Az alma nekem őszi, téli gyümölcs, annak ellenére, hogy kimondottan kedvelem a nyári változatát is. De valamiért mégis az év második felét idézi az illata. Talán azért, mert annak idején ez volt a gyümölcs, hiszen ősszel és télen csak ritkán jutott banán és narancs az asztalra. Alma meg mindig volt, ezért talán nem is értékeltük olyan sokra.
Nagymamám gyümölcsös kosarában feltornyozva várta sorsát a Jonatán és a Delicsesz. Az utóbbi nem volt a kedvencem, olyan kásásnak éreztem, merthogy az is. De formára kitűnt a többi közül, hiszen piroslott a halomban, és apró kis fodrok díszítették az alját. (Persze ez nem múlt idő, most is.)
A zöldalma valamiért csak később került az utamba, de gyorsan összebarátkoztunk. Savanykás, lédús, finom. Apa pár éve ültetett egy almafát az udvaron. Mivel nem kertész, és köze sincs a kertműveléshez, ezért csak random ásott egy helyet a vékonyka vesszőnek. Egy régi síbotommal támasztotta meg, amit azóta körbe is nőtt a fa törzse. Merthogy a vesszőcskéből mára fa lett, meg termés is. Roskadozik a zöldalmától.
Olyan jó reggelente leugrani egy almáért, leszakítani az érett gyümölcsöt. Kicsit megdörzsölni, beleharapni a roppanós húsába. Vagy éppen a ruhámban tartva felhozni vagy tízet, hogy leves vagy sütemény készüljön belőlük. Szépek, zöldek, ízletesek, meg persze saját.
Kezdem megérteni Évát…
