Már itthon felkészültünk arra, hogy a Milánó-Genova útvonal kalandoroknak való. Az útibeszámolók többsége ugyanis alagutakról, szerpentinekről, több százméter magasban megépített hidakról szólt. Nem hazudtak, valóban ez várt ránk alig száz kilométerre Milánótól. De addig még el kellett jutnunk, és nekünk már a malpensai repülőtéren, nem sokkal a megérkezésünk után elkezdődtek a kalandok.
Igazából magáról az útról szerettem volna írni, azokról a gasztroélményekről, amelyek Olaszországban vártak rám és barátaimra. Ez sem marad el, de elsőként milánói kálváriánkról számolok be, azért, hogy tanulság legyen azoknak, akik esetleg most szervezik utukat a festői Cinque Terre-re.
Még itthon, a repülőjegy vásárlásakor béreltünk autót, hiszen a repülőtértől több mint 200 kilométerre, Lavagnaban volt a szállásunk. Úgy voltunk vele, jól jön majd egy kocsi, hogy bejárjuk a Ligur-tenger környéket, és valahogy eljussunk az öt kis faluba. Így utólag belátom, tévedtünk, bőven elég lett volna vonatjegyet vennünk. Ráadásul a szállásunk alig 200 méterre volt a pályaudvartól. Éppen ezért a Cinque Terre-i kirándulásunkhoz már nem is indítottuk be a bérelt autót.
De pénteken, érkezéskor még nem voltunk ennyire okosok, főleg azért sem, mert hiába kerestük a repülőtéren a Centurio autókölcsönzőt, nem találtuk. Pár órán keresztül lifteztünk az épületben, a fegyveres katonáknak már elég gyanúsak lehettünk, de senki nem tudta megmondani, hol vehetnénk át az előre kifizetett bérautónkat. Már telefonos segítséget is bevetettünk, egy olaszul anyanyelvi szinten beszélő barátunk fordított nekünk, de semmi. Míg végül rájöttünk, az autókölcsönző nem a reptéren, hanem onnan öt kilométerre van. Ezt azonban sehol nem jelezték előre, így a transzfert is lekéstük, kénytelenek voltunk taxival menni a kölcsönzőbe.
Itt újabb meglepetés várt minket, egy óriási hangárban kellett sorakoznunk több mint egy órát, hogy egyáltalán a pulthoz jussunk, ahol valaki végre foglalkozott az előrendelésünkkel. Addigra már nem voltunk türelmesek, hiszen Miskolcról hajnal 1-kor indultunk, reggel 8-ra Milánóban voltunk, de csak délben jutottunk el a pultig. Igyekeztünk lenyugodni, gondoltuk, már minden sínen van, boldogan mutattam a foglalást, vettem elő a hitelkártyát. Az ügyintéző is kedves volt, egészen addig, amíg ki nem derült, a fogalalás és a hitelkártya nem ugyanazon a néven van. Ekkor jött az újabb telefonos segítség, meg még néhányszor – ezúttal is köszönjük Bajusz Gergő 🙂 -, mert nem sikerült átfoglaltatni a kocsit az én nevemre. Bevallom, kissé feszültek voltunk, ekkor már nem csak az ügyintézőre, egymásra is, de jóbarátokhoz méltón inkább számoltunk magunkban. Nem tízig, sokáig.
Végül nem is kaptuk meg az autónkat, hiába az előre befizetés, sőt, még taxit sem hívtak. Mutogatták, menjünk a transzferükkel vissza a reptérre, igaz, arra még csaknem egy órát kellett volna várnunk. De miután már két órája egy milánói hangárban dekkoltunk, nem volt kedvünk tovább maradnunk. Nagy nehezen megoldottuk a visszautat, de akkor még fogalmunk sem volt, hogy jutunk le Lavagnába.
Itthon azt terveztük, péntek délben már a szálloda medencéjében hűsölünk, ehhez képest kettőkor még azon gondolkodtunk, hogy tesszük meg a 250 kilométert. Végül egy reptéri kölcsönző, az Europcar segített. Gyorsak voltak, kedvesek, és nem sokkal drágábbak, mint a korábbi cég. Sőt, így, hogy náluk kaptunk is autót, igazából olcsóbbak voltak.
Ekkora már több kilométert megtettünk a milánói reptéren, már ismerősként üdvözöltek minket. Persze volt, akik gyanakodva néztek ránk, hogy miért sétáltatunk négy bőröndöt órákon keresztül az óriási csarnokokban. Kezdtünk együttérezni Tom Hanks-al, aki – igaz csak egy film kedvéért – egy terminálban rekedt.
Mi azért hamarabb kiszabadultunk, és délután fél 3-kor már el is indulhattunk Lavagnaba. Az autóban még jót röhögtünk, majd szép lassan mindenkit elnyomott az álom. Engem is, aki a kormánynál ült…És ez még csak fél nap volt a háromból.
Foly köv.
