Nagyim rizses csirkéje verhetetlen és utànozhatatlan, anya rakott krumplija néha ugyanúgy sikerül, paprikás krumpliban viszont már én vagyok a családi etalon – ezt írta Mihályi Helga az egyik Facebook-posztomhoz. Nevezetesen ahhoz, amiben az ismerőseimet arról kérdeztem, van-e olyan családi receptjük, amire szívesen emlékeznek.
„Melyik étel emlékeztet nagymamátokra, édesanyátokra? Melyik az, ami az otthon ízét jelenti? Tudjátok a receptjét? El szoktátok készíteni? Ugyanúgy sikerül, vagy az eredeti utánozhatatlan? Van különleges családi receptetek? Örülnék, ha kommentben, privát üzenetben megosztanátok velem. Természetesen hátsó szándékom van ezekkel. De ne féljetek, abszolút politikamentes, kivéve, ha valakinek a képviselőfánk a kedvence…” – kértem a közösségi oldalon az ismerősök segítségét. Helga válaszolt először, így ő lett az első, akivel először beszélgettem ízekről, emlékekről.
Mihályi Helga, a recept és a történet beküldője
– Narancssárga rizs, így hívtam gyerekkoromban nagymamám rizses csirkéjét – kezdte. – Nagyon szerettem, annak ellenére, hogy nem vagyok nagy rizses, és én otthon nem is szoktam ilyet főzni. Egyébként is azt gondolom, a nagyimé utánozhatatlan, hiába is követném pontosan a receptet.
Helga nagymamája ma már 82 éves, évekkel ezelőtt megromlott a látása, s miután egyszer, főzés közben majdnem magára borította az ételt, azóta nem akar, de nem is engedi a család főzni. Valószínű, már a receptekre sem emlékszik, de az unokák igen, legalábbis Helga emlékeiben él, hogyan is készült a verhetetlen narancssárga rizs: „A pörit – fogalmaz – nagyim bő lére engedte, abba főtt meg a rizs, majd az egész a sütőben sült ropogósra, pirosra. Kívül pirult volt, belül szaftos. Az összes csirkealkatrész belekerült, így mindenki kedvére válogathatott a húsok közül. Én legjobban a tál szélére pirult darabkákat szerettem.”
Otthon soha nem is próbálták megfőzni ezt az ételt, úgy sem lenne olyan, mint az eredeti. De persze mindenkinek van más-más specialitása. Helga anyukája, Kati a rakott krumpli mestere, míg lánya a paprikás krumplit készíti úgy, hogy még azoknak is a kedvence lesz, akik egyébként nem szeretik ezt az egyszerű ételt.
– Anyukám rakott krumplija fantasztikus – mesél lelkesen. – Azért is, mert ő csinálja, de hiszem, kell hozzá az a klasszikus fekete öntött vaslábas, amit annak idején még a Szovjetunióból szerzett be. A másik titok, hogy minden hozzávalót apróra vág, igazából vágunk, mert ez olyan családi főzés nálunk, ha rakott krumpli készül, mindenki pucol, vág, pirít, lerak…
A Helgáék féle tökéletes rakott ételhez előre megfőzik a krumplit, majd a kolbászt – szigorúan gyulait – és a füstlit tejfölben megpirítják. És reformkonyha ide vagy oda, ez a kaja zsírral az igazi. A lerakott krumpli sorokat meglocsolják a megmelegített tejföllel, az egész tetejére is tejföl kerül, meg zsír, bőven. Ebben is a legjobb, az oldalára pirult falatkákat kikanalazni – teszi hozzá Helga.
„Valamiért a rakott krumplit sem próbáltuk máshol, mondjuk nálam elkészíteni, ez csak anyával, az ő konyhájában az igazi. Neki gáztűzhelye van, szerintem abban is másképp sül az étel, mint az én villanytűzhelyemben. Egyébként is, ez olyan, ami máshol, mástól biztos nem lenne ugyanolyan” – jelenti ki.
Épp úgy, mint a paprikás krumpli, amit Helga készít, de az egész család kedvence. „Semmi különleges nincs benne, sok hagymát párolok olajon, ezt jól pépesítem, majd pirospaprika, piros arany kerül bele, és persze a krumpli, só, bors ízlés szerint. Egy kis kolbászt vagy füstlit is főzök bele. Az érdekesség, hogy én az egészet pépesítve eszem, összetöröm a szafttal a tányéromban. Az egész olyan jó szottyos lesz…Csinálok is a héten. De ezt egyébként is gyakran főzöm, nagy adagban, mert olyankor napokon keresztül képes vagyok ezt enni” – mondja.
Abban megállapodunk, hogy az egyszerű recepteknél nincs jobb, ráadásul a klasszikus ízekhez a klasszikus főző eszközökre is szükség van. Egy régi, zománcos lábasban egészen más íze lesz egy ételnek, arról nem beszélve, hogy emberektől, emberekhez való kötődéstől, a szeretettől, emlékektől is finomabbá válnak az ételek.
„Az apai nagymamám szakács volt, több ismert miskolci étteremben főzött, és a vendégek szerették az ételeit. Nála a házi morzsában sült rántott hús és a sült krumpli volt a kedvencem, de másra nem is nagyon emlékszem. Igazából a kötődés nagyon fontos, vele ritkábban találkoztam, így hozzá nem tudok annyi ízt, ízes emléket társítani” – fogalmaz.
S, ha már az egyszerű ételeknél tartunk, Helga elmeséli egyik gyerekkori élményét: „Négyéves lehettem, és már akkor is a szalonna és a krumpli voltak a kedvenceim. Anyukám reggelire katonákat készített nekem, és egyszer megkérdezte, mit kérek, szalonnát – ahogy én mondtam, halonnát -, vagy krumplit. Majd elkezdtek potyogni a könnyeim, mert nem tudtam választani a kettő közül…”
Beszélgetésünk alatt rájövök, ha ételekkel kapcsolatos faksznikról, különcségekről van szó, nem vagyok egyedül. Helga például a zellert, sárgadinnyét nem kedveli, meg a darált húst, ennek az állagával van baja leginkább, illetve a meleg italokat sem tudja meginni. „A korianderről sokat hallottam főzőműsorokban, de nem tudtam, milyen, egészen addig, amíg Ázsiában meg nem kóstoltam. Akkor jöttem rá, a koriander görögül miért jelent poloskát, tényleg olyan az íze, nagyon nem ízlett” – meséli.
Viszont a menzás kajákkal semmi baja, sőt vallja – és ezzel egyet is értünk -, hogy van olyan étel, amit nem is lehet otthon úgy elkészíteni, mint az üzemi konyhákon. Valamiért ezeknek csak nagy adagban, nagy mennyiségben jön elő a jellegzetes ízük: ilyen a babgulyás, a tarhonyás hús, a gyümölcsleves, és persze a paradicsomos káposzta.
De a végére csak visszakanyarodunk a narancssárga rizshez. „Most is érzem az ízét, látom magam előtt a tálban… – majd hozzáteszi- , de jó is lenne még egyszer enni belőle…”
Képek: Mihályi Helga, Pinterest
