Hónap: 2018 május

„Tea, kávé, cukor, rum, bumm…”

Sonka, sajt, kalács, ananász, kókusz, chili, medvehagyma, csirke, sajt, francia csoki, túró, barack, lime. Manapság így illik felsorolni az ételeket egy-egy menüsorban. Erről az a régi mondóka jut eszembe: „Tea, kávé, cukor, rum, bumm…” De mindegy is, mi jut eszembe, a divat, az divat, és a magukra valamit is adó éttermek, így adják a vendég tudtára, miből is választhat.

IMG_1501

Az Avalon Ristorante egyik csapata is ilyen divatos módon készítette el az ételsort szerdán. Ennek köszönhetően az egymás után érkező ételek okoztak némi meglepetést. Kellemeset persze.

A sonka, sajt, kalács felsorolás egy melegszendvicset takart. A kalács, a sajt és a sonka is megvolt, az utóbbi nem is akármilyen minőségben. De uborka, kaliforniai paprika is került a szendvicsbe, mellé pedig káposztasalátát kínáltak.

IMG_1504

Az ananász, kókusz, chili pedig leves volt. A felsorolt hozzávalókból készült egy kellemes gyümölcsleves, amihez csirkemellből készült fasírtot szolgáltak fel. A fasírtot biztos nem párosítottam volna otthon soha az ananásszal, kókusszal, de rosszul tettem volna, mert nagyon jó. Próbáljátok ki!

IMG_1505

A főételről csak annyit tudtunk előre: medvehagyma, csirke, sajt. Majd elénk tettek egy rántott, töltött óriás palacsintát. A tésztája zöld volt, a medvehagymától, és csirkével, sajttal volt megtöltve. Kellemes házi öntettel kínálták, valamint lyoni hagymával.

A menüsort francia csoki, túró, barack, lime zárta. Persze ez így egymás mellé rakva elég egyszerű lett volna, de a francia csokiból készült piskótaalapra felhalmozott túrókrém már elég kreatívra sikerült. A tetején lime zselé volt, mellette házi baracklekvár, édes morzsa és gyümölcs.

IMG_1507

Szerdán ezzel még mindig nem volt vége a versenynek, de az olvasóknak is jár némi szusszanás. 🙂

Nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk

Jászapátiból érkezett Miskolcra, egészen pontosan a Miskolci Egyetemre. Amikor kiderült, hogy ide kell jönnie, mérges volt. Haragudott a világra, elképzelése sem volt, hogy mihez kezd majd a városban. Azóta megszerette Miskolcot, ahol az egyetemi évek alatt ismerte meg a férjét. Bodáné Tajthy Krisztina azóta is itt él, férjével három gyermek büszke szülei. Krisztina azonban nem az a tipikus otthon ülő háziasszony, hiszen amellett, hogy a családot ellátja, ő vezeti az Észak-magyarországi Informatikai Klasztert, a Maradj Miskolcon Alapítvány egyik alapítótagja, mesekönyvet ír, jelenleg pedig a Miskolci Egyetemen működő BNL Start Partners inkubátorházát menedzseli. Ez utóbbi célja, hogy az egyetemisták figyelmét ráirányítsák arra, már az egyetem alatt is el lehet kezdeni a jövőt építeni.

Hogyan kerültél az informatikai klaszter élére?

Véletlenül csöppentem bele. Annak idején az IND -ben az operatív feladatokért feleltem, és egy alkalommal, amikor nem volt senki, hogy a klaszterben a céget képviselje, a főnökeim engem küldtek. Akkor azt sem tudtam, mi az a klaszter, de megkértek, lesz egy megbeszélés, a cégtől nem tud menni senki, szaladjak már el, mert valakinek ott kell lenni. Később, amikor megértettem, miről is szól ez a társulás, megtetszett. Láttam, közösség épül, közös célokkal, amiért hajlandók is áldozni a tagok. Láttam, törekednek arra, hogy mind a közösségük számára, de ezen túl is értéket képviseljenek, teremtsenek. Később lehetőségem nyílt arra is, hogy nemcsak mint az IND képviselője, hanem mint dedikált munkatárs dolgozzam a klaszterben. Megkérdeztem a főnökeimet, engedik-e, hogy párhuzamosan végezzem a két munkát, és azt mondták, ha nem megy az egyik a másik rovására, akkor csináljam. Végül a férjem minden ellenkezése ellenére azt mondtam, belevágok.

150918 FER PHO T Ö - Portrék5726-min

Miért ellenkezett?

Mert akkor már volt két gyerekünk, a férjem is dolgozott, és szerette volna, ha anya maradok. Egészen pontosan attól félt, hogy ez a kettő, a munka és család, nem tud majd egymás mellett működni. Voltak persze olyan időszakok, amikor nagyon leterhelt voltam, de azt gondolom, némi szervezéssel sikerült mindenhol helytállnom. Összességében örülök neki, hogy ebbe belecsöppentem. Közel nyolc éve csinálom, harmadik gyermekem születésekor hagytam csak ki rövidebb időt. Voltak olyan pontok, amikor azt éreztem, ennyi, most abbahagyom, de akkor mindig jöttek jobb lehetőségek, a közösségre nézve kecsegtető ajánlatok, és ezek újabb lendületet adtak.

Az informatikát inkább férfi szakmának képzeljük el, te hogyan tudsz működni ebben a közegben?

Nagyon érdekes a nők szerepe, hiszen ebben az iparágban valóban a férfi munkaerő a gyakoribb. De annak, hogy nő vagyok, pont annyi az előnye, mint a hátránya. Nehezebb elfogadtatni magam, nehezebb elfogadtatni azt, hogy ugyanannyira hozzáértő, kompetens vagyok, mint a férfi társaim. Másrészről viszont ki lehet használni a női mivoltot ebben a közegben. Természetesen a megfelelő távolságok megtartásával, de számos előnye is van: azt gondolom, könnyebb kapcsolatot teremteni, könnyebb nőként odamenni, bemutatkozni, beszélgetést kezdeményezni, a nőknek vannak olyan érzékeik és érzéseik, amik miatt egyre nagyobb figyelem jut nekünk ebben az iparágban is. Azt gondolom, én jól élek ebben a közegben.

Az informatika gyorsan fejlődő terület, mennyire tudod ezt követni, mennyire kell követned?

Kell követnem, de a klaszter munkája sokkal inkább gazdasági- és közösségi feladatokat ölel fel. Nekem olyan szinten kell figyelnem az iparág változásait, hogy lássam, melyik cégben milyen innovációs trendek, irányok vannak, mik az új tervek, és ezeket megfelelően össze tudjam kapcsolni a közösségen belül. Mondjuk az egyikben fejlesztési szándék van, a másikban tudás, akkor legalább egy első körös egyeztetést össze kell hoznom a tagok között. Ezen túl nem értek az informatikához, közgazdász vagyok, így is kerültem erre a területre. A klaszter üzemeltetéséhez is sokkal inkább menedzsment szemlélet kell, mint informatikusi, programozói ismeret.

Két évvel ezelőtt pedig egy egészen új területen próbáltad ki magad: mesekönyvet írtál, ami Miskolc nevezetességeit mutatja be. Hogy jött az ötlet, hogy sógornőddel, Boda Lídiával közösen megírjátok Milli és Rémi kalandjait?

Igazából én egy ilyen besózott seggű gazdasági szakember vagyok (nevet). Világ életemben úgy éreztem jól magam, ha az időm 120 százalékon le van kötve. Szeretem, ha sok olyan dolog van az életemben, lehetőleg párhuzamosan, amik inspirálnak. A könyv ötlete több mindenből tevődött össze, egyrészt évekkel ezelőtt néhány lokálpatriótával létrehoztuk a Maradj Miskolcon Alapítványt, amelynek voltak kisebb tevékenységei, de mindig is szerettem volna, hogy legyen egy nagyobb projektje. Valami, ami a városért van, ami érték, ami kézzel fogható, megmutatható. Másrészt három gyermeket nevelek, ami azt jelenti, tíz éve folyamatosan, minden este mesét olvasok, vagy mondok otthon. Emellett a sógornőim is szívesen mondanak mesét a gyerekeinknek. Harmadrészt nekem megtetszettek Bartos Erika könyvei, a Pécset feldolgozó Hoppla meséi. Amikor olvastam, facsarodott a szívem, milyen jó a pécsieknek, hogy nekik van ilyen. Felkérhettem volna Bartos Erikát a könyv megírására, de azt éreztem, én is szeretnék ebbe beletenni valamit. Mivel a gyerekeim szívesen hallgatták a meséimet, ezért megkértem sógornőmet, aki ért a gyerekek nyelvén, ez is a szakmája, hogy írjunk együtt mesekönyvet.
Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtük írni, pont olyan időszak volt, hogy a munkám mellett megengedhettem magamnak, hogy ezzel foglalkozzam. Volt egy kis szabad kapacitásom. Egyik hétvégén elkapott a lelkesedés, felhívtam Lidit, lelkesen meséltem neki az ötletem, mondtam, egyedül nem merem elkezdeni. Olyan lelkes voltam, szerintem nem is mert nemet mondani. Rátukmáltam a lehetőséget.

Hol kapható a könyv?

A könyv bevételét az alapítványnak ajánlottuk fel, az volt a célunk, hogy ebből a pénzből minél több jusson más projektekre. Ezért az országos terjesztést nem vállaltuk be, mert sokba került volna. Itt helyben a Géniusz Könyváruházban kapható, igaz, a webáruházukban is, így máshonnan is elérhető.

Milyen visszhangja volt a mesekönyvnek?

Hozzám eddig nem jutott el negatív kritika. Akivel találkoztam, beszéltem, mindenki dicsérte. Mi ezt nem pénzért vállaltuk Lidivel, hiszen a bevételt az alapítványnak adtuk támogatásként, nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk. Jó volt látni, hogy a dedikálásokon sorban álltak az emberek, többen külföldre is kiküldték unokáiknak a mesekönyvet, hogy ha hazajönnek Miskolcra, tudják, mit érdemes megnézni itt. Egy nagypapa mesélte, mielőtt az unokái Miskolcra jönnek, a mesekönyvből kiválasztják azt a helyet, ahova szeretnének majd elmenni. És pont ez volt a célunk, hogy a gyerekeknek emészthető és vonzó formában mutassuk be Miskolcot, a város nevezetességeit.

Gyermekeid olvasták a könyvet?

Ők voltak az elsők. Lidivel elvonultunk hétvégékre, hogy egy-egy újabb fejezetet megírjunk, a gyerekeim alig várták, hogy hazaérjek és olvashassák a nyers változatot. Amikor hangosan nevettek, éreztem, ez jó lesz. Nagyon aranyosak voltak és őszintén megmondták azt is, ha valami nem tetszett nekik, bár általában pozitív volt a fogadtatás részükről.

Lesz folytatása a könyvnek?

Nagyon örülök, hogy belevágtunk, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy könyv nem „csak” annyiból áll, hogy megírom. Nagyon sok munka van azzal is, hogy megjelenjen, de utána is sok helyről érkezik felkérés író-olvasó találkozóra. Hívnak minket általános iskolákba, könyvtárakba. A munkám mellett ezekre kevés idő marad, de nehezen mondok nemet a könyvvel kapcsolatos megkeresésekre…De igen, még annyi ötletünk van, hogy azzal két kötetet is meg lehetne tölteni. Amikor befejeztük, azt éreztük, lenne még mit feldolgozni Miskolc nevezetességeiből. Sőt az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezem a gyerekeket, van-e ötletük, mivel lehetne folytatni, és nagyon ügyesen adnak tanácsokat. Az a szeretet, amit a könyvön keresztül kapunk, pénzben ki sem fejezhető, azt mondom, megérte ezzel foglalkozni.

Nyitó kép: boon.hu
További kép: Bodáné Tajthy Krisztina

“Szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér…”

Rettegtem attól, hogy megölöm a gyerekem. Olyan védtelen volt, olyan pici. Nem ilyennek képzeltem, alig mertem hozzányúlni. Igazából nem is tudtam, hogy kell. A kórházban pedig senki nem mutatta meg nekem, mit kellene csinálnom. De a legnagyobb gondom nem ez volt, sokkal inkább az, hogy időről-időre azt láttam magam előtt, hogy a falhoz csapom a csecsemőt.

Még a falon lefolyó vért is láttam, és ettől annyira megijedtem, hogy egész nap csak sírtam a kicsi mellett. A fenti történetet Gabi mesélte el nekünk, aki 15 évvel ezelőtt szülte meg fiát, de hiába hallott sokat a szülés utáni depresszióról, a kórházban senki nem ismerte fel nála, hogy mivel is küzd.

„Nyáron született a fiam, császármetszéssel. Egy napig nem is láthattam, mert az intenzíven feküdtem. Nagyon vártam, hogy világra jöjjön, és csodálatos volt, amikor először megpillantottam. Nem tudom, mi történhetett velem egy nap alatt, de a féltés és a gyilkosság között cikáztak a gondolataim. Borzalmas kimondani, hogy meg akartam ölni a fiam, én magam is megrettentem ettől, de ez volt az igazság. Egészen pontosan nem akartam megölni, sokkal inkább rettegtem attól, hogy megteszem. A telefontöltőt, a kést, villát, mindent, amiről azt gondoltam, azzal kárt tehetek a gyermekemben, eldugtam” – emlékezett az édesanya. A szeme még most, 15 év után is megtelt könnyel.

Holding Hands

– Nem könnyű erről beszélni, még most sem – folytatta. – De akkor még nehezebb volt. Nem mertem senkinek elmondani, se az orvosnak, se a családnak. Féltem, a dokim átküld a zártosztályra, a családomat pedig nem akartam megijeszteni. Általában délután, este jöttek a gyilkos gondolataim, s mivel egyedül voltam a kórházi szobában nehéz volt még a figyelmemet is elterelni. Emlékszem, az egyik forró nyári este kimentem a folyosóra. Minden csendes volt, egy lélek nem volt ott.

Nyitva volt az emeleti ablak, de meg sem mozdult a levegő. Odaléptem, és elhatároztam, véget vetek mindennek. Nem bírtam a terhet, nem bírtam elviselni a gondolataimat. Gondoltam, ha kiugrom az ablakon, meghalok, ennek vége lesz.

Bámultam lefelé a mélybe, talán a másodikon voltam, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy nyugodtan megtehettem volna, senki nem vette volna észre. Sem a bajomat, sem azt, hogy mire készülök.

Végül nem ugrottam, nem tudom, miért, de jól tettem – hagyta el egy apró mosoly az arcát. – Visszamentem a kórterembe, ahol az ágyam melletti tartóban békésen aludt a fiam. Én zokogtam mellette, haraptam az öklöm, és szétszakítottak a borzalmas gondolatok. Volt, hogy napközben is sírtam, ha az ápolónő észrevette, annyit mondott, miért sír anyuka, örüljön, hogy ilyen szép kisfia van. Örültem én, csak beteg voltam.

love-2055960_1280

Visszagondolva, akár tragédia is történhetett volna, de az egészségügyben vagy senki nem volt felkészülve az ilyen esetekre, vagy egyszerűen nem érdekelte őket.

Miután az egyhetes kórházi tartózkodás után Gabi hazavihette a fiát, megkönnyebbült. Otthon teljesen elmúltak a rossz gondolatai, de nagyfokú fáradtság vett erőt rajta. Volt, hogy szoptatás közben elaludt, és arra ébredt, a fia meghalt, mert ráfeküdt. Szerencsére csak álom volt, mert a férje odafigyelt, és idejében elvette a csecsemőt az édesanya mellől. De olyan rémálmai is voltak, hogy boldogan dobálja a babát, aki nevet, élvezi a játékot, majd egyszer csak leesik a gyerek a földre és szétplaccsan…”Ezeket leszámítva nem volt bajom, nem voltak gyilkos gondolataim, sokkal inkább túlféltettem a gyereket. Éjszaka figyeltem, alszik-e, lélegzik-e. Elemlámpával köröztem körülötte, hogy minden rendben van-e. Ez is fárasztó volt persze, de koránt sem olyan borzalmas, mint a kórházi gondolataim” – árulta el Gabi.

Eltelt egy év, a tünetek már nem jelentkeztek. Gabi már nem is gondolt rá, de belül érezte, hogy ez nem volt normális, valakivel meg kellene beszélnie, mi történt vele. Végül az élet kényszerítette rá, hogy megtegye.

„Egyéves elmúlt a fiam, amikor újra jöttek a gondolatok. A fürdőkádban ültem, és az jutott eszembe, mi lenne, ha belefojtanám a vízbe a gyereket, vagy elvágnám késsel a torkát, és szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér. Próbáltam nem erre gondolni, de nem ment. Később, amikor orvosi segítséget kaptam, rájöttem, pont ez a lényege a kényszer gondolatoknak – mert, hogy nekem ez volt -, hogy nem akarsz rá gondolni, de ezzel csak erősíted. Az egyik doki azt mondta, fél percig ne gondoljak egy rózsaszín elefántra, hát nem ment, persze, hogy arra gondoltam. De egy rózsaszín elefánt nem ijesztő, míg a gyerekgyilkosság nagyon is…A lényeg, tudtam, most segítséget kell kérnem. Először a férjemnek mondtam el, rettegve, de meglepően jól fogadta, mellettem volt, és ha meg is ijedt, nem mutatta. Majd a szüleim is megtudták, és azonnal elkezdtünk orvost keresni.

Miközben nekem jobb volt, hogy beszélhettem róla, megkönnyebbültem. Nagyon sok orvosnál jártam, volt, aki miután elmondtam a problémám, csak annyit kérdezett, megcsaltam-e már a férjem. Igazából nem, később sem. Igaz, el is váltunk pár év múlva. Talán igaza volt a neves pszichiáternek, de akkor azt éreztem, ez csak pénzkidobás volt. Jött egy másik orvos, másik kérdés, gyógyszerek. De igazából nem gyógyultam meg. Viszont egyre több embernek meséltem a betegségről, és egyre inkább azt éreztem, ezzel csökkenteni tudom az érzések intenzitását. Az egyik gyógyszer egy darabig hatott, majd nem. Kaptam újat, és igazából az használt. Meg az, hogy lelkileg próbáltam rendbe tenni magam. Sport, sok-sok gondolkodás, kikapcsolódás. De az is segített, hogy egyszerűen csak hagytam, hogy a gyilkos gondolatok kitombolják magukat. Hagytam, fusson végig az agyamban. Igaz, addigra már tudtam – az orvosoktól -, hogy cselekvésig nem fogok eljutni, ezek csak gondolatok.”

Gabi betegségének egyik alapja pont az volt, ami az előnye is, gyorsan pörgött az agya. Az orvosok szerint túlféltette a gyermekét, és gondolatban egészen odáig eljutott, hogy akár ő is megölhetné. De mivel ez egy pár tized, ezred másodperc alatt futott le az  agyában, ezért csak annyi ragadt meg benne, hogy a gyerekét megölné. Ettől megrettent, és ez okozta a szorongást nála.

„A fiam tud erről, de persze más lesz számára elolvasni ezt a történetet. Ezért is kértem azt, hogy először ő lássa az írást, egyezzen bele, akarja-e, ha név nélkül is, de megjelenjen. Én fontosnak tartanám, mert hiszem, tudom, sok kismamának, édesanyának jelent majd segítséget. Azt gondolom, sokan küzdenek hasonló problémákkal, és az egészségügy nincs erre felkészülve, az orvosok, ápolók nem látják meg a bajt. Nem beszélgetnek az anyukával, igaz, idejük sincs erre. De a gond, hogy a probléma attól még létezik, és van segítség.

Aki ezzel küzd, mint én, mondja ki, amit érez, írja le, az az egyik legdurvább terápia. Nem gondolná az ember, de leírva látni a gondolatodat, sokkoló, de hatásos gyógymód. De fontos segítséget kérni, nem félni, nem rettegni.

A cikket a fia is elolvasta, csak annyit mondott, tudtam róla, de azt nem, hogy ennyire lökött voltál. Majd megölelte az édesanyját. Gabi pedig nagyon büszke volt rá.

woman-995439_1280

Negyven év után azt érzi, a helyén van

Éppen egy évvel ezelőtt beszélgettem utoljára Szigetvári Eszterrel. Akkor a Fjällräven Polar 2017 adta az apropót. Az édesanya sugárzott a boldogságtól, hiszen gyerekkori álmát sikerült valóra váltania: közel két hetet töltött Norvégiában egy szánhúzóversenyen. Eszter nem akárhogy jutott ki a kalandos megmérettetésre, szavazni lehetett rá. A miskolci édesanya mozgósította ismerőseit, és óriási összefogással ő kapta a legtöbb voksot, így ő képviselhette Magyarországot. De a szánhúzóversenyt újabb kalandok követték, nyáron kilencéves kislányával utazott Dél-Kelet Ázsiába, illetve csaknem húsz Spartan rendezvényen is elindult. Az elmúlt egy év legfontosabb változásáról azonban még nem mesélt senkinek. Beszélgetésünkkor úgy tűnt, ehhez nagyobb bátorságra van szüksége, mint a kalandos utazásokhoz, vagy épp az embert próbáló futóversenyekhez.

Mikor és hogyan kezdődtek nálad a világfelfedező utazások?

Igazából 2006-ban az El Caminoval.

Azon is voltál?

Bizony. Mennyit beszélgettünk már, és ez csak most derült ki…2005-ben házasodtam össze  férjemmel, és rá egy évre majdnem elváltunk. A válóperes tárgyalás előtti napon azonban úgy döntöttünk, mégsem. Ez májusban volt, de mivel nem sok minden változott a kapcsolatomon belül, ezért augusztusban elhatároztam, végigjárom a Caminot. Saját magam és a világ felfedezése akkor indult el bennem.

Azt mondják, a Camino katartikus élmény, neked is az volt?

Nem volt annyira katartikus, mint amire számítottam. Talán amiatt sem, hogy gyorsan döntöttem el, hogy megyek, nem készültem rá. Az akkori jógaoktatóm ment a feleségével, azt mondták, ha ezt kibírják, akkor összeházasodnak. Jópofának találtam, és azt éreztem, kell egy kis szünet az életemben. Érdekes, hogy úgy jöttem vissza, hogy megjavítom a házasságom. Teljes erőbedobással ezen voltam, ezt éreztem. Miután hazaértem, a férjem másképp gondolta….(nevet).

Sokat utazol egyedül, miért? Nem veszélyes?

Nem gondolom. Ha egyedül utazunk, sokkal nyitottabbak vagyunk az adott ország embereire. Ha ketten vagy társasággal megyünk, akkor az ember óhatatlanul is azokkal beszélget, azokkal van együtt, akikkel ment. Egyedül sokkal inkább megismerhetjük a helyieket. Ázsiában – ahol tavaly voltam a lányommal két hónapot – is helyieknél aludtunk.

Előre leszervezett utazás volt?

Annyiban, hogy megvolt az oda- és a visszaútra a repülőjegyünk. Két hónapra mentünk, és tudtam, hova szeretnénk eljutni. De menetközben ez is változott. Vietnám, Indonézia, Malajzia…Onnan, helyből foglaltam a jegyeket meg a szállásokat. Laktunk hindu, muszlim családnál is egy-egy hétig. Igazából, amit itt hallani a muszlimokról, az távol áll a valóságtól. Mi ezekkel az emberekkel együtt keltünk, főztünk, ettünk, éltünk, teljesen más így megismerni egy országot, egy kultúrát.

Miért mentél erre az útra?

Akkor is magánéleti nehézség miatt, úgy látszik, nekem mindig az utazás a válasz ezekre.

Meg is hozzák a válaszokat?

Nem mindig, de jó egy kicsit kiszakadni a megszokott környezetből.

Gyerekkel még nagyobb bátorság elindulni.

Igen, sokan féltettek, mi lesz, ha bármi történik velünk, de nekem az Istenbe vetett hitem sokat segít, segített. Tudtam, nem történhet semmi bajunk.

Egy újabb információ, amit nem tudtam rólad. Mikortól és mitől lett ilyen erős a hited?

Tavaly, pont az utazás környékén érintett meg Isten létezése komolyabban. Igaz, mindig is bennem volt a keresés. Annyi dolgot kipróbáltam, de a hit által kaptam meg azokat a válaszokat, amik helyén valók az életemben. Például azt, hogy tudom, rendben lesz minden, hogy nem kell félnem semmitől, vezetve vagyok. Ez jó érzés, egyfajta belső bizonyosságot ad.

Érdekes, hogy nem a Caminon jött ez az érzés.

Nem. Azt gondolom, akkor nem voltam még erre kész.

De valamit csak adott az az út?

Igen, soha nem éreztem magam annyira szabadnak. 29 napon keresztül minden nap mennem kellett, de akkor álltam meg, amikor akartam, nem kellett igazodnom senkihez. Ott ültem le, ahol akartam. Ezek hihetetlen szabadságot adtak. Semmi kötöttség nem volt, az sem érdekelt, hány óra van. Telefon volt nálam, de ritkán adtam hírt magamról. 2006-ban még nem volt ilyen felgyorsult a közösségi média világa.

Minden utazás előtt vagy után történik veled valami.

Igen, főleg előtte. Mindig valami hatására indulok el hátizsákkal világot látni.

Tavaly felejteni mentél?

Ha nem is felejteni, de kiszakadni a hétköznapokból.

Lányod hogy érezte magát a két hónapos kalandon?

Imádta. Nagyon összekovácsolódtunk. 24 órában együtt lenni a gyerekeddel hihetetlen élmény. A lányom nyolc éves volt tavaly, de emlékszik az emberekre, ételekre, hangulatokra, nevekre, arra, hogy milyen ruhákban voltak. Azt nem nagyon tudja, melyik országban voltunk, hiszen 13-szor ültünk repülőn. A kedvence Borneo és Bali volt.

Ezeket az utazásokat finanszírozni is kell, mit dolgozol, amikor éppen itthon vagy?

Januárban kezdtem el egy relokációs cégnél dolgozni. Ez azt jelenti, hogy amikor egy külföldi Magyarországra jön dolgozni, akkor segítjük a lakhatását, keresünk óvodát, iskolát a gyerekeiknek, tolmácsolunk. Ott vagyunk, ha elromlik az autó, a fűtés…Mozgalmas munka, nem kell irodában ülni. Sok emberrel megismerkedem, lehet jönni menni intézkedni.

A párod támogat ezekben az utazásokban?

Elég friss a kapcsolatom, nemrég kezdődött, de igen, támogat. Ilyennek ismert meg. Azt gondolom, akkor tud egy férfi támogatni, ha erős, mert akkor elfogadja, hogy egy nőnek is vannak céljai, elképzelései.

A Spartan miért fontos neked?

Egyrészt ahhoz, hogy fizikailag formában tartsam magam, kellenek a célok. Fontos, tudjam, miért járok el hetente háromszor edzeni és futni. Nem biztos, hogy csak úgy, a magam örömére rá tudnám venni magam, hogy felkeljek, elmenjek sportolni. Másrészt megvan bennem a versenyszellem, és ezt szeretem ott kiélni, és nem a hétköznapokban, ahogy régen tettem. Mondjuk egy párkapcsolatban, úgy, hogy mindig nekem legyen igazam. Persze ez utóbbi nem csak a Spartan miatt változott, hanem azért is, mert magamra találtam, és már nem kell így fitogtatnom az erőmet, nem kell megmutatnom egy kapcsolaton belül, milyen “tökös” vagyok.

 

Mikor találtál magadra?

Nem is tudom, talán az elmúlt egy évben. A hit sokat segített ebben is, mert már nem kívülről várom a megerősítést, hanem van egy belső bizonyosságom.

Hogy jött a hit?

Az egyik edzőtársam hívő, és elmondtam neki, hogy két hónapra elutazom a lányommal, de nem tudom, hogy az ajánlott oltásokat beadassam-e. Nem vagyok ugyanis oltáshívő, és tanakodtam, hogy mi legyen…Ő pedig megkérdezte, mennyire hiszem, hogy betegek lehetünk, mennyire hiszek abban, hogy nem lehet bajunk. Elkezdtünk beszélgetni erről, és megérintett, hogy határozott fogódzói vannak az életben. Azt gondolom, ez fontos, mert annyira el vagyunk veszve, ezért kell, ami irányt mutat, ilyen például a tízparancsolat. Bár fontos megjegyeznem, a hitet sem dogmatikusan élem meg…A beszélgetésünk után a lány megkérdezte, imádkozhat-e értem. Miután igent mondtam, bementünk az edzőterembe, és elkezdett imádkozni. Nem is tudom elmondani, milyen érzés volt, csak éreztem, hogy a szeretet elárasztja a testem. Annyira jó volt, hogy potyogtak a könnyeim, és tudtam, még nagyon sokat akarok ebből. Éppen ezért elkezdtem eziránt komolyabban érdeklődni.. A környezetemben ezt kevesen tudják.

Akkor ebből az interjúból tudják meg?

Talán, de bátorság kell, hogy felvállaljam a hitem…

Miért, nem szégyen felvállalni.

Semmiképp nem az, sőt fontos is, hogy vállaljuk…(elgondolkodik).

Annyi mindent tudunk már rólad, de ez teljesen új információ.

Tudod mit, akkor írd meg… Igen, fontos felvállalni, és ez is egyfajta bátorság…

 

Hit vagy vallás?

Nálam nem válik élesen ketté, a legfontosabb, hogy az embernek élő kapcsolata legyen Istennel… A hit az, ami iránymutatást ad az életemben. Van egy bibliai rész, amit gyakran ismételek magamban: Mindenhez van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ezt mondom magamban verseny közben is. Erőt ad.

Jól érzed magad?

Ühüm…

LÁTOM, SUGÁRZOL.

IGEN, AZT ÉRZEM, MOST A HELYEMEN VAGYOK.

MENNYI IDŐ UTÁN?

40 ÉV…(NEVET).

Fotók: Szigetvári Eszter