édességet is sütnie.
Amíg hűl a krém és a piskóta, megkérdezem, maradt-e valami konyhai eszköze a nagymamájától. „Várj…- kotorászik a fiókban -, ez az ezüstkanál, amit mindig a cukortartóban tartott.”
Megvizsgálom az elszürkült kanalat, forgatom, közben a fényképeket nézem. A fekete-fehér képek színesek lesznek, megelevenednek a szereplők, vagy legalábbis próbálom elképzelni azt az örömet, amit a fotók vetítenek a jövőbe.
– A munkahelyemen is én vagyok a nagy tortavágó – zökkent ki gondolataimból Timi, aki éppen egy késsel vágja ketté a kihűlt tortalapot. Rögtön kettő tökéletes kör lesz belőle, és jöhet a krém. Pikk-pakk megkeni, az oldalára is kerül, a tetejére pedig dióreszelék, diószemek és csokoládé forgács. Büszke vagyok magamra, mert tudok újat mutatni a vendéglátómnak: zöldségpucolóval segítek a tortára csokiforgácsot formázni.
Nem várunk, csak annyit, míg gyorsan lefotózom a még érintetlen tortát. De ezután előkerül a nagy kés, két tányér, kis villa és megkóstoljuk Timi diótortáját. „Nagyié azért jobb volt” – mondja az első falat után Timi. Nekem nincs összehasonlítási alapom, nekem ez is nagyon ízlik. De azért összenevetünk: „Jó, hát nagyi csak egy van…”
Nyitó kép: freepik.com, további képek Dobos Tímea
