Anya mossa a követ, egyenként, alaposan törli le a betűket, számokat. A száraz virágot kiszedjük a tartóból, a csonkig égett gyertyák is szemeteszsákba kerülnek. A friss virágokat kicsomagoljuk, elrendezzük. Jól mutatnak. Lilák, fehér cirkával a szélükön. Nagymamám a lila színt szerette. Tudom, most boldog, elégedett. A takarítás miatt is, az ő rendmániájánál csak az anyáé nagyobb. Az én génjeimbe ezt nem sikerült átörökíteni. De persze segítek anyának. Ez az ő, ez az ő napjuk.
Együtt törölgetjük a sírkövet. Nem értem, miért kell, hiszen tiszta, és senki nem látja. De tudom, kell. Tudom, ez az anyák napi szertartás része. Ő már nem adhat virágot az anyukájának, vagy legalábbis nem úgy, ahogy régen…Nagyimnak az az ajándék, ha kimennek a sírjához, ha gondozzák azt, és persze, ha az ő nyughelye a legszebb az egész falusi temetőben. Mert nagyim háklis volt erre. Ő legyen a legszebb, neki legyen a legszebb. Ilyen volt, és tudom, most is ilyen. Elégedetten nézi a virágokat, a csillogó márványt, ahogy egy légy éppen elcsúszik rajta. Igen, ezt így kell. Szerinte. De most őt (is) ünnepeljük.
Hazaindulunk, éppen hív a kisfiam. 20 éves, már nem a kisfiú. Másnak. Kérdezi, mikor érkezem. Tudom, otthon engem is vár egy virág. Jóleső érzés. Adok, majd kapok. Adhatok, kaphatok. Mindkettő áldás számomra, szerencsés vagyok. Tudom, nem lesz mindig így, mert nem lehet mindig így. Ez így van rendben. Mert a rendben lényege pont az, hogy egyszer majd nem lesz rendben.
De addig élvezem az adok-kapok minden pillanatát. Nem csak ma, hanem mindig. Megtisztítom a márványba vésett betűket. Nem azért, mert zavar, hogy poros, hanem, mert a szívembe is be vannak vésve.