Azt hisszük, minden állandó. Amit megszereztünk, arról azt gondoljuk, ki is érdemeltük. Boldogan hátra dőlünk, és nem csupán bízunk abban, hogy ez nem lehet soha másképp, hanem el is hisszük ezt. Éppen ezért nem is tesszünk azért, hogy az állandóságot fent tartsuk, csak élvezzük a jól megérdemeltnek hitt pillanatot. Persze csak utólag jövünk rá, hogy ez valóban csak egy pillanat volt, és arra is, hogy ebben a pillanatban talán nem is voltunk benne. De semmiképp sem éltük meg igazán. Elmulasztva ezzel sok-sok értékes percet. De, amikor a sors ezt egy csapásra elveszi tőlünk, amikor kiderül, az állandóság sem tart örökké, akkor abban már teljes egészében benne vagyunk. Ez a pillanat a miénk, ezt megéljük. Miért? Mert nincs más választásunk, hiszen ez visz át a múltból a jövőbe. Ez az „átvivő” pedig a jelen. A jelen, ami fájóan őszinte, kijózanító.
De a jelen csak ilyen lehet? Miért csak a rossz ennyire jelen idejű? Valóban csak felfogás kérdése, vagy direkt így van kitalálva? A rossz tényleg mindenkor tanít, a jó mindig jutalom? Vagy csak a jóhoz képest fájó a rossz?
Egy biztos, ha megtanuljuk, semmi sem állandó, akkor talán könnyebb lesz a rossz, és jobban belemerülünk a jóba. Ott leszünk a pillanatban, hagyjuk fájni, hagyjuk feloldódni, hagyjuk hatni minden másodpercét.
