Lassan éjfél, éppen aludnék, de a Raszputyin örökzöld hangjait hallom a távolból. A dal közeledik, és vele együtt hangos fiatalok is érkeznek. Nevetnek, boldogok, keresik a házat, ahol szerenádozni fognak.
Megérkeznek. Elkezdik. A fals hangok összeállnak egy egész nagy fals hanggá. Felhangzik: „S bár a lényeget még nem értheted…”
Tényleg nem. 25 évvel ezelőtt, a saját szerenádom sem értettem, és nem vagyok benne biztos, hogy most igen.
Hallgatom az ablakon beszűrődő hamis hangokat. Jólesik. Annyi hamis hangot hallottam már. Azok is jólestek. Egy darabig.
Közelebb akarok lenni a részegen üvöltő fiatalokhoz. Igazából velük akarok lenni. Kimegyek a kapun, nézem, ahogy a szomszéd ház előtt énekelnek, vagy legalábbis valami éneklésnek látszó a szándékuk. Odamennék hozzájuk, de nem teszem, nehéz lenne nekik most elmagyarázni, hogy nem érzem a köztünk lévő 25 évet. Talán majd 25 év múlva megértik.
Mondanék nekik valamit. Jótanácsot, útravalót. Biztos, nem érdekli őket. A negyedszázaddal ezelőtti magamat sem érdeklem. Meg milyen jogon mondanám, hiszen a lényeget még most sem értem.
Ők üvöltenek. Egyre hamisabban. Lassan belejönnek. Úgy tűnik, ez az éjjel soha nem érhet véget…