Az életnél nagyobb forgatókönyvíró még nem született. Időnként sorsunk hihetetlen fordulatokban bővelkedik. Vannak titkaink, amelyeket legalább harminc évig, vagy még tovább őriznünk kell. Magunkban. Úgy, hogy még azt a legközelebbi szeretetteinkkel se oszthatjuk meg. Ez végül akár velünk együtt a sírba száll.
A hetvenedik évembe lépve jutott eszembe, eljött az ideje a nagy visszaemlékezéseknek. Az Új életben a magyar zsidóság újságjában tettem közé először, hogy keresem azokat a fiatalokat, akik Jugoszlávián keresztül jutottak ki az Ígéret földjére 1972 nyarán. Ők a budapesti hitközségen keresztül jelentkezhettek egy tengerparti, nyári táborozásra. Elsőként ehhez a cikkhez, mellékelt képen látható Grósz Péter jelentkezett. Innentől kezdve máris elárasztottak a visszaemlékezésekkel, a résztvevők neveivel, az élőkével és a már elhunytakéval. Sokan csak most, csaknem félévszázad elteltével szembesülnek, hogy miért és miként tervezték meg ezt az Exodus akciót.
Kevesen tudják, hogy 1967 nyarán, amikor meg kellett szakítanunk a diplomáciai kapcsolatot az agresszornak nyilvánított Izraellel, egyre nehezebb, körülményesebb volt a magyar zsidó fiatalok kiutazása. Többen is a tengerben vesztek, amikor Triesztnél akartak kijutni a keleti tömbből.
Mivel akkoriban a KGB megbízottak még a vidéki kapitányságokon is jelen voltak, kockázatos volt a közvetlen kapcsolatkeresés a zsidó állam megbízottaival. Az állambiztonsági szolgálatok a pártközpont legmagasabb szintű, titkos utasítására kiküldött egy ügynököt Jugoszlávia és Olaszország közötti útvonal feltérképezésére. Ez a tiszt viszont disszidált és minden titkát felfedte az amerikai kollégáknak. Akik egyáltalán nem honorálták a bőbeszédűségét, viszont megtudták, hogy az akkori magyar vezetésnek van egy ilyen szándéka. ( Megjegyzem az ilyen önkéntes árulókat minden titkosszolgálatnál bizalmatlanul fogadják. )
Tehát csak célba ért a hír, a párt első embere elfogadja, hogy sok zsidó fiatal Belgrádon át teljes biztonságban jusson ki Izraelbe. Csaknem félévtizedig tartott, míg ez a sokoldalú, humánus jó szándék minden részről egymásra találjon. A legnehezebb az volt, hogy a testvéri Szovjetunió minderről ne szerezzen tudomást.
Tehát olyan embert kellett találniuk, aki a szolgálatok kebelén belül teljesen „szűz” ismeretlen, és nem fordulhat elő, hogy átáll. Mivel az ilyen küldetésekre soha sehol a világon nem hirdetés útján keresnek vállalkozót, nálunk – emlékeim szerint – Ladvánszky Károly miniszterhelyettes szemelt ki.
Megjegyzem, alig húsz esztendősen tudtam meg, hogy ez a megbízás nem egy írásos megállapodás alapján zajlik majd. Nem kapok munkakönyvet és szerződést, csak egy privát autót. Érthetőbben minden eszköz és anyagi forrás a rendelkezésemre áll, de ha bármi is történne velem, mi sohasem ismertük egymást. Mondhatok majd bármit, letagadják. A lebukás kockázata csak az enyém. Pontosabban nem kerülök leltárba, fogyóeszköz leszek. Mint nőtlen legfeljebb majd Édesanyámnak hiányozhatok. Úgy adtak szabadságot, hogy a KISZ megyei első titkára politikai munkára kért ki az újság kiadójától. A hosszúra szabott nyaralásom okát, célját soha senkivel sem oszthattam meg. Vigasztalásul elmondták, szurkolnak nekem.
Szerencsére, a terep nem volt ismeretlen számomra. Korábban ugyanis Bárány Vilmos, a Hungarocamion vezérigazgató helyettese többször is felkért egy–egy riport útra. Kamionos utazásokra. Ez se lehetett véletlen. Voltam Splitben, Koperban, becsatangoltam a kikötőket és a környező üdülőhelyeket, így mintha hazamentem volna. Társaim, segítőim, ha élnének, még most se örülnének, ha felfedném a kilétüket. A belgrádi hitközség segítségével találtunk egy tágas, de lepukkant nyaralót közel a tengerhez – a máig őrzött képeslap szerint Kastel Stariban. Vaságyakkal és pottyantós budival. Ezt a két dolgot sosem felejtem el. Ezeket mindannyiunknak szokni kellett.
Majd júniustól megkezdtük az embercsempészést. Több turnusban, általában vonattal. Egyénileg, csoportosan, úgy szerveztem, hogy a magyar határig mindannyian külön ültünk. Több frissen avatott rabbi növendék és zsidó árvaházi fiatal választott magának új hazát. A Szentföldet. Nagy szomorúságomra a következő esztendőben kitört Közel- keleti háborúban már többen is katonaként vesztették életüket. A lányok, fiúk, a velem egykorúak soha sem tudhatták, hogy vigyázok rájuk. Magam se lehettem biztos, hogy akad e köztük tégla. Figyelnek-e minket, vagy az ottaniaknak szemet szúrt-e már az állandó jövés, menés.
Az Exodus akció minden fejezete azzal végződött, hogy akik végleg elszánták magukat az alijázásra, egyenként találkoztak egy magas, sportos alkatú, szép, szőke hosszú hajú, szemüveges nővel egy kikötőhöz közeli vendéglőben. A nő nekem nagyon megtetszett és egyre több hasonlóságot fedeztem fel benne Mamámmal és testvéreivel. Szűkszavú, mindig szomorú hangulatú volt, és már sajátos akcentussal, de szépen beszélt magyarul. Tőlem akkor soha semmit nem kérdezett és a szolgálat szabályai szerint magam se kíváncsiskodhattam.
Nos, jóval a rendszerváltás után tudtam meg, hogy ez a nő drága édesanyám unokahúga Schiffer Mirjam. Marika, aki 1931 januárjában Miskolcon született és tizenhárom esztendősen járta meg a poklok poklát. Mamámmal és Margit nénikémmel Auschwitzon kívül hét lágert jártak meg. A kilencvenes évektől már rendszeresen hazajárt. Így derült fény arra, hogy mi már valahonnan ismerjük egymást. Ám a közös titkunkat őriztük. Remélem megbocsátja, hogy most már leleplezem.
Marika, Margitka nénikémmel. Itthon. Édesanyámmal míg élt, telefonon naponta akár kétszer is keresték egymás . Ha Mamám nem vette fel, rögtön engem tárcsázott.
Édesanyám halála után még egyszer eljött a családjával Miskolcra. A Murphy’s étteremben, a kedvenc helyén készült ez a kép.
Marika drága most május másodikán, 88 esztendős korában hunyt el egy Haifa-i szeretetotthonban. Vasárnap este temették. Fia Ámon felhatalmazott, immár eljött az ideje, hogy talán utolsóként a világ elé tárjuk közös titkunkat.
Drága Marika, aki Édesanyám szerint a lágerek poklában gyerekként csak arról álmodozott, hogy egyszer majd jóllakik, a felszabadulás után azonnal kivándorolt. Katonaként részt vett az ország függetlenségi harcában, majd rádiótávírász lett több hajón is. Mi az Opát nevű teherhajón nem egyszer találkozhattunk. Egy képet sikerült róla megőrizni, amelyet a rádiósfülkében készítettem. Mindig, távol a spliti mólósortól, libériai zászlóval horgonyoztak le. A teherhajó nagy volt, de kis létszámú legénységgel járták a világot óceánról, óceánra. Nekem kellett hozzájuk időzíteni a táborozási turnusokat.
Nemrégiben még azon dolgoztam, hogy Marika idejében megkaphassa a neki méltán járó Magyarországi elismerést. Gondolom, feltételezem, soha nem árulta el, hogy ezért az akciójáért kapott-e valamilyen kitüntetést Izraelben. Ezt magamtól már soha nem deríthetem ki. Annyit tudok, hogy ahányszor Pestre jött, az izraeli követség autója várta a repülőtéren.
Amit biztosan tudok, s már elmondhatom, hogy az izraeli speciális szolgálatok honorálták a magyarországi segítséget. Jöttek mentek az információk abban az időben is, amikor az internet és a mobiltelefonok világa még messze volt. A terroristákról és a terrorizmusról szóló titkos anyagok a bécsi izraeli légitársaság irodájában cseréltek gazdát. Ez a kölcsönösen hasznos biznisz nem sokáig maradhatott rejtve a szovjetek elől. Ám amikor megtudták, hogy ez mennyire kölcsönösen előnyős, már sokkal nagyobb biztonságban érezhettem magam.
Kedves Marika, drága nénikém soha nem felejtünk!
Az írás a szántográf.hu oldalról átvéve.
