Címke: ízek

Az Avalon csapata Siófokon is tarolt: a mérleg egy arany, egy ezüst

Egy arany és egy ezüst érmet sikerült megszereznie az Avalon Ristorante csapatának a közelmúltban, Siófokon megrendezett Települési Ízek Versenyén. A megmérettetés a Nemzeti Regatta keretében zajlott, és összesen 52 város képviseltette magát. A miskolci önkormányzat felkérésére a várost az Avalon tízfős csapata képviselte, Szepesi Gábor séf újdonságokkal készült a versenyre. Négy kategóriában lehetett nevezni: grillezett hal, grillezett hús, egytálétel és komplett menüsor. Az Avalonosok mind a négyben indultak, illetve csak indultak volna, mert a teljes menüsor összeállítását rajtuk kívül nem vállalta senki, így az a versenyszám elmaradt. (Megjegyzem, egyedüli nevezőként valami jutalmat érdemelt volna a csapat.)

Bajusz Gergely, az Avalon Ristorante gasztronómiai igazgatójától megtudtuk, mivel a helyi ízeket kellett megjeleníteniük, azt kellett valamilyen módon visszaadni az ételeken kereszül, ezért ők perecesi pisztrángot készítettek, bükki szarvasgerincet grilleztek és tiszai harcsaragut főztek, amelyet mediterrán ízekkel gazdagítottak. „A harcsaraguhoz természetesen frissen kifogott halat használtunk, de került a raguba homár, tintahal, polip, rák, kagyló. A perecesi pisztrángot zöldségekkel sütöttük, azzal tálaltuk, sütés közben pedig egy helyi pincészet, a Gallay borászat borával locsoltuk a halat. Ezekről a borokról érdemes tudni, hogy a Pingyomon és Nyékládházán termesztett, azaz Miskolc környéki szőlőkből készülnek. A szarvasgerincet friss vargányával kínáltuk. Emiatt a balatoni utunk kicsit hosszabbra, 5,5 órára sikerült, mert Kácson megálltunk, hogy frissen szerezzük be az erdei gombát. Ez utóbbi ételünk olyan jól sikerült, hogy aranyérmet kapott a csapat, a pisztránggal pedig ezüstöt sikerült szereznünk. Érdemes megemlíteni, hogy a szarvashoz a szomolyai Attila pince Syrah nevű borát, a harcsaleveshez pedig a tokaji hegyvidékről származó Béres pezsgőt tettük” – sorolta Bajusz Gergely.

Az Avalon csapata már a tálalással is elnyerte a közönség tetszését, nem véletlen, hogy a legtöbben az ő standjuk előtt sorakoztak, mindenki meg akarta kóstolni a díjnyertes ételt, meg az étterem pékségéből kikerült, frissen sütött ropogós kenyereket. Ráaádásul a miskolciak egy plusz étellel is készültek, a vargányából ugyanis reggelire gombás-hagymás rántottát sütöttek. Ez is szinte azonnal elfogyott.

– A legtöbb csapat prököltöt, levest készített, ami a zsűrizés szempontjából sokkal könnyebb volt – mesélte Bajusz Gergely.- De nekünk frissen kellett sütnünk a halat és a szarvasgerincet is, ezért ez is pontosságot, odafigyelést igényelt.

Mindenesetre úgy tűnik, az Avalonosok jól időzítettek, és megmutatták, miért érdemes Miskolcra jönniük a vendégeknek.

Ízek, imák, emlékek

Meghatározó emberek, meghatározó illatok, pillanatok, ételek. Mindenki életében van ilyen. Mindenkinek fontosok a hazai ízek, a szülői ház, a gyerekszoba illata. A vasárnapi ebéd íze örökre megmarad, a nagymama, édesanya által készített húsleveshez fogható étel nincs a világon. Mert ez nem csak egyszerűen finom, hanem van benne valami, amitől a testen túl a lélekbe is hatol. Ez a valami a szeretet. Hogyan kerül az ételbe, az rejtély, hiszen egy recept sem írja, hogy csipetnyi só, ízlés szerint bors, majd három kanálnyi szeretet. De mégis minden nagyi tudja, hogy ez kell bele. Vagy nem tudja, de mégis valahogy belekerül, talán a kézről hullik bele, ami készíti az ételt, gyúrja a tésztát, keveri a hozzávalókat.

Az én nagymamám kezén is volt a szeretetből bőven. Ez adott mindennek mást ízt, valami jolikás jelleget. Ma is érzem a pörköltje illatát, zamatát, amit sok-sok kísérletezés után sem sikerül úgy elkészítenem. Elárulta a receptet, csak nekem. Mindenki másnak azt mondta, ha kérdezték ez vagy az, hogy készül, hogy „Biopon van benne”. Majd olyan Jolikásan elhúzta a száját, grimaszolt egyet, és lezártnak tekintette a receptcserét. Ahhoz persze, hogy ezután valaki ne sértődjön meg, ismerni kellett őt. Ismerni az ő zárkózottságát, az ő akaratosságát, az ő ételekhez való szeretetét.

Hogy szeretet volt-e ebben, nem vagyok biztos. Inkább ragaszkodás. Az étel volt számára az egyik legfontosabb az életben. Talán ezért is, ha készítette, azt odafigyeléssel, szenvedéllyel tette. Mint ahogy szenvedéllyel beszélt akár egy darab húsról, akár egy darab zöldségről, gyümölcsről.

 

HA A PIACRA MENT, ÓRÁKIG VÁLOGATOTT AZ ÁRUK KÖZÖTT. NEM CSAK AZÉRT, HOGY TELJEN AZ IDŐ, HANEM HOGY A LEGJOBBAT TALÁLJA MEG, A LEGJOBB KERÜLJÖN A CSALÁD ASZTALÁRA.

Nem újított, nem próbált ki recepteket. Illetve nem emlékszem arra, hogy lett volna ilyen. Egyszerűen azt főzte, amit tudott, amit Mamukától – ő volt az édesanyja – tanult. Mamukától, vagy éppen a hernádvécsei cigánysoron élő asszonyoktól. Persze ezeket az ételeket felturbózta, a kövön, vízzel készült lepényt aludttejjel készítette, vagy épp szilvalekvárral töltötte. Az eredeti recept ennél sokkal szegényesebb volt, de egy kis csavarral máris jolikás lett.

Nem volt a reformkonyha híve, vagyis nem igazán tudta, létezik ilyen. Mégis ösztönösen egészségesen élt, azt ette, amit az orvosi nagykönyvek írnak: sok zöldség, gyümölcs, frissen vágott csirke. Az utolsó éveiben is – 96 évesen hagyott itt – fontos volt, hogy a hűtője tele legyen, hogy a szekrényében zacskóstól álljon a csokoládé.

Két nappal halála előtt – egy szerda este vitte be a mentő a kórházba – vártunk az orvosra a belgyógyászat folyosóján. Rosszul volt, állni nem bírt, tolószékben ült. Nyugtatni próbáltam, simogattam a kezét, puszilgattam. Rám nézett, olyan cinkosan, ahogy mi néztünk egymásra, és mosolyogva suttogta nekem, ott van egy hatalmas csoki a szekrényében. A kezét már alig bírta emelni, de mutatta, nem ám apró sportszeletről van szó, hanem egy hatalmas tábláról. Majd rám nyújtotta a nyelvét, és elfordult.

Két nap múlva már nem tudtunk beszélni. Ő már eszméletlen volt, már csak a szíve dobogott. Az utolsó két órában mellette ültem, simogattam, beszívtam a bőre illatát, hogy örökre bennem maradjon. Pusziltam a kezét, azt, amiről olyan sok szeretet hullott, hol az ételbe, hol ránk.

Ez persze nem egy tipikus gasztrotörténet. De mégis így teljes a kép, ami odavezetett, hogy elkezdjek az ételekkel, a gasztronómiával foglalkozni. Szeretném megtalálni az ízeket, szeretném felfedezni azt a világot, ami már hónapok óta vonz. Ezt a világot pedig együtt szeretném bejárni Jolikával, megosztva történeteket, ételekkel kapcsolatos emlékeket az olvasókkal. Azt gondolom, egy síremlék sem lehet díszesebb annál, mint aminek most szeretném lerakni az alapjait. Jolika maga volt az étel, az íz, és ezekből szeretnék emléket állítani neki.

Mindent nem sikerül majd újra főznöm, de akkor is megpróbálom, és beszámolok a hibáimról is, mert a tökéletesség távol álljon tőlem.