Kategória: Írásaim

Nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk

Jászapátiból érkezett Miskolcra, egészen pontosan a Miskolci Egyetemre. Amikor kiderült, hogy ide kell jönnie, mérges volt. Haragudott a világra, elképzelése sem volt, hogy mihez kezd majd a városban. Azóta megszerette Miskolcot, ahol az egyetemi évek alatt ismerte meg a férjét. Bodáné Tajthy Krisztina azóta is itt él, férjével három gyermek büszke szülei. Krisztina azonban nem az a tipikus otthon ülő háziasszony, hiszen amellett, hogy a családot ellátja, ő vezeti az Észak-magyarországi Informatikai Klasztert, a Maradj Miskolcon Alapítvány egyik alapítótagja, mesekönyvet ír, jelenleg pedig a Miskolci Egyetemen működő BNL Start Partners inkubátorházát menedzseli. Ez utóbbi célja, hogy az egyetemisták figyelmét ráirányítsák arra, már az egyetem alatt is el lehet kezdeni a jövőt építeni.

Hogyan kerültél az informatikai klaszter élére?

Véletlenül csöppentem bele. Annak idején az IND -ben az operatív feladatokért feleltem, és egy alkalommal, amikor nem volt senki, hogy a klaszterben a céget képviselje, a főnökeim engem küldtek. Akkor azt sem tudtam, mi az a klaszter, de megkértek, lesz egy megbeszélés, a cégtől nem tud menni senki, szaladjak már el, mert valakinek ott kell lenni. Később, amikor megértettem, miről is szól ez a társulás, megtetszett. Láttam, közösség épül, közös célokkal, amiért hajlandók is áldozni a tagok. Láttam, törekednek arra, hogy mind a közösségük számára, de ezen túl is értéket képviseljenek, teremtsenek. Később lehetőségem nyílt arra is, hogy nemcsak mint az IND képviselője, hanem mint dedikált munkatárs dolgozzam a klaszterben. Megkérdeztem a főnökeimet, engedik-e, hogy párhuzamosan végezzem a két munkát, és azt mondták, ha nem megy az egyik a másik rovására, akkor csináljam. Végül a férjem minden ellenkezése ellenére azt mondtam, belevágok.

150918 FER PHO T Ö - Portrék5726-min

Miért ellenkezett?

Mert akkor már volt két gyerekünk, a férjem is dolgozott, és szerette volna, ha anya maradok. Egészen pontosan attól félt, hogy ez a kettő, a munka és család, nem tud majd egymás mellett működni. Voltak persze olyan időszakok, amikor nagyon leterhelt voltam, de azt gondolom, némi szervezéssel sikerült mindenhol helytállnom. Összességében örülök neki, hogy ebbe belecsöppentem. Közel nyolc éve csinálom, harmadik gyermekem születésekor hagytam csak ki rövidebb időt. Voltak olyan pontok, amikor azt éreztem, ennyi, most abbahagyom, de akkor mindig jöttek jobb lehetőségek, a közösségre nézve kecsegtető ajánlatok, és ezek újabb lendületet adtak.

Az informatikát inkább férfi szakmának képzeljük el, te hogyan tudsz működni ebben a közegben?

Nagyon érdekes a nők szerepe, hiszen ebben az iparágban valóban a férfi munkaerő a gyakoribb. De annak, hogy nő vagyok, pont annyi az előnye, mint a hátránya. Nehezebb elfogadtatni magam, nehezebb elfogadtatni azt, hogy ugyanannyira hozzáértő, kompetens vagyok, mint a férfi társaim. Másrészről viszont ki lehet használni a női mivoltot ebben a közegben. Természetesen a megfelelő távolságok megtartásával, de számos előnye is van: azt gondolom, könnyebb kapcsolatot teremteni, könnyebb nőként odamenni, bemutatkozni, beszélgetést kezdeményezni, a nőknek vannak olyan érzékeik és érzéseik, amik miatt egyre nagyobb figyelem jut nekünk ebben az iparágban is. Azt gondolom, én jól élek ebben a közegben.

Az informatika gyorsan fejlődő terület, mennyire tudod ezt követni, mennyire kell követned?

Kell követnem, de a klaszter munkája sokkal inkább gazdasági- és közösségi feladatokat ölel fel. Nekem olyan szinten kell figyelnem az iparág változásait, hogy lássam, melyik cégben milyen innovációs trendek, irányok vannak, mik az új tervek, és ezeket megfelelően össze tudjam kapcsolni a közösségen belül. Mondjuk az egyikben fejlesztési szándék van, a másikban tudás, akkor legalább egy első körös egyeztetést össze kell hoznom a tagok között. Ezen túl nem értek az informatikához, közgazdász vagyok, így is kerültem erre a területre. A klaszter üzemeltetéséhez is sokkal inkább menedzsment szemlélet kell, mint informatikusi, programozói ismeret.

Két évvel ezelőtt pedig egy egészen új területen próbáltad ki magad: mesekönyvet írtál, ami Miskolc nevezetességeit mutatja be. Hogy jött az ötlet, hogy sógornőddel, Boda Lídiával közösen megírjátok Milli és Rémi kalandjait?

Igazából én egy ilyen besózott seggű gazdasági szakember vagyok (nevet). Világ életemben úgy éreztem jól magam, ha az időm 120 százalékon le van kötve. Szeretem, ha sok olyan dolog van az életemben, lehetőleg párhuzamosan, amik inspirálnak. A könyv ötlete több mindenből tevődött össze, egyrészt évekkel ezelőtt néhány lokálpatriótával létrehoztuk a Maradj Miskolcon Alapítványt, amelynek voltak kisebb tevékenységei, de mindig is szerettem volna, hogy legyen egy nagyobb projektje. Valami, ami a városért van, ami érték, ami kézzel fogható, megmutatható. Másrészt három gyermeket nevelek, ami azt jelenti, tíz éve folyamatosan, minden este mesét olvasok, vagy mondok otthon. Emellett a sógornőim is szívesen mondanak mesét a gyerekeinknek. Harmadrészt nekem megtetszettek Bartos Erika könyvei, a Pécset feldolgozó Hoppla meséi. Amikor olvastam, facsarodott a szívem, milyen jó a pécsieknek, hogy nekik van ilyen. Felkérhettem volna Bartos Erikát a könyv megírására, de azt éreztem, én is szeretnék ebbe beletenni valamit. Mivel a gyerekeim szívesen hallgatták a meséimet, ezért megkértem sógornőmet, aki ért a gyerekek nyelvén, ez is a szakmája, hogy írjunk együtt mesekönyvet.
Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtük írni, pont olyan időszak volt, hogy a munkám mellett megengedhettem magamnak, hogy ezzel foglalkozzam. Volt egy kis szabad kapacitásom. Egyik hétvégén elkapott a lelkesedés, felhívtam Lidit, lelkesen meséltem neki az ötletem, mondtam, egyedül nem merem elkezdeni. Olyan lelkes voltam, szerintem nem is mert nemet mondani. Rátukmáltam a lehetőséget.

Hol kapható a könyv?

A könyv bevételét az alapítványnak ajánlottuk fel, az volt a célunk, hogy ebből a pénzből minél több jusson más projektekre. Ezért az országos terjesztést nem vállaltuk be, mert sokba került volna. Itt helyben a Géniusz Könyváruházban kapható, igaz, a webáruházukban is, így máshonnan is elérhető.

Milyen visszhangja volt a mesekönyvnek?

Hozzám eddig nem jutott el negatív kritika. Akivel találkoztam, beszéltem, mindenki dicsérte. Mi ezt nem pénzért vállaltuk Lidivel, hiszen a bevételt az alapítványnak adtuk támogatásként, nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk. Jó volt látni, hogy a dedikálásokon sorban álltak az emberek, többen külföldre is kiküldték unokáiknak a mesekönyvet, hogy ha hazajönnek Miskolcra, tudják, mit érdemes megnézni itt. Egy nagypapa mesélte, mielőtt az unokái Miskolcra jönnek, a mesekönyvből kiválasztják azt a helyet, ahova szeretnének majd elmenni. És pont ez volt a célunk, hogy a gyerekeknek emészthető és vonzó formában mutassuk be Miskolcot, a város nevezetességeit.

Gyermekeid olvasták a könyvet?

Ők voltak az elsők. Lidivel elvonultunk hétvégékre, hogy egy-egy újabb fejezetet megírjunk, a gyerekeim alig várták, hogy hazaérjek és olvashassák a nyers változatot. Amikor hangosan nevettek, éreztem, ez jó lesz. Nagyon aranyosak voltak és őszintén megmondták azt is, ha valami nem tetszett nekik, bár általában pozitív volt a fogadtatás részükről.

Lesz folytatása a könyvnek?

Nagyon örülök, hogy belevágtunk, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy könyv nem „csak” annyiból áll, hogy megírom. Nagyon sok munka van azzal is, hogy megjelenjen, de utána is sok helyről érkezik felkérés író-olvasó találkozóra. Hívnak minket általános iskolákba, könyvtárakba. A munkám mellett ezekre kevés idő marad, de nehezen mondok nemet a könyvvel kapcsolatos megkeresésekre…De igen, még annyi ötletünk van, hogy azzal két kötetet is meg lehetne tölteni. Amikor befejeztük, azt éreztük, lenne még mit feldolgozni Miskolc nevezetességeiből. Sőt az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezem a gyerekeket, van-e ötletük, mivel lehetne folytatni, és nagyon ügyesen adnak tanácsokat. Az a szeretet, amit a könyvön keresztül kapunk, pénzben ki sem fejezhető, azt mondom, megérte ezzel foglalkozni.

Nyitó kép: boon.hu
További kép: Bodáné Tajthy Krisztina

“Szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér…”

Rettegtem attól, hogy megölöm a gyerekem. Olyan védtelen volt, olyan pici. Nem ilyennek képzeltem, alig mertem hozzányúlni. Igazából nem is tudtam, hogy kell. A kórházban pedig senki nem mutatta meg nekem, mit kellene csinálnom. De a legnagyobb gondom nem ez volt, sokkal inkább az, hogy időről-időre azt láttam magam előtt, hogy a falhoz csapom a csecsemőt.

Még a falon lefolyó vért is láttam, és ettől annyira megijedtem, hogy egész nap csak sírtam a kicsi mellett. A fenti történetet Gabi mesélte el nekünk, aki 15 évvel ezelőtt szülte meg fiát, de hiába hallott sokat a szülés utáni depresszióról, a kórházban senki nem ismerte fel nála, hogy mivel is küzd.

„Nyáron született a fiam, császármetszéssel. Egy napig nem is láthattam, mert az intenzíven feküdtem. Nagyon vártam, hogy világra jöjjön, és csodálatos volt, amikor először megpillantottam. Nem tudom, mi történhetett velem egy nap alatt, de a féltés és a gyilkosság között cikáztak a gondolataim. Borzalmas kimondani, hogy meg akartam ölni a fiam, én magam is megrettentem ettől, de ez volt az igazság. Egészen pontosan nem akartam megölni, sokkal inkább rettegtem attól, hogy megteszem. A telefontöltőt, a kést, villát, mindent, amiről azt gondoltam, azzal kárt tehetek a gyermekemben, eldugtam” – emlékezett az édesanya. A szeme még most, 15 év után is megtelt könnyel.

Holding Hands

– Nem könnyű erről beszélni, még most sem – folytatta. – De akkor még nehezebb volt. Nem mertem senkinek elmondani, se az orvosnak, se a családnak. Féltem, a dokim átküld a zártosztályra, a családomat pedig nem akartam megijeszteni. Általában délután, este jöttek a gyilkos gondolataim, s mivel egyedül voltam a kórházi szobában nehéz volt még a figyelmemet is elterelni. Emlékszem, az egyik forró nyári este kimentem a folyosóra. Minden csendes volt, egy lélek nem volt ott.

Nyitva volt az emeleti ablak, de meg sem mozdult a levegő. Odaléptem, és elhatároztam, véget vetek mindennek. Nem bírtam a terhet, nem bírtam elviselni a gondolataimat. Gondoltam, ha kiugrom az ablakon, meghalok, ennek vége lesz.

Bámultam lefelé a mélybe, talán a másodikon voltam, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy nyugodtan megtehettem volna, senki nem vette volna észre. Sem a bajomat, sem azt, hogy mire készülök.

Végül nem ugrottam, nem tudom, miért, de jól tettem – hagyta el egy apró mosoly az arcát. – Visszamentem a kórterembe, ahol az ágyam melletti tartóban békésen aludt a fiam. Én zokogtam mellette, haraptam az öklöm, és szétszakítottak a borzalmas gondolatok. Volt, hogy napközben is sírtam, ha az ápolónő észrevette, annyit mondott, miért sír anyuka, örüljön, hogy ilyen szép kisfia van. Örültem én, csak beteg voltam.

love-2055960_1280

Visszagondolva, akár tragédia is történhetett volna, de az egészségügyben vagy senki nem volt felkészülve az ilyen esetekre, vagy egyszerűen nem érdekelte őket.

Miután az egyhetes kórházi tartózkodás után Gabi hazavihette a fiát, megkönnyebbült. Otthon teljesen elmúltak a rossz gondolatai, de nagyfokú fáradtság vett erőt rajta. Volt, hogy szoptatás közben elaludt, és arra ébredt, a fia meghalt, mert ráfeküdt. Szerencsére csak álom volt, mert a férje odafigyelt, és idejében elvette a csecsemőt az édesanya mellől. De olyan rémálmai is voltak, hogy boldogan dobálja a babát, aki nevet, élvezi a játékot, majd egyszer csak leesik a gyerek a földre és szétplaccsan…”Ezeket leszámítva nem volt bajom, nem voltak gyilkos gondolataim, sokkal inkább túlféltettem a gyereket. Éjszaka figyeltem, alszik-e, lélegzik-e. Elemlámpával köröztem körülötte, hogy minden rendben van-e. Ez is fárasztó volt persze, de koránt sem olyan borzalmas, mint a kórházi gondolataim” – árulta el Gabi.

Eltelt egy év, a tünetek már nem jelentkeztek. Gabi már nem is gondolt rá, de belül érezte, hogy ez nem volt normális, valakivel meg kellene beszélnie, mi történt vele. Végül az élet kényszerítette rá, hogy megtegye.

„Egyéves elmúlt a fiam, amikor újra jöttek a gondolatok. A fürdőkádban ültem, és az jutott eszembe, mi lenne, ha belefojtanám a vízbe a gyereket, vagy elvágnám késsel a torkát, és szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér. Próbáltam nem erre gondolni, de nem ment. Később, amikor orvosi segítséget kaptam, rájöttem, pont ez a lényege a kényszer gondolatoknak – mert, hogy nekem ez volt -, hogy nem akarsz rá gondolni, de ezzel csak erősíted. Az egyik doki azt mondta, fél percig ne gondoljak egy rózsaszín elefántra, hát nem ment, persze, hogy arra gondoltam. De egy rózsaszín elefánt nem ijesztő, míg a gyerekgyilkosság nagyon is…A lényeg, tudtam, most segítséget kell kérnem. Először a férjemnek mondtam el, rettegve, de meglepően jól fogadta, mellettem volt, és ha meg is ijedt, nem mutatta. Majd a szüleim is megtudták, és azonnal elkezdtünk orvost keresni.

Miközben nekem jobb volt, hogy beszélhettem róla, megkönnyebbültem. Nagyon sok orvosnál jártam, volt, aki miután elmondtam a problémám, csak annyit kérdezett, megcsaltam-e már a férjem. Igazából nem, később sem. Igaz, el is váltunk pár év múlva. Talán igaza volt a neves pszichiáternek, de akkor azt éreztem, ez csak pénzkidobás volt. Jött egy másik orvos, másik kérdés, gyógyszerek. De igazából nem gyógyultam meg. Viszont egyre több embernek meséltem a betegségről, és egyre inkább azt éreztem, ezzel csökkenteni tudom az érzések intenzitását. Az egyik gyógyszer egy darabig hatott, majd nem. Kaptam újat, és igazából az használt. Meg az, hogy lelkileg próbáltam rendbe tenni magam. Sport, sok-sok gondolkodás, kikapcsolódás. De az is segített, hogy egyszerűen csak hagytam, hogy a gyilkos gondolatok kitombolják magukat. Hagytam, fusson végig az agyamban. Igaz, addigra már tudtam – az orvosoktól -, hogy cselekvésig nem fogok eljutni, ezek csak gondolatok.”

Gabi betegségének egyik alapja pont az volt, ami az előnye is, gyorsan pörgött az agya. Az orvosok szerint túlféltette a gyermekét, és gondolatban egészen odáig eljutott, hogy akár ő is megölhetné. De mivel ez egy pár tized, ezred másodperc alatt futott le az  agyában, ezért csak annyi ragadt meg benne, hogy a gyerekét megölné. Ettől megrettent, és ez okozta a szorongást nála.

„A fiam tud erről, de persze más lesz számára elolvasni ezt a történetet. Ezért is kértem azt, hogy először ő lássa az írást, egyezzen bele, akarja-e, ha név nélkül is, de megjelenjen. Én fontosnak tartanám, mert hiszem, tudom, sok kismamának, édesanyának jelent majd segítséget. Azt gondolom, sokan küzdenek hasonló problémákkal, és az egészségügy nincs erre felkészülve, az orvosok, ápolók nem látják meg a bajt. Nem beszélgetnek az anyukával, igaz, idejük sincs erre. De a gond, hogy a probléma attól még létezik, és van segítség.

Aki ezzel küzd, mint én, mondja ki, amit érez, írja le, az az egyik legdurvább terápia. Nem gondolná az ember, de leírva látni a gondolatodat, sokkoló, de hatásos gyógymód. De fontos segítséget kérni, nem félni, nem rettegni.

A cikket a fia is elolvasta, csak annyit mondott, tudtam róla, de azt nem, hogy ennyire lökött voltál. Majd megölelte az édesanyját. Gabi pedig nagyon büszke volt rá.

woman-995439_1280

Negyven év után azt érzi, a helyén van

Éppen egy évvel ezelőtt beszélgettem utoljára Szigetvári Eszterrel. Akkor a Fjällräven Polar 2017 adta az apropót. Az édesanya sugárzott a boldogságtól, hiszen gyerekkori álmát sikerült valóra váltania: közel két hetet töltött Norvégiában egy szánhúzóversenyen. Eszter nem akárhogy jutott ki a kalandos megmérettetésre, szavazni lehetett rá. A miskolci édesanya mozgósította ismerőseit, és óriási összefogással ő kapta a legtöbb voksot, így ő képviselhette Magyarországot. De a szánhúzóversenyt újabb kalandok követték, nyáron kilencéves kislányával utazott Dél-Kelet Ázsiába, illetve csaknem húsz Spartan rendezvényen is elindult. Az elmúlt egy év legfontosabb változásáról azonban még nem mesélt senkinek. Beszélgetésünkkor úgy tűnt, ehhez nagyobb bátorságra van szüksége, mint a kalandos utazásokhoz, vagy épp az embert próbáló futóversenyekhez.

Mikor és hogyan kezdődtek nálad a világfelfedező utazások?

Igazából 2006-ban az El Caminoval.

Azon is voltál?

Bizony. Mennyit beszélgettünk már, és ez csak most derült ki…2005-ben házasodtam össze  férjemmel, és rá egy évre majdnem elváltunk. A válóperes tárgyalás előtti napon azonban úgy döntöttünk, mégsem. Ez májusban volt, de mivel nem sok minden változott a kapcsolatomon belül, ezért augusztusban elhatároztam, végigjárom a Caminot. Saját magam és a világ felfedezése akkor indult el bennem.

Azt mondják, a Camino katartikus élmény, neked is az volt?

Nem volt annyira katartikus, mint amire számítottam. Talán amiatt sem, hogy gyorsan döntöttem el, hogy megyek, nem készültem rá. Az akkori jógaoktatóm ment a feleségével, azt mondták, ha ezt kibírják, akkor összeházasodnak. Jópofának találtam, és azt éreztem, kell egy kis szünet az életemben. Érdekes, hogy úgy jöttem vissza, hogy megjavítom a házasságom. Teljes erőbedobással ezen voltam, ezt éreztem. Miután hazaértem, a férjem másképp gondolta….(nevet).

Sokat utazol egyedül, miért? Nem veszélyes?

Nem gondolom. Ha egyedül utazunk, sokkal nyitottabbak vagyunk az adott ország embereire. Ha ketten vagy társasággal megyünk, akkor az ember óhatatlanul is azokkal beszélget, azokkal van együtt, akikkel ment. Egyedül sokkal inkább megismerhetjük a helyieket. Ázsiában – ahol tavaly voltam a lányommal két hónapot – is helyieknél aludtunk.

Előre leszervezett utazás volt?

Annyiban, hogy megvolt az oda- és a visszaútra a repülőjegyünk. Két hónapra mentünk, és tudtam, hova szeretnénk eljutni. De menetközben ez is változott. Vietnám, Indonézia, Malajzia…Onnan, helyből foglaltam a jegyeket meg a szállásokat. Laktunk hindu, muszlim családnál is egy-egy hétig. Igazából, amit itt hallani a muszlimokról, az távol áll a valóságtól. Mi ezekkel az emberekkel együtt keltünk, főztünk, ettünk, éltünk, teljesen más így megismerni egy országot, egy kultúrát.

Miért mentél erre az útra?

Akkor is magánéleti nehézség miatt, úgy látszik, nekem mindig az utazás a válasz ezekre.

Meg is hozzák a válaszokat?

Nem mindig, de jó egy kicsit kiszakadni a megszokott környezetből.

Gyerekkel még nagyobb bátorság elindulni.

Igen, sokan féltettek, mi lesz, ha bármi történik velünk, de nekem az Istenbe vetett hitem sokat segít, segített. Tudtam, nem történhet semmi bajunk.

Egy újabb információ, amit nem tudtam rólad. Mikortól és mitől lett ilyen erős a hited?

Tavaly, pont az utazás környékén érintett meg Isten létezése komolyabban. Igaz, mindig is bennem volt a keresés. Annyi dolgot kipróbáltam, de a hit által kaptam meg azokat a válaszokat, amik helyén valók az életemben. Például azt, hogy tudom, rendben lesz minden, hogy nem kell félnem semmitől, vezetve vagyok. Ez jó érzés, egyfajta belső bizonyosságot ad.

Érdekes, hogy nem a Caminon jött ez az érzés.

Nem. Azt gondolom, akkor nem voltam még erre kész.

De valamit csak adott az az út?

Igen, soha nem éreztem magam annyira szabadnak. 29 napon keresztül minden nap mennem kellett, de akkor álltam meg, amikor akartam, nem kellett igazodnom senkihez. Ott ültem le, ahol akartam. Ezek hihetetlen szabadságot adtak. Semmi kötöttség nem volt, az sem érdekelt, hány óra van. Telefon volt nálam, de ritkán adtam hírt magamról. 2006-ban még nem volt ilyen felgyorsult a közösségi média világa.

Minden utazás előtt vagy után történik veled valami.

Igen, főleg előtte. Mindig valami hatására indulok el hátizsákkal világot látni.

Tavaly felejteni mentél?

Ha nem is felejteni, de kiszakadni a hétköznapokból.

Lányod hogy érezte magát a két hónapos kalandon?

Imádta. Nagyon összekovácsolódtunk. 24 órában együtt lenni a gyerekeddel hihetetlen élmény. A lányom nyolc éves volt tavaly, de emlékszik az emberekre, ételekre, hangulatokra, nevekre, arra, hogy milyen ruhákban voltak. Azt nem nagyon tudja, melyik országban voltunk, hiszen 13-szor ültünk repülőn. A kedvence Borneo és Bali volt.

Ezeket az utazásokat finanszírozni is kell, mit dolgozol, amikor éppen itthon vagy?

Januárban kezdtem el egy relokációs cégnél dolgozni. Ez azt jelenti, hogy amikor egy külföldi Magyarországra jön dolgozni, akkor segítjük a lakhatását, keresünk óvodát, iskolát a gyerekeiknek, tolmácsolunk. Ott vagyunk, ha elromlik az autó, a fűtés…Mozgalmas munka, nem kell irodában ülni. Sok emberrel megismerkedem, lehet jönni menni intézkedni.

A párod támogat ezekben az utazásokban?

Elég friss a kapcsolatom, nemrég kezdődött, de igen, támogat. Ilyennek ismert meg. Azt gondolom, akkor tud egy férfi támogatni, ha erős, mert akkor elfogadja, hogy egy nőnek is vannak céljai, elképzelései.

A Spartan miért fontos neked?

Egyrészt ahhoz, hogy fizikailag formában tartsam magam, kellenek a célok. Fontos, tudjam, miért járok el hetente háromszor edzeni és futni. Nem biztos, hogy csak úgy, a magam örömére rá tudnám venni magam, hogy felkeljek, elmenjek sportolni. Másrészt megvan bennem a versenyszellem, és ezt szeretem ott kiélni, és nem a hétköznapokban, ahogy régen tettem. Mondjuk egy párkapcsolatban, úgy, hogy mindig nekem legyen igazam. Persze ez utóbbi nem csak a Spartan miatt változott, hanem azért is, mert magamra találtam, és már nem kell így fitogtatnom az erőmet, nem kell megmutatnom egy kapcsolaton belül, milyen “tökös” vagyok.

 

Mikor találtál magadra?

Nem is tudom, talán az elmúlt egy évben. A hit sokat segített ebben is, mert már nem kívülről várom a megerősítést, hanem van egy belső bizonyosságom.

Hogy jött a hit?

Az egyik edzőtársam hívő, és elmondtam neki, hogy két hónapra elutazom a lányommal, de nem tudom, hogy az ajánlott oltásokat beadassam-e. Nem vagyok ugyanis oltáshívő, és tanakodtam, hogy mi legyen…Ő pedig megkérdezte, mennyire hiszem, hogy betegek lehetünk, mennyire hiszek abban, hogy nem lehet bajunk. Elkezdtünk beszélgetni erről, és megérintett, hogy határozott fogódzói vannak az életben. Azt gondolom, ez fontos, mert annyira el vagyunk veszve, ezért kell, ami irányt mutat, ilyen például a tízparancsolat. Bár fontos megjegyeznem, a hitet sem dogmatikusan élem meg…A beszélgetésünk után a lány megkérdezte, imádkozhat-e értem. Miután igent mondtam, bementünk az edzőterembe, és elkezdett imádkozni. Nem is tudom elmondani, milyen érzés volt, csak éreztem, hogy a szeretet elárasztja a testem. Annyira jó volt, hogy potyogtak a könnyeim, és tudtam, még nagyon sokat akarok ebből. Éppen ezért elkezdtem eziránt komolyabban érdeklődni.. A környezetemben ezt kevesen tudják.

Akkor ebből az interjúból tudják meg?

Talán, de bátorság kell, hogy felvállaljam a hitem…

Miért, nem szégyen felvállalni.

Semmiképp nem az, sőt fontos is, hogy vállaljuk…(elgondolkodik).

Annyi mindent tudunk már rólad, de ez teljesen új információ.

Tudod mit, akkor írd meg… Igen, fontos felvállalni, és ez is egyfajta bátorság…

 

Hit vagy vallás?

Nálam nem válik élesen ketté, a legfontosabb, hogy az embernek élő kapcsolata legyen Istennel… A hit az, ami iránymutatást ad az életemben. Van egy bibliai rész, amit gyakran ismételek magamban: Mindenhez van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ezt mondom magamban verseny közben is. Erőt ad.

Jól érzed magad?

Ühüm…

LÁTOM, SUGÁRZOL.

IGEN, AZT ÉRZEM, MOST A HELYEMEN VAGYOK.

MENNYI IDŐ UTÁN?

40 ÉV…(NEVET).

Fotók: Szigetvári Eszter

Ízek, imák, emlékek

Meghatározó emberek, meghatározó illatok, pillanatok, ételek. Mindenki életében van ilyen. Mindenkinek fontosok a hazai ízek, a szülői ház, a gyerekszoba illata. A vasárnapi ebéd íze örökre megmarad, a nagymama, édesanya által készített húsleveshez fogható étel nincs a világon. Mert ez nem csak egyszerűen finom, hanem van benne valami, amitől a testen túl a lélekbe is hatol. Ez a valami a szeretet. Hogyan kerül az ételbe, az rejtély, hiszen egy recept sem írja, hogy csipetnyi só, ízlés szerint bors, majd három kanálnyi szeretet. De mégis minden nagyi tudja, hogy ez kell bele. Vagy nem tudja, de mégis valahogy belekerül, talán a kézről hullik bele, ami készíti az ételt, gyúrja a tésztát, keveri a hozzávalókat.

Az én nagymamám kezén is volt a szeretetből bőven. Ez adott mindennek mást ízt, valami jolikás jelleget. Ma is érzem a pörköltje illatát, zamatát, amit sok-sok kísérletezés után sem sikerül úgy elkészítenem. Elárulta a receptet, csak nekem. Mindenki másnak azt mondta, ha kérdezték ez vagy az, hogy készül, hogy „Biopon van benne”. Majd olyan Jolikásan elhúzta a száját, grimaszolt egyet, és lezártnak tekintette a receptcserét. Ahhoz persze, hogy ezután valaki ne sértődjön meg, ismerni kellett őt. Ismerni az ő zárkózottságát, az ő akaratosságát, az ő ételekhez való szeretetét.

Hogy szeretet volt-e ebben, nem vagyok biztos. Inkább ragaszkodás. Az étel volt számára az egyik legfontosabb az életben. Talán ezért is, ha készítette, azt odafigyeléssel, szenvedéllyel tette. Mint ahogy szenvedéllyel beszélt akár egy darab húsról, akár egy darab zöldségről, gyümölcsről.

 

HA A PIACRA MENT, ÓRÁKIG VÁLOGATOTT AZ ÁRUK KÖZÖTT. NEM CSAK AZÉRT, HOGY TELJEN AZ IDŐ, HANEM HOGY A LEGJOBBAT TALÁLJA MEG, A LEGJOBB KERÜLJÖN A CSALÁD ASZTALÁRA.

Nem újított, nem próbált ki recepteket. Illetve nem emlékszem arra, hogy lett volna ilyen. Egyszerűen azt főzte, amit tudott, amit Mamukától – ő volt az édesanyja – tanult. Mamukától, vagy éppen a hernádvécsei cigánysoron élő asszonyoktól. Persze ezeket az ételeket felturbózta, a kövön, vízzel készült lepényt aludttejjel készítette, vagy épp szilvalekvárral töltötte. Az eredeti recept ennél sokkal szegényesebb volt, de egy kis csavarral máris jolikás lett.

Nem volt a reformkonyha híve, vagyis nem igazán tudta, létezik ilyen. Mégis ösztönösen egészségesen élt, azt ette, amit az orvosi nagykönyvek írnak: sok zöldség, gyümölcs, frissen vágott csirke. Az utolsó éveiben is – 96 évesen hagyott itt – fontos volt, hogy a hűtője tele legyen, hogy a szekrényében zacskóstól álljon a csokoládé.

Két nappal halála előtt – egy szerda este vitte be a mentő a kórházba – vártunk az orvosra a belgyógyászat folyosóján. Rosszul volt, állni nem bírt, tolószékben ült. Nyugtatni próbáltam, simogattam a kezét, puszilgattam. Rám nézett, olyan cinkosan, ahogy mi néztünk egymásra, és mosolyogva suttogta nekem, ott van egy hatalmas csoki a szekrényében. A kezét már alig bírta emelni, de mutatta, nem ám apró sportszeletről van szó, hanem egy hatalmas tábláról. Majd rám nyújtotta a nyelvét, és elfordult.

Két nap múlva már nem tudtunk beszélni. Ő már eszméletlen volt, már csak a szíve dobogott. Az utolsó két órában mellette ültem, simogattam, beszívtam a bőre illatát, hogy örökre bennem maradjon. Pusziltam a kezét, azt, amiről olyan sok szeretet hullott, hol az ételbe, hol ránk.

Ez persze nem egy tipikus gasztrotörténet. De mégis így teljes a kép, ami odavezetett, hogy elkezdjek az ételekkel, a gasztronómiával foglalkozni. Szeretném megtalálni az ízeket, szeretném felfedezni azt a világot, ami már hónapok óta vonz. Ezt a világot pedig együtt szeretném bejárni Jolikával, megosztva történeteket, ételekkel kapcsolatos emlékeket az olvasókkal. Azt gondolom, egy síremlék sem lehet díszesebb annál, mint aminek most szeretném lerakni az alapjait. Jolika maga volt az étel, az íz, és ezekből szeretnék emléket állítani neki.

Mindent nem sikerül majd újra főznöm, de akkor is megpróbálom, és beszámolok a hibáimról is, mert a tökéletesség távol álljon tőlem.

 

„Csak sajnáltam azt a lányt, akivel ez történt…”

Nikit a munkám által évek óta ismerem. Amikor az autóbalesetéről hallottam, megrázott a hír. Jászapáti külterületén egy kamionnal frontálisan ütközött az autó, amit párja, Gábor vezetett. Niki az anyósülésen ült, a balesetben agykárosodást szenvedett, egy hónapig kómában volt, minden csontja eltört, és azóta sérülések nyomát viseli a testén. A lelkében pedig még annál is többet, hiszen Gábor életét vesztette a balesetben.

Nikinek szurkoltam, hogy felépüljön, közös ismerősöktől folyamatosan kérdeztem, mi van vele, javul-e az állapota. Majd hónapokkal később visszatért a munkahelyére. Jó volt újra látni, de a balesetről soha nem beszéltünk. Kerültem a témát, egészen mostanáig. Igazából a munkán kívül soha más témánk nem volt, ezért nem tudtam, Niki milyen ember volt, és milyen lett. Azonban kíváncsi voltam a történetére.

 

A BALESET 2013. JÚNIUS 4-ÉN TÖRTÉNT, EZ A NAP LETT A MÁSODIK SZÜLETÉSNAPOM

– kezdi mesélni abban a rádióstúdióban, ahol jelenleg dolgozik. Már senki sincs a szerkesztőségben, amikor megérkezem, így csak ketten ülünk az irodában. Ő az íróasztalánál, én pedig az asztal mellé húzok egy széket, pont szemben ülök az ablakkal. Kint ömlik a hó, az avasi domboldal hófehér, egy madárka pedig épp menedéket keres az eresz alatti csövön. Niki pedig a kérdést várja, amit én olyan nehezen teszek fel: hogyan történt a baleset.

“Arra nem emlékszem, sok mindent a szüleim meséltek el, miután felébredtem a kómából. Mondták, hogy milyen balesetem volt, milyen sérüléseim lettek, és hogy a párom meghalt. De először nem tudtam felfogni, egyszerűen csak sajnáltam azt a lányt, akiről ezeket a borzalmakat hallottam. Majd leesett: basszus ez velem történt meg…” – meséli.

Az öt évvel ezelőtti június negyedikéből annyira emlékszik, hogy Gáborral mentek valahová, és Niki nagyon nem akart menni. „Mai napig nem emlékszem, hova indultunk, de arra kristálytisztán, hogy nem akartam elindulni. Kifogásokat kerestem, hogy a főnököm nem enged el, programom van, máshova kell mennem. Valami előjelét már érezhettem a tragédiának…De a balesetet megelőző hétre sem emlékszem, a barátnőim mesélték el később, hol voltunk, merre jártunk” – mondja. Niki hangja meglepően nyugodt, időnként egy ceruzát tesz arrébb az asztalon. Látszik, sokszor elmesélte már a történetét, kissé gépiesen mondja. Zavar. Nem azért, mert szeretnék vájkálni a lelkében, sokkal inkább azért, mert érzem, van egy fal, ami mögött vannak titkok. Persze azok, Niki titkai.

Gáborra emlékszel? – kérdezem. „Igen, nagyon…ez kemény volt…” – mintha most először elcsuklana a hangja. Témát vált.

„Minden testrészem eltört, erről árulkodnak a nyomok, próbálom plasztikai műtétekkel eltüntettetni, de van, amit nem lehet. A lelkemben lévő sebeket soha nem fogom tudni…”

Érdekes, amikor felébredtem a kómából – folytatja -, azt éreztem, valaki suttog a fülembe: nyisd ki a szemed, ébredj fel! Még a leheletét is éreztem a fülemen. Kinyitottam a szemem, de nem volt ott senki, csak az ablakon beszűrődő fényeket láttam. Gondoltam, még hajnal van, visszazárom a szemem. Ezzel el is intéztem. Amikor újra kinyitottam, akkor minden olyan furcsa volt, máshogy törtek meg a fények, érzékeltem, nem otthon vagyok, nem az ágyamban, és nem volt mellettem senki…” – hallgat el Niki. Még hozzáteszi: a hang, ami szólt hozzá, nem volt ismerős, de megnyugtató volt, kellemes, jó érzéssel töltötte el.

Hónapokba telt, amíg Niki visszanyerte az emlékezetét. Hogy Gáborra mikortól emlékszik, arra azt válaszolja, karácsonyra már tisztában volt mindennel, ami velük történt…A baleset utáni első karácsonyon nem is volt fája, a szüleinél töltötte az ünnepeket. Visszagondolva azt mondja, talán jobb volt, amíg azt érezte, mindez egy másik lánnyal történt meg. „Picivel több mint egy évig éltünk együtt Gáborral. Együtt laktunk, a mindennapokat együtt töltöttük, egy volt a munkahelyünk. Ott ismerkedtünk meg…A mai napig, ha bemegyek a régi munkahelyemre, azonnal odanézek, ahol ő ült. De ott már valaki más van, ő már sosem lesz…” – újra csend lesz.

A baleset óta öt év telt el, hogy könnyebb-e azóta, Niki nem tudja a választ, annyit mond, ma már tud úgy beszélni a történtekről, hogy nincs gombóc a torkában.

„Minden történik valamiért, a balesetnek is oka volt…Megtanultam, mindig ki kell mondanom, hogy mit gondolok. Sokkal határozottabbnak kell lennem, és igenis, ha érzek valamit, ha bánt valami, meg kell mondanom. Régen sok mindent elkendőztem. Ma már azt érzem, az életem nem céltalan, a segítésre tettem fel mindent. A történtek után sokat segített nekem aPatronátus Közösség, amely közlekedési balesetek vétlen áldozatait patronálja.  Elhatároztam, most én is segítek nekik. Ennek köszönhetően a hasonló problémákkal küzdő emberek bármikor felhívhatnak, tanácsokat adok nekik, elmondom, én hogy csináltam. Nem biztos, hogy másnál ugyanaz működik majd, de nekem működött, és próbálják meg ők is. Illetve blogot írok – ez a kolettblogja.webnode.hu -, aminek egyik része pont a felépülésemről szól, az alapítvány pedig odairányíthatja azokat, akiknek segítségre van szükségük” – árulja el.

 

„Most már szeretnék társat, benne vagyok a korban, 35 éves vagyok. A barátnőim már megtalálták a párjukat, gyereket szültek, és nekem ez az időszak mostanáig kimaradt az életemből, amit sajnálok, főleg a gyerek miatt” – mondja.

Mindig szerettem volna jó ember lenni – folytatja magától – bár mások a baleset előtt is annak tartottak, de én magamat nem, most közelítek az általam felállított mércéhez…Mi az, hogy jó ember? Hm…, aki szeretettel fordul mások felé, akiben ott a segítőkészség, áldozatos, önzetlen. A vallás is nagyon fontos az életemben. Az Isten megmentett a balesetből, és azt gondoltam, úgy kell meghálálnom neki, hogy a szolgálatába állok, ezért is dolgozom most az Európa Rádiónál, ami egy református rádió, és itt kapom jelenleg a legtöbb szeretet.

 

Niki ma már újra vezet. A baleset az ő autójával történt, egy szürke Opel Corsával. Amikor már erőt érzett magában, hogy újra autóba üljön, mondta a szüleinek, szeretne egy ugyanolyan autót, mint amilyen korábban volt neki.  Újra lett egy szürke Opel Corsája, amiről azt gondolta önrehabilitációnak is jó lesz. Az elején működött is, de egy idő után már nem szívesen vezette, nem szívesen ült bele.  Így lecserélte, most vett egy új autót, egy teljesen rikító zöldet – mosolyog.

Hogy boldog-e? Azonnal rávágja: „Azt hiszem, igen. Megtaláltam a helyem, rendeződni látszik minden, a párkapcsolat meg vagy jön, vagy sem. Nem szabad görcsösen akarni dolgokat, meg kell tanulni saját magamnak is tenni a boldogságomért. Meg kell tanulnom élveznem a perceket, a napokat, az órákat, egy-egy közös programot a kollégákkal, barátokkal. Meg kell élni dolgokat, nem szabad sajnálni az időt egy jó mozira, egy sütire, hiszen az élet elmegy mellettünk. Ha nem töltjük meg tartalmas beszélgetésekkel, akkor mi marad, mire fogunk emlékezni nyugdíjas korunkban. Később miből táplálkozunk? Ma már ezt tudom, mert megtapasztaltam. Könnyen előfordulhatott volna, hogy nincs holnap, csak egy szalmaszálon múlt az életem…Régen sokat gondoltam a halálra, és féltem tőle. Rémisztett a tudat, hogy meg fogok halni, csomó földet zúdítanak rám, és nem leszek. Már nem félek.”

Most is sajnálod azt a lányt, akivel ez történt? – érdeklődöm. „Sajnálom, azért ahogy megélte az eseményeket. Mai eszemmel már nem így csinálnám: sokkal mélyebben, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanék annak, hogy felálltam a kerekesszékből, vagy amikor először hazaengedtek hétvégére a kórházból. Sokkal tartalmasabb programmal tölteném meg azokat az időket” – az asztali egér után nyúl, jobbra-balra mozgatja, nézi, gondolkodik.

 

Végül beigazolódik a sejtésem. Van titok, és megtaláljuk. Szóba kerül a túlsúly, egészen pontosan rákérdezek, miért is zavarja annyira. „Mert azt gondolom, a baleset előtt én egy jó csaj voltam, de mára teljesen le kellett cserélnem a ruhatáramat, nem férek bele a régi darabokba. Ha a tükörbe nézek, undorító, amit látok…” – nyílik meg egészen.

Meglepődöm, olyan súlyos szó az, hogy undorító, pláne, ha valaki saját magára mondja. Miközben szeretettel nyit a világra, saját magával szemben elutasító. De nem kezdem el a szokásos közhelyeket mondani, hogy csinos vagy, meg a belső a fontos, meg egyébként is. Itt nincs helye, méltatlan lenne. A pillanathoz és Nikihez is…Hagyom, hogy folytassa: „Tele vagyok sebekkel. A baleset előtt is magasan volt a képzeletbeli mércém, ez most sem került lejjebb, csak az akkori Póczos Niki közelebb volt hozzá, mint a mostani, és ezzel a hatalmas távolsággal nehéz megbirkóznom.”

Póczos Niki vagy Póczos Niki teste volt közelebb? – vetem közbe. Elgondolkodik: „A teste. Mert Póczos Niki most közelebb van, lelkileg biztosan…”

 

A cikk a Vodafone Magyarország Alapítvány támogatásával jött létre.