Valahol Milánó környékén fejeztem be előző útibeszámolómat, és engedjék meg, hogy egyből Lavagnában folytassam. Csak azért, mert az utazás nem volt szép emlék. Igaz, az útszakasz csodálatos, hegyek, hidak alagút, festői táj, de a szerpentinek nem az én gyomromnak valók. Az utolsó 29 kilométernél azt hittem, innen nincs tovább, én már soha nem látom meg szálláshelyünket. Szerencsére nem így lett, de a repülőtéri hatórás közjátéknak és a 250 kilométeres kanyargós útnak köszönhetően, én aznap estére kidőltem.
Másnap reggel azonban új nap virradt. A tenger morajlására, napsütésre ébredtem, a szállodai teraszajtón kellemesen járt ki-be a szellő, boldogság volt ott ébredni. A reggeliről nem is beszélve. A Hotel Ancora Riviera fantasztikus szálloda, ez nem a reklám helye, csupán tényleg az. Reggelinél a csodás olasz péksütemények sorakoztak egymás mellett, frissek, ropogósak voltak, sajnos egyiket sem lehetett kihagyni. Arról nem beszélve, hogy a szálloda kertje csodás díszlet volt a reggeli étkezéshez. Ezt követően egy presszó kávé mellett jól megbeszéltük, hogyan tovább a napunk.
Azt tudtuk, hiába béreltünk autót, nem tesszük tönkre a napunkat az egyre durvább szerpentineken. Egyébként is – utólag jöttünk rá – fölösleges is volt az autóbérlés, hiszen a szállodától alig kétszáz méterre volt a vasútállomás, onnan 40 perc volt Monterosso, ahol a Cinque Terre-re induló hajókra felszállhattunk. Igaz, ha már kalandos út, az első vonat az orrunk előtt ment el, de alig 10 perc múlva jött a következő.
Felszállás előtt azért még meggyűlt a bajunk a vonatjegyautomatával. A kis állomáson nem volt senki, aki elmagyarázta volna, mit és hogyan vásároljunk, de idővel belejöttünk ebbe is, később, már profiként mi segítettünk másoknak. Egyébként érdekes, hogy Olaszország kevés állomásán van élő jegyárús, a legtöbb helyen automatából vásárolhatunk csak, ráadásul vagy apróval, vagy kártyával lehet fizetni. Erre nem árt odafigyelnünk!
Persze nem megoldhatatlan feladat, így mi is gyorsan magunkra találtunk. Alig negyven perc alatt, kényelmesen, rosszullét nélkül eljutottunk Monterossoba. Közben gyönyörködtünk a Ligur-tenger színében, ami hihetetlen kék, vagy zöld, vagy nem is tudni…
A vasútállomás közvetlenül a parton van, és innen már látni is a hajókat, amelyek 20 percenként szállítják az utasokat Cinque Terrére. Igaz, a kikötőig körülbelül 400 méter az út, de észre sem venni, hiszen a partszakaszt strandok, bárok, kávézók tarkítják. A sziklaszirteken pedig éttermek várják a vendégeket. Azt nem tudni, az ételek milyenek, de a kilátás mindent visz. Előttünk a tenger, az ég és a partmenti sziklák. Egyes részekről pedig a Cinque Terre-i 18 kilométeres partszakaszt is belátni.
De nem csak éttermek, magánházak is épültek a sziklákra. A minimáltól egészen az ódon kastélyig találunk épületeket. Meredek kőlépcső vezetett fel a hegytetőre, ahonnan valószínűleg – sajnos egyikbe sem jutottunk be – pazar panoráma nyílt a környékre.
Miután Monterosso apró központjában meghallgattuk a templom harangjátékát, ideje volt sietnünk a kikötőbe, ahol már gyülekeztek a turisták. Szerettünk volna a hajó nyitott részéen helyet, meg is szereztük, igaz hogy sütött a nap, de amint elindult a hajó, kellemesen fújt a szél, és a látvány leírhatatlan volt. Fényképezni is akartam, meg nem is. Azt szerettem volna, ha minden beég a retinámba, de el is akartam mesélni itthon, azt, amit igazából lehetetlen. A tengerről is jól kivehető hegyi utakat, a hegytetőre épített aprócska kápolnákat, az azokat körülölelő temetőket. Irigylésre méltó kilátás tárul a tenger felől is, és fordítva. Itt nincs olyan rész, ami kevésbé volna vonzó. Arról nem is beszélve, amikor Cinque Terre első kisfaluja feltűnik. Vernazza, Porto Venere, Manarola, Riomaggiore, Corniglia.
Az itthon megnézett képek alapján a kedvencem Riomaggiore volt, éppen azért úgy döntöttünk, ott szállunk ki. Nem csalódtunk, itt újabb meglepetés várt minket, de erről később. Addig nézegessünk képeket!
