Bevallom, családom már két hajléktalant is „eltűntetett” az utcáról. Ráadásul megelőztük az október 15-én életbe lépő törvényt, amely a hajléktalanok közterületen való tartózkodását szabályozza, leginkább bünteti. Mi ennél sokkal humánusabb módszert alkalmaztunk, amikor először Lajost – Isten nyugosztalja -, majd Ferikét befogadtuk. Hogy miért tettük? Egyszerűen így alakult.
Évtizedekkel ezelőtt Lajos az utcánk állandó lakója volt. A közelben volt ugyan egy kis lakása, de valamiért a Derkovits utca volt neki az otthon, itt szeretett sétálni, dolgozgatni a kertekben, üldögélni a kerítések párkányán, leginkább a miénken. Mindenhol kapott egy jószót, ételt, meg némi aprót a munkájáért, vagy csak úgy. Lajost ismerősként üdvözölte mindenki, és még azt is elnézték neki, ha időnként a pohár fenekére nézett. Inkább volt az üveg, mint pohár…Ilyenkor mesélt, szomorú mesét. A gyerekéről, feleségéről, arról, hogyan haltak meg mindketten, ő hogyan ápolta őket, és tartotta a lelket magában is, amíg tudta. Később már nem tudta. Elkezdett inni, csúszott lefelé, egészen egy, a Derkovits utca közelében lévő kisházig, ami egy putri szélén állt. Később ez is leégett, Lajos kapott szükséglakást, valahol a Centrum környékén, de ezt nem szerette, inkább az utcánkban aludt.
Megsajnáltuk. Amikor jöttek a mínuszok, Lajost beköltöztettük a ház meleg pincéjébe (vagy sufni, nem is tudom, hogyan nevezzem). Fentről kapta a meleget, tőlünk paplant, párnát, ételt, italt, meleg ruhát. Azt hiszem, boldog volt. Az élet pedig úgy hozta, Lajos nem csak télre, de tavaszra, nyárra, őszre is maradt, több mint öt éven keresztül.
Nem volt könnyű együtt élni vele, lehet, neki sem velünk, de erről nem beszéltünk. Amellett, hogy szorgosan dolgozott a kertben, házkörül, besegített a szomszédoknál is. Rossz szokásától, az ivástól nem tudott szabadulni. Volt, hogy az utca közepén feküdt részegen, az utolsó pillanatban vettem észre, alig tudtam megállni az autóval. Nagy nehezen beültettem az anyósülésre, hazahoztam, és másnap mintha mi sem történt volna…Lajos nem mondott köszönetet, nem is vártuk el tőle. Nem azért fogadtuk be, hogy hálás legyen, hanem azért, hogy ne fázzon, ne éhezzen.
Na ő nem is volt hálás, ha mérges volt ránk, akkor üvöltve szidott minket végig az utca teljes hosszán. Ebből gondolom, velünk sem lehetett egyszerű az élete, de legalább jó helyen volt. Nem bántuk, ha veszekedett, ivott, olyan családtagféle volt, akire az adott pillanatban haragszunk ugyan, de gyorsan megbocsátunk neki.
Hogy Lajos hogyan és mikor tűnt el, nem emlékszem. Úgy tudom, átköltözött a Centrum közeli lakásába. Pár év múlva hallottam, meghalt. Akkor könny szökött a szemembe, megsírattam…Tudtam, neki jobb így, végleg elköltözött az utcáról.
Néhány évvel ezelőtt újabb lakótársunk lett, Ferike. Az utcán pénzt kért, mi meg mondtuk neki, jöjjön a kertbe dolgozni, és kap. Jött, kapott és egy év múlva beköltözött Lajos régi helyére. Akkor még nem volt összkomfortos a sufni, de mára áram is van, hogy télen tudjon fűteni, éjjel tudjon olvasni, na meg telefont tölteni Ferike.
Neki is megvan a története. Hallottam már tőle is, a gyermekvárosi nevelőjétől is, ismerősöktől is. Mindig mást. Nem érdekel. Egy biztos, nem jó dolgában él az utcán, az ítélkezés pedig nem az én dolgom…
Jelenleg vele élünk egy házban, és ahol jut kettőnek, ott jut még egynek is. Tudom, ez közhely, de mi mindig úgy alakítjuk, hogy tény legyen.
Szóval az utcáról mi si „eltakarítottunk” két hajléktalant. Humánusan, megoldást keresve, találva. Lehetőséget adva. Megérte? Nem kérdés. Csak így éri meg.