Jól vagyok, köszönöm. Erre döbbentem rá egy önismereti tréningen. Ez volt életem első ilyen rendezvénye (Hála Szilágyi Nikinek, a szupervumennek), és nem vagyok biztos abban, hogy az utolsó. Annak ellenére, hogy nem gondoltam volna soha, hogy én egy ilyenen majd jól érzem magam. Nem hiszek a beszéljükmegegyüttaproblémáinkat terápiákban, nem hiszek a mindenreképesvagycsakakarnikell útmutatásokban, ezért szkeptikus is voltam. Úgy ültem be kedd reggel A nő mint (élet)vezető Vedd kézbe az életed! elnevezésű előadásra, hogy nem hittem abban, bármit is ad majd nekem. Azt gondoltam, egy kellemes napot eltöltünk az Avalonban, jó buli lesz, szép környezetben. Végül is nem csalódtam: jó buli volt szép környezetben. De abban tévedtem, hogy nem kapok majd semmit, mert kaptam. Rájöttem, az elmúlt hónapokban csupa jó döntéseket hoztam, boldog vagyok, megélem a pillanatokat és sikeres vagyok. Kérdem én, lehet ennél több hozadéka egy motivációs tréningnek? Hát szerintem nem.
Azt leszögezném, hogy már a tréning elején szóbeli titoktartást kötöttünk, ezért az ott elhangzott problémákról, az ott jelenlévőkről nem beszélhetek, nem írhatok. De általánosságban annyit mondhatok: van gond a nőknél bőven. (Nyilván a férfiaknál is, de velük még nem voltam közös motivációs tréningen.) Meg akarnak felelni. Kinek? Igazából nem tudom, talán maguknak, talán a környezetüknek. Talán azt sem tudják igazán, kinek. Görcsösen élik a mindennapjaikat. Aggódnak a gyerek miatt, a munka miatt, az esti vacsora miatt, vagy éppen azért, hogy az előre felírt 20 napi teendő közül csak kettőt tudnak kipipálni. Nem beszélgetnek a párjukkal. Vagy azért, mert nincs miről, vagy azért, mert már nincs is kivel. És emiatt is stresszelik magukat, mert tudják, ez nem a together-forever irányába hajtja a kapcsolatukat. Igazából mindenért aggódnak, mindentől stresszesek, a munkájukat nem szeretik, de nem lépnek ki. Semmiből. Kitartanak, megtartanak, eltartanak, fenntartanak dolgokat, betartva ezzel maguknak.
Igazságtalan lennék, ha a tréning főelőadóját, Szász Kata executive és életvezetési coachot nem említeném meg. Hiszen ő vezette, irányította az egésznapos rendezvényt, gyakorlatokat, ő próbált rávilágítani az adott problémákra, vagy egyszerűen csak meghallgatta a jelenlévő nőket. De nekem igazából nem ő segített, hanem a gondokkal, problémákkal küzdő nők. Pár hónappal ezelőtt biztos, lelkitársak lettünk volna. Most azonban azt éreztem, segítenék nekik. Belekiáltanám az arcukba, hogy elég. Elég az aggódásból, a stresszből. Mégis mi történik, ha csak egy feladat van kipipálva a naptárban? Mi történik, ha nem készül el a vacsora, időre? Mi van akkor, ha hétvégén nem dolgoznak?
Mert meggyőződésem, nem dől össze a világ. Ezt nem csak hiszem, tudom is. Volt, hogy a munkám volt a mindenem, volt, hogy a gyerekem, volt, hogy a kapcsolatom. A fiam azonban hamarosan húsz éves, lassan kirepül. A párom már kirepült. Most az én időmet élem. El lehet ítélni, de önző lettem, királynő, vagy sokkal inkább királylány. El lehet ítélni, de minek. Az élet, de legalábbis a tegnapi tréning azt bizonyította, én vagyok jól, nekem nincsenek most gondjaim, nem akarok senkinek megfelelni, és nem is akarom, hogy nekem valaki megfeleljen. Boldog, szabad, sikeres vagyok. Igen, sikeres. Hogy miben? Fontos minden érzést meghatározni? Fontos beskatulyázni? Nekem most nem. Nekem elég most érezni.
A tréningen volt egy gyakorlat. Kata azt kérte a jelenlevőktől, a problémájukat engedjék el, menjenek ki a szabadba, és képletesen dobják el a gondjukat. Gondolkodtam, nekem mi a gondom. Kétségbe esve kutattam, de nem jutott eszembe semmi. Az elmúlt pár hónapban olyan sok mindent elengedtem, hogy már nincs mit. Azért kimentem a többiekkel, néztem őket, ahogy a semmit gömbbé formálják a kezükkel, majd elrúgják, eldobják, vagy csak leteszik. Azt kívántam nekik, sikerüljön. Bár tudom, ez nem ennyi, nem olyan egyszerű. Nekem sem volt az. De végigmentem az úton, és köszönöm, most jól vagyok.