Éppen egy évvel ezelőtt beszélgettem utoljára Szigetvári Eszterrel. Akkor a Fjällräven Polar 2017 adta az apropót. Az édesanya sugárzott a boldogságtól, hiszen gyerekkori álmát sikerült valóra váltania: közel két hetet töltött Norvégiában egy szánhúzóversenyen. Eszter nem akárhogy jutott ki a kalandos megmérettetésre, szavazni lehetett rá. A miskolci édesanya mozgósította ismerőseit, és óriási összefogással ő kapta a legtöbb voksot, így ő képviselhette Magyarországot. De a szánhúzóversenyt újabb kalandok követték, nyáron kilencéves kislányával utazott Dél-Kelet Ázsiába, illetve csaknem húsz Spartan rendezvényen is elindult. Az elmúlt egy év legfontosabb változásáról azonban még nem mesélt senkinek. Beszélgetésünkkor úgy tűnt, ehhez nagyobb bátorságra van szüksége, mint a kalandos utazásokhoz, vagy épp az embert próbáló futóversenyekhez.
Mikor és hogyan kezdődtek nálad a világfelfedező utazások?
Igazából 2006-ban az El Caminoval.
Azon is voltál?
Bizony. Mennyit beszélgettünk már, és ez csak most derült ki…2005-ben házasodtam össze férjemmel, és rá egy évre majdnem elváltunk. A válóperes tárgyalás előtti napon azonban úgy döntöttünk, mégsem. Ez májusban volt, de mivel nem sok minden változott a kapcsolatomon belül, ezért augusztusban elhatároztam, végigjárom a Caminot. Saját magam és a világ felfedezése akkor indult el bennem.
Azt mondják, a Camino katartikus élmény, neked is az volt?
Nem volt annyira katartikus, mint amire számítottam. Talán amiatt sem, hogy gyorsan döntöttem el, hogy megyek, nem készültem rá. Az akkori jógaoktatóm ment a feleségével, azt mondták, ha ezt kibírják, akkor összeházasodnak. Jópofának találtam, és azt éreztem, kell egy kis szünet az életemben. Érdekes, hogy úgy jöttem vissza, hogy megjavítom a házasságom. Teljes erőbedobással ezen voltam, ezt éreztem. Miután hazaértem, a férjem másképp gondolta….(nevet).
Sokat utazol egyedül, miért? Nem veszélyes?
Nem gondolom. Ha egyedül utazunk, sokkal nyitottabbak vagyunk az adott ország embereire. Ha ketten vagy társasággal megyünk, akkor az ember óhatatlanul is azokkal beszélget, azokkal van együtt, akikkel ment. Egyedül sokkal inkább megismerhetjük a helyieket. Ázsiában – ahol tavaly voltam a lányommal két hónapot – is helyieknél aludtunk.
Előre leszervezett utazás volt?
Annyiban, hogy megvolt az oda- és a visszaútra a repülőjegyünk. Két hónapra mentünk, és tudtam, hova szeretnénk eljutni. De menetközben ez is változott. Vietnám, Indonézia, Malajzia…Onnan, helyből foglaltam a jegyeket meg a szállásokat. Laktunk hindu, muszlim családnál is egy-egy hétig. Igazából, amit itt hallani a muszlimokról, az távol áll a valóságtól. Mi ezekkel az emberekkel együtt keltünk, főztünk, ettünk, éltünk, teljesen más így megismerni egy országot, egy kultúrát.
Miért mentél erre az útra?
Akkor is magánéleti nehézség miatt, úgy látszik, nekem mindig az utazás a válasz ezekre.
Meg is hozzák a válaszokat?
Nem mindig, de jó egy kicsit kiszakadni a megszokott környezetből.
Gyerekkel még nagyobb bátorság elindulni.
Igen, sokan féltettek, mi lesz, ha bármi történik velünk, de nekem az Istenbe vetett hitem sokat segít, segített. Tudtam, nem történhet semmi bajunk.
Egy újabb információ, amit nem tudtam rólad. Mikortól és mitől lett ilyen erős a hited?
Tavaly, pont az utazás környékén érintett meg Isten létezése komolyabban. Igaz, mindig is bennem volt a keresés. Annyi dolgot kipróbáltam, de a hit által kaptam meg azokat a válaszokat, amik helyén valók az életemben. Például azt, hogy tudom, rendben lesz minden, hogy nem kell félnem semmitől, vezetve vagyok. Ez jó érzés, egyfajta belső bizonyosságot ad.
Érdekes, hogy nem a Caminon jött ez az érzés.
Nem. Azt gondolom, akkor nem voltam még erre kész.
De valamit csak adott az az út?
Igen, soha nem éreztem magam annyira szabadnak. 29 napon keresztül minden nap mennem kellett, de akkor álltam meg, amikor akartam, nem kellett igazodnom senkihez. Ott ültem le, ahol akartam. Ezek hihetetlen szabadságot adtak. Semmi kötöttség nem volt, az sem érdekelt, hány óra van. Telefon volt nálam, de ritkán adtam hírt magamról. 2006-ban még nem volt ilyen felgyorsult a közösségi média világa.
Minden utazás előtt vagy után történik veled valami.
Igen, főleg előtte. Mindig valami hatására indulok el hátizsákkal világot látni.
Tavaly felejteni mentél?
Ha nem is felejteni, de kiszakadni a hétköznapokból.
Lányod hogy érezte magát a két hónapos kalandon?
Imádta. Nagyon összekovácsolódtunk. 24 órában együtt lenni a gyerekeddel hihetetlen élmény. A lányom nyolc éves volt tavaly, de emlékszik az emberekre, ételekre, hangulatokra, nevekre, arra, hogy milyen ruhákban voltak. Azt nem nagyon tudja, melyik országban voltunk, hiszen 13-szor ültünk repülőn. A kedvence Borneo és Bali volt.
Ezeket az utazásokat finanszírozni is kell, mit dolgozol, amikor éppen itthon vagy?
Januárban kezdtem el egy relokációs cégnél dolgozni. Ez azt jelenti, hogy amikor egy külföldi Magyarországra jön dolgozni, akkor segítjük a lakhatását, keresünk óvodát, iskolát a gyerekeiknek, tolmácsolunk. Ott vagyunk, ha elromlik az autó, a fűtés…Mozgalmas munka, nem kell irodában ülni. Sok emberrel megismerkedem, lehet jönni menni intézkedni.
A párod támogat ezekben az utazásokban?
Elég friss a kapcsolatom, nemrég kezdődött, de igen, támogat. Ilyennek ismert meg. Azt gondolom, akkor tud egy férfi támogatni, ha erős, mert akkor elfogadja, hogy egy nőnek is vannak céljai, elképzelései.
A Spartan miért fontos neked?
Egyrészt ahhoz, hogy fizikailag formában tartsam magam, kellenek a célok. Fontos, tudjam, miért járok el hetente háromszor edzeni és futni. Nem biztos, hogy csak úgy, a magam örömére rá tudnám venni magam, hogy felkeljek, elmenjek sportolni. Másrészt megvan bennem a versenyszellem, és ezt szeretem ott kiélni, és nem a hétköznapokban, ahogy régen tettem. Mondjuk egy párkapcsolatban, úgy, hogy mindig nekem legyen igazam. Persze ez utóbbi nem csak a Spartan miatt változott, hanem azért is, mert magamra találtam, és már nem kell így fitogtatnom az erőmet, nem kell megmutatnom egy kapcsolaton belül, milyen “tökös” vagyok.
Mikor találtál magadra?
Nem is tudom, talán az elmúlt egy évben. A hit sokat segített ebben is, mert már nem kívülről várom a megerősítést, hanem van egy belső bizonyosságom.
Hogy jött a hit?
Az egyik edzőtársam hívő, és elmondtam neki, hogy két hónapra elutazom a lányommal, de nem tudom, hogy az ajánlott oltásokat beadassam-e. Nem vagyok ugyanis oltáshívő, és tanakodtam, hogy mi legyen…Ő pedig megkérdezte, mennyire hiszem, hogy betegek lehetünk, mennyire hiszek abban, hogy nem lehet bajunk. Elkezdtünk beszélgetni erről, és megérintett, hogy határozott fogódzói vannak az életben. Azt gondolom, ez fontos, mert annyira el vagyunk veszve, ezért kell, ami irányt mutat, ilyen például a tízparancsolat. Bár fontos megjegyeznem, a hitet sem dogmatikusan élem meg…A beszélgetésünk után a lány megkérdezte, imádkozhat-e értem. Miután igent mondtam, bementünk az edzőterembe, és elkezdett imádkozni. Nem is tudom elmondani, milyen érzés volt, csak éreztem, hogy a szeretet elárasztja a testem. Annyira jó volt, hogy potyogtak a könnyeim, és tudtam, még nagyon sokat akarok ebből. Éppen ezért elkezdtem eziránt komolyabban érdeklődni.. A környezetemben ezt kevesen tudják.
Akkor ebből az interjúból tudják meg?
Talán, de bátorság kell, hogy felvállaljam a hitem…
Miért, nem szégyen felvállalni.
Semmiképp nem az, sőt fontos is, hogy vállaljuk…(elgondolkodik).
Annyi mindent tudunk már rólad, de ez teljesen új információ.
Tudod mit, akkor írd meg… Igen, fontos felvállalni, és ez is egyfajta bátorság…
Hit vagy vallás?
Nálam nem válik élesen ketté, a legfontosabb, hogy az embernek élő kapcsolata legyen Istennel… A hit az, ami iránymutatást ad az életemben. Van egy bibliai rész, amit gyakran ismételek magamban: Mindenhez van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ezt mondom magamban verseny közben is. Erőt ad.
Jól érzed magad?
Ühüm…
LÁTOM, SUGÁRZOL.
IGEN, AZT ÉRZEM, MOST A HELYEMEN VAGYOK.
MENNYI IDŐ UTÁN?
40 ÉV…(NEVET).
Fotók: Szigetvári Eszter