2018.05.21. – GasztroGráf

Szirmabesenyőben majálisoztunk: ettünk, ittunk, zsűriztünk

Gulyás, kondás, arab pörkölt, krumplilángos, sztrapacska is főtt a kondérban szombaton a szirmabesenyői majálison. Nekem jó dolgom volt, mert a főzőverseny zsűrijébe hívtak, így elsőként kóstolhattam meg a házias ételeket. Tucatnyi csapat nevezett, és a főszempont az volt, hogy a szirmabesenyői kastélyhoz köthető Szinyei Merse Pálra is emlékezzenek a versenyzők. Éppen ezért már kora reggeltől rotyogott a kondérban a kastély pörkölt, a színes vega gulyás. Ez utóbbira voltunk leginkább kváncsiak Bajuzs Gergővel, a zsűri elnökével, aki egyébként az Avalon Restaurant gazstronómiai igazgatója. Mindketten szeretjük a húsos ételeket, ezért féltünk, egy jellegzetesen húsos étel milyen lesz hús nélkül. Hát jó lett. Sőt. Tálalásban pedig a legkreatívabb volt a vega gulyást felszolgáló csapat.

Bevallom, nem vagyok oda a húslevesért, de a versenyre nevezett Vadas Csajok galamblevesét érdemes volt megkóstolni. Most ettem életemben először galambot, de ízletes, puha volt a húsa, és kerti zöldségekkel, vele főtt töltelékkel igazán finom volt a leves.

Volt, aki a köretről sem feledkezett meg, de nem otthon, a saját dolgát megkönnyítve készítette el a sztrapacskát, hanem azt is a versenyen, kondérba szaggata. Igaz, elsőre nem sikerült, de nem adták fel. Végül igyekezetük plusz pontot is ért.

S, ha már majális, meg Szinyei, akkor a Lila ruhás nő sem maradhatott otthon.

„Születésemkor is harcolnom kellett, hogy maradjak vagy menjek…”

Egyértelműen Grincs volt a kedvencem a Mikulás napi előadásban. Nem volt gonosz, sokkal inkább huncut, játékos és nagyon szerethető. De nem csak nekem, a gyerekeknek is ő tetszett. Ahogy lejött a színpadról, azonnal körbevették, ölelgették. Így közelről ismerős volt nekem, neki pedig én. Két ölelés közt odaszólt, hogy mi már találkoztunk valahol. Azt ő sem, én sem tudtam, hol. Megmondtam a nevem, és neki egyből beugrott, honnan ismer. Én még továbbra se tudtam, azért a Grincs álarc nehezített pálya volt, de a fülembe súgta a nevét: Ramocsa Emese.

Hát persze, dr. Cukor, a bohócdoktor, akit egyszer elkísértem vizitelni. Imádtam, amit ott csinált, illetve csináltak dr. Tik Takkal (Osváth Tibor Osi). Persze az mindegy is, hogy én imádtam, de a gyerekek, a szülők, az orvosok és az ápolók is odavoltak a két bohócdoktorért. Ezért is jutott eszembe, ki más is lehetne szupervumen, mint Emese. Amikor ezt neki is elmondtam a telefonba, meglepődött, hangosan nevetve csak annyit mondott: ha ezt a páromnak elmesélem…

Mire találkoztunk, gondolatban már rendesen körbejárta ezt a szupervumenséget, és rájött, akár lehet is benne valami, már amennyiben ez a jelző illik egy harcosra, egy olyan nőre, aki képes újra és újra talpra állni. „De az is szupervumenség, amikor a gyerek otthon hagyja a leckéjét, és az anyja Tiszaújvárosból bemegy busszal Miskolcra, hogy utána vigye…?” – teszi fel a kérdést mosolyogva. A válaszom az: sőt, hiszen tényleg az anyaság az egyik legszuperebb női képesség.

Emese ezért most mindent meg is tesz, hogy újra anya lehessen, 16 éves fia mellé szeretne egy kisbabát. Új párjával tervezik, illetve ennél sokkal többet is megtesznek azért, hogy a gyermekük megszülessen. „Számomra ez is nehezített pálya, de mára úgy tűnik, sikerült leküzdenünk az akadályokat, és talán hamarosan újra anya leszek…Egészségügyi problémáim voltak, a régi életem nyomai, a stressz nem múlt el nyomtalanul. Autoimmun betegségem lett, ami nem gyógyítható, de egy nagyon szuper endokrinológusom van, aki kézben tartja a dolgokat…Közben járunk a Kaáli-intézetbe, meglátjuk, mi lesz…

42 éves vagyok, van, aki szerint ilyenkor már késő szülni, de a szervezet tudja, érzi, mit tud, mi kell neki. Mi babát szeretnénk.

A fiam már kamasz, ennyit mond, és egy 20 éves fiú anyjaként tudom, ez mit jelent pontosan. Ismerem annak minden szépségét és minden árnyoldalát. Miközben ezt végig gondolom, ő folytatja: „A fiammal megtaláltuk az ideális családot, az ideális férfit. Több mint 1,5 éve vagyok együtt a párommal…A fiam a színházi világnapon született… Jelenleg történész szeretne lenni, de szóba került az is, hogy kriminálpszichológus lesz. Érzékeny lelkű gyerek, ő egy jó, melegszívű óriás. Empatikus, miközben küzdd azzal, hogy nem olyan, mint a kortársai. A kamaszok élete amúgy sem egyszerű, de aki nem áll be a sorba, aki nem úgy gondolkodik, mint a többiek, annak még nehezebb. Ettől szenved. Fura ez a világ, kicsit olyan, mintha nem ide valók lennénk, mármint ő meg én…”.

Majd arról beszél, hogy igyekszik terelgetni a fiát, de kicsit úgy érzi magát, mint a suszter a lyukas cipőjében. Emese ugyanis autista és down-szindrómás gyerekekkel is foglalkozik, bohócdoktorként pedig beteg gyerekeknek segít, de úgy gondolja, a saját fiához nem ért. „Nagy szerelemmel, igazi anyai szerelemmel, meg sok-sok türelemmel próbálom őt terelgetni. Szerencsére van bizalma felém, hallgat rám, bár azt mondta, soha nem fogja azt mondani, anya igazad volt…” – idézi fiát boldogan.

Most azt érzi, a második gyerekkel másképp fog foglalkozni, másképp neveli majd, csupán azért, mert már érettebb. Azt mondja, biztos nem fog pánikolni, nyugodtabb lesz. De van, amin nem szeretne változtatni: fiát 2,5 éves koráig szoptatta, a második gyermekét is sokáig szeretné.

Annyian várják ezt a gyereket. Most már csak úgy kell dönteni valakinek, hogy jöjjön le…” – oldalra fordul, elgondolkodik. Majd meglepetten folytatja: „Na tessék, a srác dzsekijére rá van írva, harcos, én meg pont ezt akartam most mondani… – nevet.

– A legnehezebb az életben váltani, de én már sokszor váltottam: 23 év után hagytam ott a színházat, ennek már több mint nyolc éve. Nem szeretném fényezni magam, de nagy dolog volt, hogy talpra tudtam álltam. A fiammal ketten laktunk a színészlakásban, és fogalmam sem volt, mi legyen, mit csináljak, hiszen nem értek semmi máshoz, csak a színészethez. De előtte felálltam a válásomból is.

Ezért mondom, örök harcos vagyok, már a születésemkor is harcolnom kellett, hogy maradjak vagy menjek. Tüdőgyulladásom volt, ráadásul hamarabb születtem két hónappal, a hozzáértők azt mondták, öreg lélek vagyok. Ezt érzem is…

„Amikor ott hagytam a színházat, nem tudtam, miből fogok élni, hol fogunk lakni. Volt három hét, amikor összeomlottam, pszichiáterhez kerültem, akivel jól kibeszéltük magunkat, és ennyi. Majd történt velem egy baleset – hiszek a nincsenek véletlenekben -, a fejemre esett egy biciklitartó a pincében, agyrázkódást kaptam, és hónapokig nem tudtam dolgozni. 23 év alatt egyszer sem voltam táppénzen, akkor igen. Volt időm gondolkodni, és azt mondtam, ezt már nem akarom. A döntés egy darabig fájt, kellett három év, mire újra be tudtam lépni a színházba” – emlékszik.

A színház mellett már dolgozott a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány bohócdoktoraként, de a váltás után jött egy másik munka is: az egri pinceszínháznál, egy pályázat keretében sérült gyerekekhez járt bohócként. „A színháznál látták, milyen jól bánok az autista gyerekekkel. Nagy élmény volt számomra is ez a munka, egy évig csináltam, utána már csak a bohócdoktorság maradt, és mára ez lett az igazi hivatásom. Három városban vizitelek a kollégáimmal: Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen. A kórházi munkához hozzá tartozik, hogy folyamatos művészeti képzéseken, tréningen veszünk részt, és kommunikációt, szociológiát, pszichológiát is tanulunk. Ha minden igaz, nyáron diplomás bohócok leszünk mindketten” – telik meg reménnyel a hangja.

Azt tudod, hogy én is újságíró akartam lenni – veti közbe. – A debreceni Napló indított akkoriban egy újságíró stúdiót, oda jártam. Arany Lajos volt a mesterem, aki azt mondta, nem tudok pártatlan lenni, és ez nem jó. Megjelent egy jegyzetem, az volt a címe: A narancs. Arról szólt, hogy egy néninek nem volt pénze a gyümölcsre és az árus megsajnálta, adott neki…Kamaszkoromban írtam mindenfélét, és azért is akartam újságot írni, mert akkor éreztem lelki kielégülést, megnyugvást, ha írtam…Később is írtam verseket, jegyzeteket. Meg van egy novella is a fejemben. De hiszem, mindennek eljön az ideje. Sokáig hordtam a táskámban egy jegyzetfüzet és ceruzát – mert nem szeretek géppel írni, szeretem a papír illatát -, és ha eszembe jutottak rímek, addig nem hagyott nyugodni, amíg nem írtam le. De mostanában pihentetem ezt, gondolom, annyi minden más van most az életemben, hogy kímélnek az ilyenfajta gondolatok” – felnevet.

Emesének csaknem tíz éve jött a bohócdoktorság, ami látszólag vidám munka, de igazából nehéz, komoly feladat. „

Fantasztikus, amit a gyerekeknél el tudunk érni, például, hogy a segítségünkkel együttműködőbbek, a jelenlétünkben rendben lezajlik egy vérvétel. Óriási érzés, hogy hozzá tudunk tenni a gyógyulásukhoz.

Nem régen voltunk egy kamaszlánynál, akinek súlyos betegsége volt, az intenzíven feküdt, és a mi látogatásainknak köszönhetően is beindult nála a gyógyulási folyamat, és úgy tűnik, teljesen rendbe jön. Nagy impulzus volt neki a közös játék, és ez beindította mind a fizikális, mind a mentális folyamatokat nála…Legyen az kisgyerek, kamasz, esetleg felnőtt, mindenki meglepődik attól, hogy bemegy két érdekes, energikus figura a kórterembe, és már ez kizökkenti őket abból az állapotból, amiben vannak.

A bohócdoktorságnak azonban vannak szabályai, van, ami írott, de van íratlan is. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sajnálkozzunk, hogy a kisbetegek előtt utat engedjünk a civil érzéseinknek. Nekünk ott más szerepünk, más feladatunk van. Ha meghal egy betegünk, nem megyünk el a temetésére, bármennyire is szeretnénk. Ez azért fontos szabály, mert nekünk a kórházajtóban véget ér a munkánk. Azt nem mondom, hogy nem gondolunk az elhunytra, hogy otthon nem sírunk, nem gyújtunk érte egy gyertyát…most a hideg is kirázott…de nekünk erő kell” – csuklik el a hangja.

Emese nem csak a kórházban bohóc, dr. nélkül, csak simán Cukorként is fellép. Amikor arról kérdezem, szeret-e bohóc lenni, ellágyul a hangja, kislányosan annyit mond: „Igen, nagyon…Annak idején azt mondta a pszichiáterem, hogy bennem könnyen jár a gyerek. Ennek köszönhető, hogy túléltem a sok lelki megrázkódtatást. De szeretek segíteni is, szeretem az embereket. Próbálom tanítani is őket, akár a bohócdoktorsággal, akár azzal, hogy igenis 42 évesen is merek gyereket vállalni. Nem mondom, hogy mindig könnyű mosolyogni, de megtanultam meglátni, hogy süt a nap. Nem vagyok vakbuzgó hívő, de hiszek abban, nincsenek véletlenek” – véli.

– Tökéletesen kielégít most a bohócdoktorság, meg az új szerep, amire készülök – beszél tovább. – Néha persze én is elfáradok. De az sokat segít, hogy 36-38 éves koromban ki tudtam mondani: szeretlek, Ramocsa Emese. A betegségem miatt nyolc kilót híztam, de így is szeretem magam, mert tudom, le fogok fogyni, de most fontosabb a gyerek, minthogy kockahassal éljem az életem.

A fiamnak is azt próbálom megtanítani, szeresd magad, akkor tudsz kerek egész lenni. Iszonyú nehéz ezt elérni. Látod, nekem is harminc iksz évembe került, míg sikerült.

A bohóctechnika nehezebb, mint színházban létezni – gondolkodik. – A gyerekek azonnal kiszúrják, ha rossz vagy. Ezért addig szeretném csak csinálni, amíg meg nem öregszem, addig, amíg a kezem nem lesz ráncos, eres. Az arcot le lehet festeni, a kezet nem…De az is fontos, a lelke ne öregedjen meg az embernek…

Beszélgetésünk végére izgatott, hamarosan magára ölti dr. Cukor köpenyét, és indul a vizit a miskolci Gyermekegészségügyi Központban. Lélekben már készül rá, tudja, várják, tudja, szükség van rá. De arra még kíváncsi vagyok, miért lett Cukor? „A nevet nekem kellett kiválasztani, de a fiam is segített…A cukor olyan édes, szerethető…Cukor bohóc azt mondja a színpadon, nyolcéves vagyok, a Szászorszép oviba járok, és traktor a jelem, és a gyerekek nem azt mondják, ugyan Cukor, nem is annyi éves vagy, hanem azt, miért traktor, amikor te lány vagy…” – fejezi be.

Az utánozhatatlan narancssárga rizs

Nagyim rizses csirkéje verhetetlen és utànozhatatlan, anya rakott krumplija néha ugyanúgy sikerül, paprikás krumpliban viszont már én vagyok a családi etalon – ezt írta Mihályi Helga az egyik Facebook-posztomhoz. Nevezetesen ahhoz, amiben az ismerőseimet arról kérdeztem, van-e olyan családi receptjük, amire szívesen emlékeznek.

„Melyik étel emlékeztet nagymamátokra, édesanyátokra? Melyik az, ami az otthon ízét jelenti? Tudjátok a receptjét? El szoktátok készíteni? Ugyanúgy sikerül, vagy az eredeti utánozhatatlan? Van különleges családi receptetek? Örülnék, ha kommentben, privát üzenetben megosztanátok velem. Természetesen hátsó szándékom van ezekkel. De ne féljetek, abszolút politikamentes, kivéve, ha valakinek a képviselőfánk a kedvence…” – kértem a közösségi oldalon az ismerősök segítségét. Helga válaszolt először, így ő lett az első, akivel először beszélgettem ízekről, emlékekről.

Mihályi Helga, a recept és a történet beküldője

– Narancssárga rizs, így hívtam gyerekkoromban nagymamám rizses csirkéjét – kezdte. – Nagyon szerettem, annak ellenére, hogy nem vagyok nagy rizses, és én otthon nem is szoktam ilyet főzni. Egyébként is azt gondolom, a nagyimé utánozhatatlan, hiába is követném pontosan a receptet.

Helga nagymamája ma már 82 éves, évekkel ezelőtt megromlott a látása, s miután egyszer, főzés közben majdnem magára borította az ételt, azóta nem akar, de nem is engedi a család főzni. Valószínű, már a receptekre sem emlékszik, de az unokák igen, legalábbis Helga emlékeiben él, hogyan is készült a verhetetlen narancssárga rizs: „A pörit – fogalmaz – nagyim bő lére engedte, abba főtt meg a rizs, majd az egész a sütőben sült ropogósra, pirosra. Kívül pirult volt, belül szaftos. Az összes csirkealkatrész belekerült, így mindenki kedvére válogathatott a húsok közül. Én legjobban a tál szélére pirult darabkákat szerettem.”

Otthon soha nem is próbálták megfőzni ezt az ételt, úgy sem lenne olyan, mint az eredeti. De persze mindenkinek van más-más specialitása. Helga anyukája, Kati a rakott krumpli mestere, míg lánya a paprikás krumplit készíti úgy, hogy még azoknak is a kedvence lesz, akik egyébként nem szeretik ezt az egyszerű ételt.

– Anyukám rakott krumplija fantasztikus – mesél lelkesen. – Azért is, mert ő csinálja, de hiszem, kell hozzá az a klasszikus fekete öntött vaslábas, amit annak idején még a Szovjetunióból szerzett be. A másik titok, hogy minden hozzávalót apróra vág, igazából vágunk, mert ez olyan családi főzés nálunk, ha rakott krumpli készül, mindenki pucol, vág, pirít, lerak…

A Helgáék féle tökéletes rakott ételhez előre megfőzik a krumplit, majd a kolbászt – szigorúan gyulait – és a füstlit tejfölben megpirítják. És reformkonyha ide vagy oda, ez a kaja zsírral az igazi. A lerakott krumpli sorokat meglocsolják a megmelegített tejföllel, az egész tetejére is tejföl kerül, meg zsír, bőven. Ebben is a legjobb, az oldalára pirult falatkákat kikanalazni – teszi hozzá Helga.

„Valamiért a rakott krumplit sem próbáltuk máshol, mondjuk nálam elkészíteni, ez csak anyával, az ő konyhájában az igazi. Neki gáztűzhelye van, szerintem abban is másképp sül az étel, mint az én villanytűzhelyemben. Egyébként is, ez olyan, ami máshol, mástól biztos nem lenne ugyanolyan” – jelenti ki.

Épp úgy, mint a paprikás krumpli, amit Helga készít, de az egész család kedvence. „Semmi különleges nincs benne, sok hagymát párolok olajon, ezt jól pépesítem, majd pirospaprika, piros arany kerül bele, és persze a krumpli, só, bors ízlés szerint. Egy kis kolbászt vagy füstlit is főzök bele. Az érdekesség, hogy én az egészet pépesítve eszem, összetöröm a szafttal a tányéromban. Az egész olyan jó szottyos lesz…Csinálok is a héten. De ezt egyébként is gyakran főzöm, nagy adagban, mert olyankor napokon keresztül képes vagyok ezt enni” – mondja.

Abban megállapodunk, hogy az egyszerű recepteknél nincs jobb, ráadásul a klasszikus ízekhez a klasszikus főző eszközökre is szükség van. Egy régi, zománcos lábasban egészen más íze lesz egy ételnek, arról nem beszélve, hogy emberektől, emberekhez való kötődéstől, a szeretettől, emlékektől is finomabbá válnak az ételek.

„Az apai nagymamám szakács volt, több ismert miskolci étteremben főzött, és a vendégek szerették az ételeit. Nála a házi morzsában sült rántott hús és a sült krumpli volt a kedvencem, de másra nem is nagyon emlékszem. Igazából a kötődés nagyon fontos, vele ritkábban találkoztam, így hozzá nem tudok annyi ízt, ízes emléket társítani” – fogalmaz.

S, ha már az egyszerű ételeknél tartunk, Helga elmeséli egyik gyerekkori élményét: „Négyéves lehettem, és már akkor is a szalonna és a krumpli voltak a kedvenceim. Anyukám reggelire katonákat készített nekem, és egyszer megkérdezte, mit kérek, szalonnát – ahogy én mondtam, halonnát -, vagy krumplit. Majd elkezdtek potyogni a könnyeim, mert nem tudtam választani a kettő közül…”

Beszélgetésünk alatt rájövök, ha ételekkel kapcsolatos faksznikról, különcségekről van szó, nem vagyok egyedül. Helga például a zellert, sárgadinnyét nem kedveli, meg a darált húst, ennek az állagával van baja leginkább, illetve a meleg italokat sem tudja meginni. „A korianderről sokat hallottam főzőműsorokban, de nem tudtam, milyen, egészen addig, amíg Ázsiában meg nem kóstoltam. Akkor jöttem rá, a koriander görögül miért jelent poloskát, tényleg olyan az íze, nagyon nem ízlett” – meséli.

Viszont a menzás kajákkal semmi baja, sőt vallja – és ezzel egyet is értünk -, hogy van olyan étel, amit nem is lehet otthon úgy elkészíteni, mint az üzemi konyhákon. Valamiért ezeknek csak nagy adagban, nagy mennyiségben jön elő a jellegzetes ízük: ilyen a babgulyás, a tarhonyás hús, a gyümölcsleves, és persze a paradicsomos káposzta.

De a végére csak visszakanyarodunk a narancssárga rizshez. „Most is érzem az ízét, látom magam előtt a tálban… – majd hozzáteszi- , de jó is lenne még egyszer enni belőle…”

Képek: Mihályi Helga, Pinterest

Az ember szívében megindul valami, és egyre többet akar adni

Hét évvel ezelőtt megálmodta, hogy mivel is tudna segíteni a beteg gyermekeken. Akkor még csak egyedül volt az álmában, két évig segítség nélkül végezte karitatív munkáját. Mára 250 önkéntese van, akiket ő maga koordinál az Ecsetre fel a Gyermekekért Facebook-csoportokon belül. De hiába a segítők, nincs olyan festési helyszín, ahol Mannheim Viktória ne lenne jelen. Sőt, másfél órával korábban érkezik, mint munkatársai, hogy előre megrajzolja a falra a mesefigurákat. És persze ő távozik utoljára is, hiszen az elkészült falfestést még letisztázza, igazít rajta. Ez persze „csak” a hétvégi tevékenysége.

Festés közben

Amikor sorolja, hogy a hétköznapjai mivel telnek, azon gondolkodom, az ő napja hány órából áll. Még csak a délelőtti elfoglaltságánál tart, amikor azt érzem, már túl vagyunk a 24 órán. De ő csak mosolyog, és elintézi annyival, „anyukám szerint én gyerekkorom óta energiabomba vagyok”. Viktória német nyelvet és fordítástechnikát tanít, mellette vendégelőadó a Miskolci Egyetemen, illetve kutatómunkát, műszaki tervezőmunkát is végez, ezek napi 6-8 óra elfoglaltságot jelentenek, pont azt az időt, amikor a két fia iskolában van. Mert, ha hazaérnek, akkor az édesanya velük foglalkozik, mint mondja, jól logisztikázik az idejével.

„Amikor végeztem a tanítással, akkor tanulok a saját gyermekeimmel is és nagyon fontos a meleg vacsora. Jó tanulók, jó a nyelvérzékük, 3 éves koruktól tanítom őket németre. A nagyobbik fiam már a harmadik nyelvet tanulja. Úgy látom, lesz kire hagynom a szakfordítási munkáimat, a kisebbik fiam pedig gyönyörűen fest” – sorolja.
Miután a gyerekek elaludtak, Viktória akkor kezdi el a műszaki szakfordításokat. Angolról, németről magyarra, valamint idegennyelvről idegennyelvre is fordít. „Kevesen vagyunk mérnök szakfordítók, ezért van igény a munkámra, sőt, előfordul, hogy el kell utasítanom egy-egy megrendelést. A szakfordítást este kezdem el, miután a gyerekek elaludtak, és hajnal 3-kor szoktam befejezni. Szerencsére reggel sokszor tovább alhatok, ha csak a gyerekek nem kérnek valamilyen különleges reggelit” – meséli. S mielőtt azt hinnénk, hogy ez a tovább egy késői időpontot jelent, Viktória gyorsan hozzáteszi, általában 8 órától kezdi a tanítást. S ha csak teheti, és van 1,5-2 órája egy-egy tanóra között, akkor elmegy futni. „A sportra szükségem van, szülés előtt 20 évig úsztam. Hét évvel ezelőtt elkezdtem futni, az utóbbi időben pedig szerelemmé vált, már versenyekre is járok. Hetente 4-5-ször futok, hóban is mentem, de azért alig várom a jó időt, mert elsősorban terepen szeretek futni. A hatod maraton már megvolt, áprilisban megpróbálom a negyedet” – mondja büszkén.

De kiderül, a futás is köthető Viktória nagy álmához, ami hét évvel ezelőtt éppen március 15-én kezdett el, ez pedig a gyermekintézmények falainak díszítése, festése. „Mióta intenzíven futok, nincs izomlázam a festést követő napokon. Régen volt, hiszen nem kis munka napi 12 órát létrán le-fel mozogni” – teszi hozzá.

– A kisebbik fiam születése után hat héttel megállapították nála, hogy pitvari sövény hiánya van – kezdi mesélni Viktória, hogyan és miért is indult el az Ecsetre fel a gyermekekért mozgalom. – Emiatt sokat jártunk kardiológiai kezelőkbe, szakrendelőkbe, először Miskolcra, majd Budapestre is. Beavatkozásra szerencsére nem volt szükség, 13 hónapos korára rendbe jött, de lett újabb betegség, ami miatt négyéves koráig jártunk vele orvosokhoz. Rengeteget várakoztunk rendelőkben, Miskolcon a GYEK-ben is. Azt vettem észre, amikor Krisztiánt ultrahangozták, nem tudták lekötni a figyelmét, ficánkolt, néha sírt is, mert nem voltak színek a rendelőben, de kint a váróban sem. Azt gondoltam, ha színesebb lenne a rendelő, lekötné a gyerekek figyelmét. Ma már elmondhatom, működik a dolog.

Azokban a szakrendelőkben, ahol már festettünk, azok a visszajelzések, hogy sokkal könnyebben megy például a vérvétel, mert a kis betegek a falat figyelik, a mesefigurák lekötik őket.

Így a vizsgálati idő is rövidebb, az orvosoknak is könnyebb így dolgozni, de a gyerekek is kevésbé frusztráltak a vizsgálat miatt.

Viktória először az otthoni gyerekszobát festette ki, és úgy gondolta, ha az ment, akkor menne egy gyerekkórházban is. „Lefotóztam az otthoni falat, és felkerestem a miskolci Rotary Club soros elnökével a miskolci gyermekrehabilitációs osztály akkori osztályvezetőjét, dr. Szabó Emesét – ő sajnos már nincs közöttünk -, megmutattam neki a fotókat, és megkérdeztem, szívesen fogadnának-e hasonló stílusú dekorációt. Készségesen, örömmel fogadta az ötletet, így 2011. március 15-én a rehabilitációs osztály társalgója volt az első, amit kifestettem. Micimackót kértek a falra, annak azóta is Micimackó társalgó a neve. Majd kórtermet is festettem, közben a gyermekeim óvodáit, iskoláját. De eleinte nekem kellett kopogtatnom, hogy ajánljam magam. Két évig teljesen egyedül dolgoztam ezen, közben pedig a Facebookon toboroztam önkénteseket, először csak a barátok álltak mellém, utána hoztak újabb és újabb embereket, most ott járok, hogy 250 önkéntesem van országszerte” – meséli büszkén.

Ma már nem Viktória kopogtat a gyermekintézményeknél, hanem ők keresik meg, hogy fessen nekik valami szépet. „Rengeteg felkérést kapunk, hetente legalább három érkezik. Másfél évre előre be van táblázva minden hétvégém. Azok az intézmények, ahol beteg, fogyatékkal élő gyermekek vannak, elsőbbséget élveznek. A szegedi Gemma Központba például májusban megyek festeni, ebben az intézményben nagyon beteg gyerekek vannak, fogyatékkal élők, mozgássérültek. Ők nem rég jelentkeztek, de soron kívül megyek hozzájuk és az ország legnagyobb Rotary klubja a támogató partnerem. És persze elsőbbséget élveznek a gyermekkórházak is, ezek után jönnek az egészséges gyermekeket ellátó intézmények, az óvodák, bölcsődék. Van olyan, hogy megüresedik egy-egy időpont, akkor a várólistáról választok intézményt” – magyarázza, hogyan szervezi a munkát.

– Ez egy ajándék a gyermekintézmények számára – válaszolja kérdésünkre. – Az alapanyagokat én veszem meg, a festéket, ecseteket is. Ezek nem olcsó dolgok, hiszen fontos, hogy a festék gyermekbarát legyen, hogy 20-30 évig bírja, és az ecsetből is a drágább kell, mert az olcsóbbat egy pár óra festés után „megette” a fal. Eleinte az útiköltséget sem kértem el a megrendelőktől, most már igen, vagy a helyi Rotary klubok segítségét kérem, hogy támogassák a kezdeményezésem. De a megkeresés kölcsönös, a klubok is sokszor felkérnek egy-egy munkára.

A költségvetést úgy oldottam meg, hogy minden egyes szakfordításom 13 százalékát az Ecsetre fel a gyermekekért munkáim kapják. Ezt a családommal is megbeszéltem.

A 10 százalékot kevésnek, a 20-at soknak találtam, a 13 meg egyébként is a szerencseszámom.
Előfordul, hogy egy-két helyszínen vannak támogatóink, hoznak festéket vagy süteményt. Sőt, maguk az Önkéntesek is sokszor segítenek a támogatásban. De a költségek oroszlánrésze rám hárul, ez így jogos, hiszen én vállaltam be annak idején, s mára ez életforma lett.
Viktória nem ismer lehetetlent, ha az óvónénik azt kérik, a csoportjeleket, például a delfint, a katicát és a medvét hozza össze egy rajzon, akkor ő azt is megfesti. „Nem egyszerű, ráadásul sok színnel kell játszani, de a lehetetlent is megoldjuk. Az intézmények legtöbbször Füzesi Zsuzsa rajzokat kérnek, sajnos ő már nem él, de nagyon ügyes illusztrátor volt. Figurái mindig mosolyognak, azért is szeretik őket a gyerekek. A múlt szombaton éppen a miskolci gyermeksebészet harmadik baba-mama kórtermét fejeztem be, mindháromban elvárás volt, hogy Füzesi Zsuzsa figurái legyenek. Szeretem Radvány Zsuzsa rajzait is, Dargay Attilának is szép illusztrációi vannak. Örök kedvenc a Walt Disney, a Bogyó és Babóca, de mostanában előtérbe kerültek a magyar népmesei motívumok is. Mára van saját illusztrátorunk is, aki csak nekünk talál ki figurákat, ami egyben a védjegyünk is. Egyre több helyen kérik ezeket.

Amikor arról kérdezem, a család mellett, hogy tudja megoldani, hogy minden hétvégéjén fest, dolgozik, a válasza egyszerű: nagyon sokszor mennek vele. „Tavaly nyáron rengeteget festettem a Balaton környékén, a gyerekek élvezték. Amíg dolgoztam, ők várost néztek, kirándultak, fürödtek. De ha egyedül megyek, előre megfőzök a családnak, mindent előkészítek, hogy a férjemnek ezzel ne legyen gondja, legyen ideje a gyerekekkel foglalkozni, kiállításra mennek, kirándulnak” – sorolja.

Ezt nem lehet abba hagyni, olyan, mint egy lavina, az ember szívében megindul valami, elkezd adni, adni és egyre többet akar adni.

– Mára ki is bővítettük a tevékenységünket, nem csak festünk, de ünnepi műsorokkal, gyerekfoglalkozásokkal, ajándékokkal is meglepjük a gyerekeket. A következő nagyszabású programunk gyermeknapon lesz: az Ecsetre fel a Gyermekekért programnak 9 négyzetméteres standja lesz a budapesti női futógálán május 27-én. Egyébként az önkénteseim és én is futok majd. De mivel gyereknap lesz, a standunkon kézműves programok, arcfestés, csillám tetoválás, ajándékok várják a gyerekeket.

Így is szeretnénk megismertetni egyre több emberrel a tevékenységünket, szeretném, ha még nagyobb lenne a táborunk, még több ember tudatában lenne ott, hogy segíteni mennyire jó.

Mi a kikapcsolódás számára? – kérdeztük. „A sport, és a festés. Nekem nem esne jól itthon üldögélnem. Ha szabad hétvége van, amikor nem festek, akkor túrázni megyünk a gyerekekkel, mindannyian mozgékonyak vagyunk” – válaszolja.
– Mi a nagy álmom? – kérdez vissza. – Úgy érzem, valamennyit sikerült eddig megvalósítanom: a jogosítvány és a mérnöki diplomák megszerzése volt az első, majd a doktori fokozat elérése, utána a családalapítás, egészséges gyermekek. Azt viszont soha nem gondoltam, hogy rajzolással foglalkozom majd, nem tanultam grafikát, festést. Persze jól rajzoltam, szerettem is rajzolni, de a gépészmérnöki karon inkább fogaskerék-hajtóműveket kellett készítenem.
Az azért más, mint a mesefigurák, de azt gondolom, kell a mérnöki szem ahhoz, hogy ezeket a motívumokat egy falra méretarányosan felnagyítsam…Az álmom az, hogy egyesületté váljunk, már elindult ez a folyamat is. Sokan ugyanis szeretnének minket támogatni, látják, jó helyre kerülne a pénzük, de a mostani formában még nem tudunk támogatást elfogadni. Ez van még hátra az álmaimból…

„Jó, hát nagyi csak egy van…”

Nem minden hétfőn dob össze az ember lánya egy diótortát. Főleg nem délre időzíti, amikor mások már javában utálják a hét első napját. Azért sem ilyenkor sütjük meg, mert egy diótorta olyan ünnepi, annak alkalom kell. Pláne, ha az a nagyi receptje szerint készül, arról nem is beszélve, ha először sütjük, annak szeretnénk megadni a módját.

Mi is megadtuk, de mi pontban hétfőn délben. Az ünnepi alkalmat pedig az szolgáltatta, hogy emlékeztünk egy nagymamára, egy gyerekkorra, és talán most először beszélgettünk Dobos Timivel úgy igazán csajosan.

Timi azt kérte, süssünk nála, ott kényelmesebb neki, tudja, mi hol van. Így is lett. Mire odaértem, a dió már kimérve, ledarálva, több részre elosztva kis tálkákban várta, hogy a tésztába és a krémbe kerüljön. Ott sorakozott a konyhapulton a vaj, a rum aroma, vanília, tojások, sütőpor és a sütőpapírral kibélelt kerek tortaforma. Na és persze a recept, amit Timi emlékezetből írt le. Próbálta felidézni, hogy nagymamája annak idején hogyan készíthette ezt az ünnepi desszertet, hiszen mindig valami alkalom kellett ahhoz, hogy a diótorta a családi asztalra kerüljön. Nem mintha nem hittem volna neki, azért régi fényképekkel is bizonyította, hogy ez a krémes, diós piskóta mindig az ünnepek fénypontja volt. Igaz, a mára megfakult családi fotókon nem kerek formában látható, hanem téglalap alakú. Megjegyzem, a 70-es, 80-as években a háziasszonyok valamiért szívesebben választották ezt a tortaformát.

– Ő itt a nagymamám, nagyapám, anyukám és a húgom – sorolja Timi, kik vannak a fekete-fehér fényképeken. – Ezen meg pont gombát szedünk nagyimmal. Na és itt a torta…- mutat egy ünnepi asztalt. – Nagymamám volt a sütőmester a családban, szülinapokra, alkalmakra mindig ő készítette az édességet. Képzeld, őt is Jolánnak hívták, mint a te nagyidat.

Én még a képeket nézegetem, de közben Timi nekilát a sütésnek. Szétválasztja a tojásokat, külön a sárgája, külön a fehérje. Gyakorlott háziasszony, látszik, nem az első süteménye. „A nagyi sütőtudományát én vittem tovább a családban. Anyukám fantasztikusan főz, de ha alkalmakra süteményt kell készíteni, az az én feladatom. Van, hogy Sacher-tortát készítek, vagy éppen marcipánosat. A recept igazából csak egy kiindulási pont, szeretem azt még kiegészíteni, megvariálni. Főzésnél pedig inkább alapanyag függő, mit készítek, ha látok valami szép zöldséget, akkor ahhoz keresek receptet” – árulja el.

Közben kever, kavar, habosít. A műanyagtálban szép lassan halvány sárgává válik a piskótatészta. A könnyű tojáshabot belekeveri, ettől, mint egy puha paplan olyan lesz a krém. Majd jöhet a darált dió, ami elkeverve apró pöttyöket hagy a lágy tésztában. Már így is csodálatos a látvány, és azonnal meghittebb a konyha hangulata is. Timi figyeli a receptet, de mint gyakorlott háziasszony egyből kiszúrja, hogy a receptet rosszul írta, ezért kenyérmorzsa helyett inkább lisztet tesz bele. Mi mást, mint Nagyi titkát…ez nem a reklám helye, csak illett a hangulathoz.

A levegős, könnyű tészta formába kerül, majd a sütőbe. Most van egy szusszanásnyi időnk, hogy beszélgessünk. Szóba kerülnek a pasik, a szerelmi csalódások, az ismerkedési bakik, és a röhejes udvarlók. (Létezik még egyáltalán ez a szó?)

Olyan igazi csajos sütögetéssé válik a délután, hol nevetünk, hol könnyes a szemünk. Hol emlékezünk, hol felejteni próbálunk…

Közben finom süteményillat tölti meg a konyhát. A sütőt nem lehet még kinyitni, nehogy összeessen a piskóta. Timi csak bekukucskál az üvegen, és elégedetten ül le, és mesél tovább az ő Jolikájáról: „Imádtam nagyimat, sokat segített nekem. Lányom, Zsófi két éves volt, amikor visszamentem dolgozni a rádióba. Így nagymamám vigyázott a lányomra, majd a fiamra, Mátyásra is. Bár akkor már nehezebben bírta, de meg volt sértődve, amikor azt mondtam, bölcsődébe adom a gyereket” – meséli.

Majd előjönnek a gyerekkori emlékek, a nagymama martintelepi otthona, a szomszéd Karola néni, aki miatt nem lehetett szaladgálni a lakásban. „Mai napig szállóige köztünk, hogy vigyázz, mert feljön Karola néni!”

– Minden nyarat nagymamámnál töltöttünk – folytatja. – Diana sósborszeszt tartott otthon, amiből csepegtetett kockacukorra, azt annyira szerettük, hogy amikor nem látta, akkor is loptunk magunknak. De soha nem szólt ránk. A lemezeit hallgattuk, olyan számokat, mint a János legyen, fent a János-hegyen…beöltöztünk a ruháiba, felvettük a magassarkú cipőit, láncait, abban táncoltunk.

A diós piskóta az illatával is jelzi, hogy elkészült, de biztos, ami biztos, Timi tűpróbával is ellenőrzi. A tészta tökéletes, kiveszi, és nekilát a krém kikavarásának. Tejben vajat melegít, egy tojást újra szétválaszt, a krémbe csak a sárgája kell. A kamrából előkerül egy pudingpor, a krém szép lassan besűrűsödik, jöhet a dió, rum aroma. Alig tudjuk abbahagyni a krém kóstolgatását, de muszáj, hogy a tortára is jusson belőle. A dió és rum jó párosítás, eteti magát, mi meg etetnénk vele magunkat. Ezért Timi gyorsan úgy dönt, a fazék menjen inkább a hűtőbe hűlni. Mi másért, ugye?

„A sütiken kívül nagymamám isteni leveseket készített, de a főzésben édesanyám verhetetlen. A húslevese, töltött káposztája, kocsonyája utánozhatatlan, igazi nagy főzőmester. Ezért ezekhez megveszem az alapanyagokat, és megkérem, készítse el ő” – beszélgetünk tovább. Majd Timinek eszébe jut még egy sütemény, amit nagymamája sütött: a kókuszos krémes. „Azt én is szoktam készíteni. A tésztája kókuszos, vaníliás krém kerül rá és a tetejére csoki. Fú, az de finom” – mondja, és látom, elgondolkodik, hogy valamikor újra kellene ilyen édességet is sütnie.

Amíg hűl a krém és a piskóta, megkérdezem, maradt-e valami konyhai eszköze a nagymamájától. „Várj…- kotorászik a fiókban -, ez az ezüstkanál, amit mindig a cukortartóban tartott.”

Megvizsgálom az elszürkült kanalat, forgatom, közben a fényképeket nézem. A fekete-fehér képek színesek lesznek, megelevenednek a szereplők, vagy legalábbis próbálom elképzelni azt az örömet, amit a fotók vetítenek a jövőbe.

– A munkahelyemen is én vagyok a nagy tortavágó – zökkent ki gondolataimból Timi, aki éppen egy késsel vágja ketté a kihűlt tortalapot. Rögtön kettő tökéletes kör lesz belőle, és jöhet a krém. Pikk-pakk megkeni, az oldalára is kerül, a tetejére pedig dióreszelék, diószemek és csokoládé forgács. Büszke vagyok magamra, mert tudok újat mutatni a vendéglátómnak: zöldségpucolóval segítek a tortára csokiforgácsot formázni.

Nem várunk, csak annyit, míg gyorsan lefotózom a még érintetlen tortát. De ezután előkerül a nagy kés, két tányér, kis villa és megkóstoljuk Timi diótortáját. „Nagyié azért jobb volt” – mondja az első falat után Timi. Nekem nincs összehasonlítási alapom, nekem ez is nagyon ízlik. De azért összenevetünk: „Jó, hát nagyi csak egy van…”

Nyitó kép: freepik.com, további képek Dobos Tímea

Szürcsölnél lecsókoktélt a medenceparton?

Figyelem, indul a lecsószezon, sőt, nálunk már el is startolt. Nem is akármilyennel, egy levendulás változattal kezdtük az idényt, ami ráadásul még Sir B névre hallgatott. Nem kell megijedni, nem az angol királyi udvarból érkezett hozzánk ez a tipikusan magyaros étel, sokkal inkább a sorbet után kapta a megtisztelő címet.

De ez csak a kezdet volt, a jeges lecsót még kilenc fogás követte tegnap a miskolctapolcai Avalon Ristorante-ban. Az étterem gasztronómiai igazgatója, Bajusz Gergely ugyanis vacsoracsatát hirdetett az étterem dolgozói között. Nyolc csapat állt össze – felszolgálókból, séfekből, koktélosokból, pékből, cukrászból -, naponta kettő mutatkozik be, egészen csütörtökig. Öt fogásos menüjüket pedig egy négytagú zsűri véleményezi, amelynek szerencsére magam is tagja lehetek. Elsőre persze könnyűnek tűnik a feladat, meg másodikra is, de higgyék el, a a sokadik fogás után okozott némi nehézséget még a kóstolás is. Nem az ízek miatt, azok átlagon felüliek voltak, sokkal inkább a mennyiség volt a probléma. De soha ne legyen ennél nagyobb bajom.

Az első csapat a Boulette De Pate nevet választotta magának. Elsőre nem tűnik egyszerűnek, de megtudtuk, franciául így mondják a nokedlit. Igazából azt sem tudtuk, hogy ott mondják valahogy. A franciás névhez illő környezet fogadott minket hétfőn. A kivetítőn az Eiffel-torony képe, háttérben halkan szólt Edith Piaf, az előtérben pedig piroskockás abrosszal terített asztalhoz ülhettünk le. Tényleg egy párizsi kisvendéglőben éreztük magunkat, ezért elsőre meglepett minket, hogy a csapat gyerekkori kedvencekkel készült. Bár az átlagéletkorukat nézve sajnos rá kellett jönnöm a gyerekkorunk nem esett egybe, de később kiderült, a kedvenc, az örök.

Levendulás Lecsó Sir B, ez állt a menülap tetején. Bevallom, nem vagyok nagy lecsókedvelő, ezért félve vártam az első fogást, amit koktélként kínáltak. Az alap már megvolt, a többi előttünk készült, pürésítették, fagyasztották, majd levendulába áztatott újhagymával díszítették, apróra vágott paprika, paradicsom került rá, meg vékony kolbászkarikák. Hát az íze…nem tudom még most sem, hogy ízlett vagy sem. Egyben megegyeztem három zsűritársammal, nem tudnánk elképzelni, hogy ezt szürcsölgetjük a medence mellett, de hideg előételnek kiváló.

De a kolbis dumó névre keresztelt második fogás, az igen. Már a látvány lenyűgözött mindenkit. Az Avalon pékségében sült kenyér pedig utánozhatatlan volt. Nekem egyébként is a kenyér a gyengém, ha aznap már nem lett volna más étel, engem akkor is megvettek. (Persze volt más, sok-sok más). A kolbász pedig nem is igazi kolbász volt, hiszen Nori lapba tekerték, a kenyérre pedig amerikai káposztasalátát halmoztak. Majdnem az egészet megettem, amikor rájöttem, még van néhány fogás hátra.

Például a tavaszi zöldborsóleves daragaluskával. Nem vagyok leveses, de a zöldborsó a kedvencem, abból is az, amit anyukám főz. Ezt nem ő főzte, ő nem is cicomázza úgy ki a tányért, ahogy az Avalonban kaptuk, de azért meg kell hagyni, az anya borsólevesének még kihívója sem akadt. Persze jó volt, amit ettünk, nagyon jó és gyönyörű. Borsózselé tekeredett a tányér egyik szélén, mellette répapüré, és egy kockányi grízgaluska. Erre öntötték kis üvegből a zöldborsó krémlevest. Első osztályú volt.

Zsűrizés közben a Facebookon is próbáltam megosztani az élményt ismerőseimmel. A főfogás fotója mellé egy kérdést tettem fel: kitalálják-e, mi az. Az egyik válasz elég vicces volt, adventi koszorú. Majdnem, de nem. Már csak azért sem, mert sokkal finomabb volt. Igaz, adventi koszorút még nem ettem…Szóval a megfejtés: csirkecomb, krumpli, tejfölös uborkasaláta volt.

Az első menüsort túrós palacsinta zárta. Az egyből felismerhető volt, palacsinta formájú palacsinta, de ez nem rontott az ízhatáson. Olyannyira nem, hogy ezután kértünk is egy kis pihenőt.

Szükség volt rá, már csak azért is, mert a következő csapat, a Carpa Diem el kellett, hogy tüntesse a francia kiséttermi hangulatot, és először egy medencés partiba invitáltak minket. Szerencsére fürdőruhát nem kellett vennünk, az első etap után nem szívesen bújtam volna strandruhába…

Indításnak strawberry shandy koktélt kaptunk, sörrel, eperrel, retekkel, jéggel, cukorsziruppal, meg nem tudom, még mivel, de fenomenális volt. Nem vagyok nagy sörös, de ezt iszogatnám a medence mellett, elég sokáig. Hozzá A’Vino Club szendvics járt, házi chipssel, szarvasgombás majonézzel. (Jó, nem panaszkodom a munkámra.) A szendvicsbe pastrami került, ami erősen fűszeres füstölt hús, ráadásul ez teljes egészében az Avalonban készült. A zsűriben volt egy pastrami szakértő is, ami azt jelenti, többször evett ilyen ételt, de állította, ilyen jót még soha. Tényleg tökéletes volt, de hetedik fogásként tényleg csak az íze miatt kóstoltam meg…

Majd egy elegánsan megterített asztalhoz kísértek minket, ahol gyömbéres kukoricalevest szolgáltak fel sajtchips-sel. Ha azt mondom, tökéletes volt, akkor még nem mondtam el semmit az ízéről. Kár, hogy nem volt pofám becsomagoltatni, de két kanálnál többet már nem bírtam enni belőle.

A sertésszűz spárgával, körtemártással és gorgonzolával végképp kifogott a négyfős csapaton. Lelkiismeret-furdalásunk volt, hogy visszaküldjük, de a felszolgálónak a lelkére kötöttük, mondja meg a séfnek, nem az íze miatt nem ettük meg…Az íze miatt minden nap ezt ennénk.

A hétfőnket egy epres rizspuding zárta. Nekem ez ízlett legkevésbé, de lehet azért, mert már nem bírtam kajára nézni. Megígértük, kedd délutánra összeszedjük magunkat, mert jön a következő két csapat. Kíváncsian várjuk, ma mivel kápráztatnak el minket.

Persze a zsűrinek munkája is van, pontozzuk az ételeket, a legjobbak az Avalon étlapjára is felkerülnek, és ti is megkóstolhatjátok! 😉

Az alma mindenkit elcsábított

Az alma a csábítás gyümölcse. Igaz, nem tudni, Éva zöld vagy piros gyümölccsel kínálta Ádámot, de kedden minket egy zöldalmával sikerült levennie a lábunkról az Avalon Ristorante egyik csapatának. Ráadásul az alma nem is alma volt, hanem mentával (is) ízesített hab, zöldalmás zselével bevonva, közepében fagyasztott almával, körülötte édes morzsával. Mindezt kőlapon tálalták fel, ami még különlegesebbé tette az első menüsor utolsó fogását.

Nem véletlenül kezdtem ezzel a cikket, nem csak finom volt, de el is gondolkodtatott. Rá kellett jönnöm, a vendéglátó szakma fiataljai – séfek, szakácsok, cukrászok – távol kerültek a régi, nem túl színvonalas hagyományoktól. Jó érzéssel töltött el – és talán ez volt a keddi vacsoracsata legnagyobb tanúsága számomra -, hogy szép lassan eltűnnek majd a krémmel, tartósítószerekkel felturbózott műanyag édességek, és helyükre lépnek a minőségi desszertek.

Jó érzéssel töltött el, hogy a fiatal szakácsok, fiatal cukrászok mernek újítani, gondolkodni, mernek kreatívak lenni, elrugaszkodni az iskolában megtanult receptektől, és merik a hagyományokat újragondolni.

Persze ilyen filozófikus hangulatba már csak itthon kerültem, amikor muszáj volt elmélkednem, mert kajára – kedden is 10 fogás volt – már nem tudtam gondolni. Az első csapat, a FakAnál Team Kft. ugyanis egy almás koktéllal indított, ami az Alma Magic nevet kapta, nem véletlenül. Ehhez szendvicset és sandwingset kínáltak. Az utóbbi három különféle módon ízesített, rántott csirkeszárnyat takart.

Tanulva a hétfőből, már csak kóstolgatott a zsűri, bár nehéz volt megállni, hogy ne együk meg az egész fogást. Majd egy csalánleves következett, almás, medvehagymás raviolival. Bevallom, csalánt csak teában kóstoltam, de ezt a fogást is szívesen látnám később az Avalon étlapján.

Egy borosüveg címkéjére nyomtatott menükártya utalt rá, hogy mi lesz a főfogás. A sebesvíziből egyből kitaláltam – jó nem volt nehéz -, hogy pisztráng következik. Azt persze nem sejtettem, hogy pisztráng tekercsek, ropogós bőrükbe visszatöltve, egy kis répapürével, cukorborsóval.

Az édesség nem az én műfajom, ha igen, abból én jobban kedvelem a sósat, de az almasziget, na az tényleg megnyerte a zsűrit magának, vagy inkább a csapatnak. Nem véletlenül azzal kezdtem az írást, és nem véletlenül tűnt el mindenki tányérjáról, kőlapjáról azonnal. Csak remélni merem, hogy ez felkerül az Avalon étlapjára, és akkor mindenki eldöntheti, jogos volt a 10 pont erre a desszertre, vagy sem. Szerintem igen.

Nem volt könnyű dolga a második csapatnak, hiszen öt fogás után nehéz újabb ötöt értékelni. De azért mindent megkóstoltunk, kezdve a sonkás-rákos szendvicstől, a szarvas ragulevesen keresztül egészen a zöldfűszeres sertés szűzig, amit kacsamájjal, lecsóval szolgáltak fel. Méltatlanul keveset bírtunk enni ezekből, pedig a sertéssült tálalása is különleges volt. Vasedényben, lezárva szolgálták fel, és amikor a tető lekerült a lábasról, kellemes, fűszeres füstillat szállt fel a „tányérból”.

Hogy mi lehet az az intelligens krémes, már akkor elkezdtük találgatni, amikor a menülapon először megláttuk. Az intelligens telefonokból kiindulva volt pár ötletünk, de nem voltunk annyira intelligensek, hogy kitaláljuk. Ráadásul ez a csapat szakácsának, Buri Marcinak a családi receptje volt, és mint magyarázta, a sütéstől lesz intelligens ez a piskóta fajta. Először hirtelen kell sütni, majd lejjebb venni a hőfokot, és így válik el a tészta. Nekem egy kicsit a tejpitére emlékeztetett, de ez nem vált hátrányára, sőt. A túróhab és a rozmaringos eper pedig csak hab volt a tortán, hogy ilyen képzavarral éljek.

A hétnek még mindig nincs vége. Igaz, mérlegre nem állok egy darabig. 🙂

„Tea, kávé, cukor, rum, bumm…”

Sonka, sajt, kalács, ananász, kókusz, chili, medvehagyma, csirke, sajt, francia csoki, túró, barack, lime. Manapság így illik felsorolni az ételeket egy-egy menüsorban. Erről az a régi mondóka jut eszembe: „Tea, kávé, cukor, rum, bumm…” De mindegy is, mi jut eszembe, a divat, az divat, és a magukra valamit is adó éttermek, így adják a vendég tudtára, miből is választhat.

Az Avalon Ristorante egyik csapata is ilyen divatos módon készítette el az ételsort szerdán. Ennek köszönhetően az egymás után érkező ételek okoztak némi meglepetést. Kellemeset persze.

A sonka, sajt, kalács felsorolás egy melegszendvicset takart. A kalács, a sajt és a sonka is megvolt, az utóbbi nem is akármilyen minőségben. De uborka, kaliforniai paprika is került a szendvicsbe, mellé pedig káposztasalátát kínáltak.

Az ananász, kókusz, chili pedig leves volt. A felsorolt hozzávalókból készült egy kellemes gyümölcsleves, amihez csirkemellből készült fasírtot szolgáltak fel. A fasírtot biztos nem párosítottam volna otthon soha az ananásszal, kókusszal, de rosszul tettem volna, mert nagyon jó. Próbáljátok ki!

A főételről csak annyit tudtunk előre: medvehagyma, csirke, sajt. Majd elénk tettek egy rántott, töltött óriás palacsintát. A tésztája zöld volt, a medvehagymától, és csirkével, sajttal volt megtöltve. Kellemes házi öntettel kínálták, valamint lyoni hagymával.

A menüsort francia csoki, túró, barack, lime zárta. Persze ez így egymás mellé rakva elég egyszerű lett volna, de a francia csokiból készült piskótaalapra felhalmozott túrókrém már elég kreatívra sikerült. A tetején lime zselé volt, mellette házi baracklekvár, édes morzsa és gyümölcs.

Szerdán ezzel még mindig nem volt vége a versenynek, de az olvasóknak is jár némi szusszanás. 🙂

Nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk

Jászapátiból érkezett Miskolcra, egészen pontosan a Miskolci Egyetemre. Amikor kiderült, hogy ide kell jönnie, mérges volt. Haragudott a világra, elképzelése sem volt, hogy mihez kezd majd a városban. Azóta megszerette Miskolcot, ahol az egyetemi évek alatt ismerte meg a férjét. Bodáné Tajthy Krisztina azóta is itt él, férjével három gyermek büszke szülei. Krisztina azonban nem az a tipikus otthon ülő háziasszony, hiszen amellett, hogy a családot ellátja, ő vezeti az Észak-magyarországi Informatikai Klasztert, a Maradj Miskolcon Alapítvány egyik alapítótagja, mesekönyvet ír, jelenleg pedig a Miskolci Egyetemen működő BNL Start Partners inkubátorházát menedzseli. Ez utóbbi célja, hogy az egyetemisták figyelmét ráirányítsák arra, már az egyetem alatt is el lehet kezdeni a jövőt építeni.

Hogyan kerültél az informatikai klaszter élére?

Véletlenül csöppentem bele. Annak idején az IND -ben az operatív feladatokért feleltem, és egy alkalommal, amikor nem volt senki, hogy a klaszterben a céget képviselje, a főnökeim engem küldtek. Akkor azt sem tudtam, mi az a klaszter, de megkértek, lesz egy megbeszélés, a cégtől nem tud menni senki, szaladjak már el, mert valakinek ott kell lenni. Később, amikor megértettem, miről is szól ez a társulás, megtetszett. Láttam, közösség épül, közös célokkal, amiért hajlandók is áldozni a tagok. Láttam, törekednek arra, hogy mind a közösségük számára, de ezen túl is értéket képviseljenek, teremtsenek. Később lehetőségem nyílt arra is, hogy nemcsak mint az IND képviselője, hanem mint dedikált munkatárs dolgozzam a klaszterben. Megkérdeztem a főnökeimet, engedik-e, hogy párhuzamosan végezzem a két munkát, és azt mondták, ha nem megy az egyik a másik rovására, akkor csináljam. Végül a férjem minden ellenkezése ellenére azt mondtam, belevágok.

Miért ellenkezett?

Mert akkor már volt két gyerekünk, a férjem is dolgozott, és szerette volna, ha anya maradok. Egészen pontosan attól félt, hogy ez a kettő, a munka és család, nem tud majd egymás mellett működni. Voltak persze olyan időszakok, amikor nagyon leterhelt voltam, de azt gondolom, némi szervezéssel sikerült mindenhol helytállnom. Összességében örülök neki, hogy ebbe belecsöppentem. Közel nyolc éve csinálom, harmadik gyermekem születésekor hagytam csak ki rövidebb időt. Voltak olyan pontok, amikor azt éreztem, ennyi, most abbahagyom, de akkor mindig jöttek jobb lehetőségek, a közösségre nézve kecsegtető ajánlatok, és ezek újabb lendületet adtak.

Az informatikát inkább férfi szakmának képzeljük el, te hogyan tudsz működni ebben a közegben?

Nagyon érdekes a nők szerepe, hiszen ebben az iparágban valóban a férfi munkaerő a gyakoribb. De annak, hogy nő vagyok, pont annyi az előnye, mint a hátránya. Nehezebb elfogadtatni magam, nehezebb elfogadtatni azt, hogy ugyanannyira hozzáértő, kompetens vagyok, mint a férfi társaim. Másrészről viszont ki lehet használni a női mivoltot ebben a közegben. Természetesen a megfelelő távolságok megtartásával, de számos előnye is van: azt gondolom, könnyebb kapcsolatot teremteni, könnyebb nőként odamenni, bemutatkozni, beszélgetést kezdeményezni, a nőknek vannak olyan érzékeik és érzéseik, amik miatt egyre nagyobb figyelem jut nekünk ebben az iparágban is. Azt gondolom, én jól élek ebben a közegben.

Az informatika gyorsan fejlődő terület, mennyire tudod ezt követni, mennyire kell követned?

Kell követnem, de a klaszter munkája sokkal inkább gazdasági- és közösségi feladatokat ölel fel. Nekem olyan szinten kell figyelnem az iparág változásait, hogy lássam, melyik cégben milyen innovációs trendek, irányok vannak, mik az új tervek, és ezeket megfelelően össze tudjam kapcsolni a közösségen belül. Mondjuk az egyikben fejlesztési szándék van, a másikban tudás, akkor legalább egy első körös egyeztetést össze kell hoznom a tagok között. Ezen túl nem értek az informatikához, közgazdász vagyok, így is kerültem erre a területre. A klaszter üzemeltetéséhez is sokkal inkább menedzsment szemlélet kell, mint informatikusi, programozói ismeret.

Két évvel ezelőtt pedig egy egészen új területen próbáltad ki magad: mesekönyvet írtál, ami Miskolc nevezetességeit mutatja be. Hogy jött az ötlet, hogy sógornőddel, Boda Lídiával közösen megírjátok Milli és Rémi kalandjait?

Igazából én egy ilyen besózott seggű gazdasági szakember vagyok (nevet). Világ életemben úgy éreztem jól magam, ha az időm 120 százalékon le van kötve. Szeretem, ha sok olyan dolog van az életemben, lehetőleg párhuzamosan, amik inspirálnak. A könyv ötlete több mindenből tevődött össze, egyrészt évekkel ezelőtt néhány lokálpatriótával létrehoztuk a Maradj Miskolcon Alapítványt, amelynek voltak kisebb tevékenységei, de mindig is szerettem volna, hogy legyen egy nagyobb projektje. Valami, ami a városért van, ami érték, ami kézzel fogható, megmutatható. Másrészt három gyermeket nevelek, ami azt jelenti, tíz éve folyamatosan, minden este mesét olvasok, vagy mondok otthon. Emellett a sógornőim is szívesen mondanak mesét a gyerekeinknek. Harmadrészt nekem megtetszettek Bartos Erika könyvei, a Pécset feldolgozó Hoppla meséi. Amikor olvastam, facsarodott a szívem, milyen jó a pécsieknek, hogy nekik van ilyen. Felkérhettem volna Bartos Erikát a könyv megírására, de azt éreztem, én is szeretnék ebbe beletenni valamit. Mivel a gyerekeim szívesen hallgatták a meséimet, ezért megkértem sógornőmet, aki ért a gyerekek nyelvén, ez is a szakmája, hogy írjunk együtt mesekönyvet.
Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtük írni, pont olyan időszak volt, hogy a munkám mellett megengedhettem magamnak, hogy ezzel foglalkozzam. Volt egy kis szabad kapacitásom. Egyik hétvégén elkapott a lelkesedés, felhívtam Lidit, lelkesen meséltem neki az ötletem, mondtam, egyedül nem merem elkezdeni. Olyan lelkes voltam, szerintem nem is mert nemet mondani. Rátukmáltam a lehetőséget.

Hol kapható a könyv?

A könyv bevételét az alapítványnak ajánlottuk fel, az volt a célunk, hogy ebből a pénzből minél több jusson más projektekre. Ezért az országos terjesztést nem vállaltuk be, mert sokba került volna. Itt helyben a Géniusz Könyváruházban kapható, igaz, a webáruházukban is, így máshonnan is elérhető.

Milyen visszhangja volt a mesekönyvnek?

Hozzám eddig nem jutott el negatív kritika. Akivel találkoztam, beszéltem, mindenki dicsérte. Mi ezt nem pénzért vállaltuk Lidivel, hiszen a bevételt az alapítványnak adtuk támogatásként, nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk. Jó volt látni, hogy a dedikálásokon sorban álltak az emberek, többen külföldre is kiküldték unokáiknak a mesekönyvet, hogy ha hazajönnek Miskolcra, tudják, mit érdemes megnézni itt. Egy nagypapa mesélte, mielőtt az unokái Miskolcra jönnek, a mesekönyvből kiválasztják azt a helyet, ahova szeretnének majd elmenni. És pont ez volt a célunk, hogy a gyerekeknek emészthető és vonzó formában mutassuk be Miskolcot, a város nevezetességeit.

Gyermekeid olvasták a könyvet?

Ők voltak az elsők. Lidivel elvonultunk hétvégékre, hogy egy-egy újabb fejezetet megírjunk, a gyerekeim alig várták, hogy hazaérjek és olvashassák a nyers változatot. Amikor hangosan nevettek, éreztem, ez jó lesz. Nagyon aranyosak voltak és őszintén megmondták azt is, ha valami nem tetszett nekik, bár általában pozitív volt a fogadtatás részükről.

Lesz folytatása a könyvnek?

Nagyon örülök, hogy belevágtunk, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy könyv nem „csak” annyiból áll, hogy megírom. Nagyon sok munka van azzal is, hogy megjelenjen, de utána is sok helyről érkezik felkérés író-olvasó találkozóra. Hívnak minket általános iskolákba, könyvtárakba. A munkám mellett ezekre kevés idő marad, de nehezen mondok nemet a könyvvel kapcsolatos megkeresésekre…De igen, még annyi ötletünk van, hogy azzal két kötetet is meg lehetne tölteni. Amikor befejeztük, azt éreztük, lenne még mit feldolgozni Miskolc nevezetességeiből. Sőt az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezem a gyerekeket, van-e ötletük, mivel lehetne folytatni, és nagyon ügyesen adnak tanácsokat. Az a szeretet, amit a könyvön keresztül kapunk, pénzben ki sem fejezhető, azt mondom, megérte ezzel foglalkozni.

Nyitó kép: boon.hu
További kép: Bodáné Tajthy Krisztina

“Szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér…”

Rettegtem attól, hogy megölöm a gyerekem. Olyan védtelen volt, olyan pici. Nem ilyennek képzeltem, alig mertem hozzányúlni. Igazából nem is tudtam, hogy kell. A kórházban pedig senki nem mutatta meg nekem, mit kellene csinálnom. De a legnagyobb gondom nem ez volt, sokkal inkább az, hogy időről-időre azt láttam magam előtt, hogy a falhoz csapom a csecsemőt.

Még a falon lefolyó vért is láttam, és ettől annyira megijedtem, hogy egész nap csak sírtam a kicsi mellett. A fenti történetet Gabi mesélte el nekünk, aki 15 évvel ezelőtt szülte meg fiát, de hiába hallott sokat a szülés utáni depresszióról, a kórházban senki nem ismerte fel nála, hogy mivel is küzd.

„Nyáron született a fiam, császármetszéssel. Egy napig nem is láthattam, mert az intenzíven feküdtem. Nagyon vártam, hogy világra jöjjön, és csodálatos volt, amikor először megpillantottam. Nem tudom, mi történhetett velem egy nap alatt, de a féltés és a gyilkosság között cikáztak a gondolataim. Borzalmas kimondani, hogy meg akartam ölni a fiam, én magam is megrettentem ettől, de ez volt az igazság. Egészen pontosan nem akartam megölni, sokkal inkább rettegtem attól, hogy megteszem. A telefontöltőt, a kést, villát, mindent, amiről azt gondoltam, azzal kárt tehetek a gyermekemben, eldugtam” – emlékezett az édesanya. A szeme még most, 15 év után is megtelt könnyel.

– Nem könnyű erről beszélni, még most sem – folytatta. – De akkor még nehezebb volt. Nem mertem senkinek elmondani, se az orvosnak, se a családnak. Féltem, a dokim átküld a zártosztályra, a családomat pedig nem akartam megijeszteni. Általában délután, este jöttek a gyilkos gondolataim, s mivel egyedül voltam a kórházi szobában nehéz volt még a figyelmemet is elterelni. Emlékszem, az egyik forró nyári este kimentem a folyosóra. Minden csendes volt, egy lélek nem volt ott.

Nyitva volt az emeleti ablak, de meg sem mozdult a levegő. Odaléptem, és elhatároztam, véget vetek mindennek. Nem bírtam a terhet, nem bírtam elviselni a gondolataimat. Gondoltam, ha kiugrom az ablakon, meghalok, ennek vége lesz.

Bámultam lefelé a mélybe, talán a másodikon voltam, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy nyugodtan megtehettem volna, senki nem vette volna észre. Sem a bajomat, sem azt, hogy mire készülök.

Végül nem ugrottam, nem tudom, miért, de jól tettem – hagyta el egy apró mosoly az arcát. – Visszamentem a kórterembe, ahol az ágyam melletti tartóban békésen aludt a fiam. Én zokogtam mellette, haraptam az öklöm, és szétszakítottak a borzalmas gondolatok. Volt, hogy napközben is sírtam, ha az ápolónő észrevette, annyit mondott, miért sír anyuka, örüljön, hogy ilyen szép kisfia van. Örültem én, csak beteg voltam.

Visszagondolva, akár tragédia is történhetett volna, de az egészségügyben vagy senki nem volt felkészülve az ilyen esetekre, vagy egyszerűen nem érdekelte őket.

Miután az egyhetes kórházi tartózkodás után Gabi hazavihette a fiát, megkönnyebbült. Otthon teljesen elmúltak a rossz gondolatai, de nagyfokú fáradtság vett erőt rajta. Volt, hogy szoptatás közben elaludt, és arra ébredt, a fia meghalt, mert ráfeküdt. Szerencsére csak álom volt, mert a férje odafigyelt, és idejében elvette a csecsemőt az édesanya mellől. De olyan rémálmai is voltak, hogy boldogan dobálja a babát, aki nevet, élvezi a játékot, majd egyszer csak leesik a gyerek a földre és szétplaccsan…”Ezeket leszámítva nem volt bajom, nem voltak gyilkos gondolataim, sokkal inkább túlféltettem a gyereket. Éjszaka figyeltem, alszik-e, lélegzik-e. Elemlámpával köröztem körülötte, hogy minden rendben van-e. Ez is fárasztó volt persze, de koránt sem olyan borzalmas, mint a kórházi gondolataim” – árulta el Gabi.

Eltelt egy év, a tünetek már nem jelentkeztek. Gabi már nem is gondolt rá, de belül érezte, hogy ez nem volt normális, valakivel meg kellene beszélnie, mi történt vele. Végül az élet kényszerítette rá, hogy megtegye.

„Egyéves elmúlt a fiam, amikor újra jöttek a gondolatok. A fürdőkádban ültem, és az jutott eszembe, mi lenne, ha belefojtanám a vízbe a gyereket, vagy elvágnám késsel a torkát, és szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér. Próbáltam nem erre gondolni, de nem ment. Később, amikor orvosi segítséget kaptam, rájöttem, pont ez a lényege a kényszer gondolatoknak – mert, hogy nekem ez volt -, hogy nem akarsz rá gondolni, de ezzel csak erősíted. Az egyik doki azt mondta, fél percig ne gondoljak egy rózsaszín elefántra, hát nem ment, persze, hogy arra gondoltam. De egy rózsaszín elefánt nem ijesztő, míg a gyerekgyilkosság nagyon is…A lényeg, tudtam, most segítséget kell kérnem. Először a férjemnek mondtam el, rettegve, de meglepően jól fogadta, mellettem volt, és ha meg is ijedt, nem mutatta. Majd a szüleim is megtudták, és azonnal elkezdtünk orvost keresni.

Miközben nekem jobb volt, hogy beszélhettem róla, megkönnyebbültem. Nagyon sok orvosnál jártam, volt, aki miután elmondtam a problémám, csak annyit kérdezett, megcsaltam-e már a férjem. Igazából nem, később sem. Igaz, el is váltunk pár év múlva. Talán igaza volt a neves pszichiáternek, de akkor azt éreztem, ez csak pénzkidobás volt. Jött egy másik orvos, másik kérdés, gyógyszerek. De igazából nem gyógyultam meg. Viszont egyre több embernek meséltem a betegségről, és egyre inkább azt éreztem, ezzel csökkenteni tudom az érzések intenzitását. Az egyik gyógyszer egy darabig hatott, majd nem. Kaptam újat, és igazából az használt. Meg az, hogy lelkileg próbáltam rendbe tenni magam. Sport, sok-sok gondolkodás, kikapcsolódás. De az is segített, hogy egyszerűen csak hagytam, hogy a gyilkos gondolatok kitombolják magukat. Hagytam, fusson végig az agyamban. Igaz, addigra már tudtam – az orvosoktól -, hogy cselekvésig nem fogok eljutni, ezek csak gondolatok.”

Gabi betegségének egyik alapja pont az volt, ami az előnye is, gyorsan pörgött az agya. Az orvosok szerint túlféltette a gyermekét, és gondolatban egészen odáig eljutott, hogy akár ő is megölhetné. De mivel ez egy pár tized, ezred másodperc alatt futott le az agyában, ezért csak annyi ragadt meg benne, hogy a gyerekét megölné. Ettől megrettent, és ez okozta a szorongást nála.

„A fiam tud erről, de persze más lesz számára elolvasni ezt a történetet. Ezért is kértem azt, hogy először ő lássa az írást, egyezzen bele, akarja-e, ha név nélkül is, de megjelenjen. Én fontosnak tartanám, mert hiszem, tudom, sok kismamának, édesanyának jelent majd segítséget. Azt gondolom, sokan küzdenek hasonló problémákkal, és az egészségügy nincs erre felkészülve, az orvosok, ápolók nem látják meg a bajt. Nem beszélgetnek az anyukával, igaz, idejük sincs erre. De a gond, hogy a probléma attól még létezik, és van segítség.

Aki ezzel küzd, mint én, mondja ki, amit érez, írja le, az az egyik legdurvább terápia. Nem gondolná az ember, de leírva látni a gondolatodat, sokkoló, de hatásos gyógymód. De fontos segítséget kérni, nem félni, nem rettegni.

A cikket a fia is elolvasta, csak annyit mondott, tudtam róla, de azt nem, hogy ennyire lökött voltál. Majd megölelte az édesanyját. Gabi pedig nagyon büszke volt rá.