Nap: 2018. május 22.

Az állandóság sem tart örökké

Azt hisszük, minden állandó. Amit megszereztünk, arról azt gondoljuk, ki is érdemeltük. Boldogan hátra dőlünk, és nem csupán bízunk abban, hogy ez nem lehet soha másképp, hanem el is hisszük ezt. Éppen ezért nem is tesszünk azért, hogy az állandóságot fent tartsuk, csak élvezzük a jól megérdemeltnek hitt pillanatot. Persze csak utólag jövünk rá, hogy ez valóban csak egy pillanat volt, és arra is, hogy ebben a pillanatban talán nem is voltunk benne. De semmiképp sem éltük meg igazán. Elmulasztva ezzel sok-sok értékes percet. De, amikor a sors ezt egy csapásra elveszi tőlünk, amikor kiderül, az állandóság sem tart örökké, akkor abban már teljes egészében benne vagyunk. Ez a pillanat a miénk, ezt megéljük. Miért? Mert nincs más választásunk, hiszen ez visz át a múltból a jövőbe. Ez az „átvivő” pedig a jelen. A jelen, ami fájóan őszinte, kijózanító.
De a jelen csak ilyen lehet? Miért csak a rossz ennyire jelen idejű? Valóban csak felfogás kérdése, vagy direkt így van kitalálva? A rossz tényleg mindenkor tanít, a jó mindig jutalom? Vagy csak a jóhoz képest fájó a rossz?
Egy biztos, ha megtanuljuk, semmi sem állandó, akkor talán könnyebb lesz a rossz, és jobban belemerülünk a jóba. Ott leszünk a pillanatban, hagyjuk fájni, hagyjuk feloldódni, hagyjuk hatni minden másodpercét.

Őszinte hamis hangok

Lassan éjfél, éppen aludnék, de a Raszputyin örökzöld hangjait hallom a távolból. A dal közeledik, és vele együtt hangos fiatalok is érkeznek. Nevetnek, boldogok, keresik a házat, ahol szerenádozni fognak.
Megérkeznek. Elkezdik. A fals hangok összeállnak egy egész nagy fals hanggá. Felhangzik: „S bár a lényeget még nem értheted…”
Tényleg nem. 25 évvel ezelőtt, a saját szerenádom sem értettem, és nem vagyok benne biztos, hogy most igen.
Hallgatom az ablakon beszűrődő hamis hangokat. Jólesik. Annyi hamis hangot hallottam már. Azok is jólestek. Egy darabig.
Közelebb akarok lenni a részegen üvöltő fiatalokhoz. Igazából velük akarok lenni. Kimegyek a kapun, nézem, ahogy a szomszéd ház előtt énekelnek, vagy legalábbis valami éneklésnek látszó a szándékuk. Odamennék hozzájuk, de nem teszem, nehéz lenne nekik most elmagyarázni, hogy nem érzem a köztünk lévő 25 évet. Talán majd 25 év múlva megértik.
Mondanék nekik valamit. Jótanácsot, útravalót. Biztos, nem érdekli őket. A negyedszázaddal ezelőtti magamat sem érdeklem. Meg milyen jogon mondanám, hiszen a lényeget még most sem értem.
Ők üvöltenek. Egyre hamisabban. Lassan belejönnek. Úgy tűnik, ez az éjjel soha nem érhet véget…

Szívembe bevésve

Anya mossa a követ, egyenként, alaposan törli le a betűket, számokat. A száraz virágot kiszedjük a tartóból, a csonkig égett gyertyák is szemeteszsákba kerülnek. A friss virágokat kicsomagoljuk, elrendezzük. Jól mutatnak. Lilák, fehér cirkával a szélükön. Nagymamám a lila színt szerette. Tudom, most boldog, elégedett. A takarítás miatt is, az ő rendmániájánál csak az anyáé nagyobb. Az én génjeimbe ezt nem sikerült átörökíteni. De persze segítek anyának. Ez az ő, ez az ő napjuk.
Együtt törölgetjük a sírkövet. Nem értem, miért kell, hiszen tiszta, és senki nem látja. De tudom, kell. Tudom, ez az anyák napi szertartás része. Ő már nem adhat virágot az anyukájának, vagy legalábbis nem úgy, ahogy régen…Nagyimnak az az ajándék, ha kimennek a sírjához, ha gondozzák azt, és persze, ha az ő nyughelye a legszebb az egész falusi temetőben. Mert nagyim háklis volt erre. Ő legyen a legszebb, neki legyen a legszebb. Ilyen volt, és tudom, most is ilyen. Elégedetten nézi a virágokat, a csillogó márványt, ahogy egy légy éppen elcsúszik rajta. Igen, ezt így kell. Szerinte. De most őt (is) ünnepeljük.
Hazaindulunk, éppen hív a kisfiam. 20 éves, már nem a kisfiú. Másnak. Kérdezi, mikor érkezem. Tudom, otthon engem is vár egy virág. Jóleső érzés. Adok, majd kapok. Adhatok, kaphatok. Mindkettő áldás számomra, szerencsés vagyok. Tudom, nem lesz mindig így, mert nem lehet mindig így. Ez így van rendben. Mert a rendben lényege pont az, hogy egyszer majd nem lesz rendben.
De addig élvezem az adok-kapok minden pillanatát. Nem csak ma, hanem mindig. Megtisztítom a márványba vésett betűket. Nem azért, mert zavar, hogy poros, hanem, mert a szívembe is be vannak vésve.