Rettegtem attól, hogy megölöm a gyerekem. Olyan védtelen volt, olyan pici. Nem ilyennek képzeltem, alig mertem hozzányúlni. Igazából nem is tudtam, hogy kell. A kórházban pedig senki nem mutatta meg nekem, mit kellene csinálnom. De a legnagyobb gondom nem ez volt, sokkal inkább az, hogy időről-időre azt láttam magam előtt, hogy a falhoz csapom a csecsemőt.
Még a falon lefolyó vért is láttam, és ettől annyira megijedtem, hogy egész nap csak sírtam a kicsi mellett. A fenti történetet Gabi mesélte el nekünk, aki 15 évvel ezelőtt szülte meg fiát, de hiába hallott sokat a szülés utáni depresszióról, a kórházban senki nem ismerte fel nála, hogy mivel is küzd.
„Nyáron született a fiam, császármetszéssel. Egy napig nem is láthattam, mert az intenzíven feküdtem. Nagyon vártam, hogy világra jöjjön, és csodálatos volt, amikor először megpillantottam. Nem tudom, mi történhetett velem egy nap alatt, de a féltés és a gyilkosság között cikáztak a gondolataim. Borzalmas kimondani, hogy meg akartam ölni a fiam, én magam is megrettentem ettől, de ez volt az igazság. Egészen pontosan nem akartam megölni, sokkal inkább rettegtem attól, hogy megteszem. A telefontöltőt, a kést, villát, mindent, amiről azt gondoltam, azzal kárt tehetek a gyermekemben, eldugtam” – emlékezett az édesanya. A szeme még most, 15 év után is megtelt könnyel.
– Nem könnyű erről beszélni, még most sem – folytatta. – De akkor még nehezebb volt. Nem mertem senkinek elmondani, se az orvosnak, se a családnak. Féltem, a dokim átküld a zártosztályra, a családomat pedig nem akartam megijeszteni. Általában délután, este jöttek a gyilkos gondolataim, s mivel egyedül voltam a kórházi szobában nehéz volt még a figyelmemet is elterelni. Emlékszem, az egyik forró nyári este kimentem a folyosóra. Minden csendes volt, egy lélek nem volt ott.
Nyitva volt az emeleti ablak, de meg sem mozdult a levegő. Odaléptem, és elhatároztam, véget vetek mindennek. Nem bírtam a terhet, nem bírtam elviselni a gondolataimat. Gondoltam, ha kiugrom az ablakon, meghalok, ennek vége lesz.
Bámultam lefelé a mélybe, talán a másodikon voltam, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy nyugodtan megtehettem volna, senki nem vette volna észre. Sem a bajomat, sem azt, hogy mire készülök.
Végül nem ugrottam, nem tudom, miért, de jól tettem – hagyta el egy apró mosoly az arcát. – Visszamentem a kórterembe, ahol az ágyam melletti tartóban békésen aludt a fiam. Én zokogtam mellette, haraptam az öklöm, és szétszakítottak a borzalmas gondolatok. Volt, hogy napközben is sírtam, ha az ápolónő észrevette, annyit mondott, miért sír anyuka, örüljön, hogy ilyen szép kisfia van. Örültem én, csak beteg voltam.
Visszagondolva, akár tragédia is történhetett volna, de az egészségügyben vagy senki nem volt felkészülve az ilyen esetekre, vagy egyszerűen nem érdekelte őket.
Miután az egyhetes kórházi tartózkodás után Gabi hazavihette a fiát, megkönnyebbült. Otthon teljesen elmúltak a rossz gondolatai, de nagyfokú fáradtság vett erőt rajta. Volt, hogy szoptatás közben elaludt, és arra ébredt, a fia meghalt, mert ráfeküdt. Szerencsére csak álom volt, mert a férje odafigyelt, és idejében elvette a csecsemőt az édesanya mellől. De olyan rémálmai is voltak, hogy boldogan dobálja a babát, aki nevet, élvezi a játékot, majd egyszer csak leesik a gyerek a földre és szétplaccsan…”Ezeket leszámítva nem volt bajom, nem voltak gyilkos gondolataim, sokkal inkább túlféltettem a gyereket. Éjszaka figyeltem, alszik-e, lélegzik-e. Elemlámpával köröztem körülötte, hogy minden rendben van-e. Ez is fárasztó volt persze, de koránt sem olyan borzalmas, mint a kórházi gondolataim” – árulta el Gabi.
Eltelt egy év, a tünetek már nem jelentkeztek. Gabi már nem is gondolt rá, de belül érezte, hogy ez nem volt normális, valakivel meg kellene beszélnie, mi történt vele. Végül az élet kényszerítette rá, hogy megtegye.
„Egyéves elmúlt a fiam, amikor újra jöttek a gondolatok. A fürdőkádban ültem, és az jutott eszembe, mi lenne, ha belefojtanám a vízbe a gyereket, vagy elvágnám késsel a torkát, és szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér. Próbáltam nem erre gondolni, de nem ment. Később, amikor orvosi segítséget kaptam, rájöttem, pont ez a lényege a kényszer gondolatoknak – mert, hogy nekem ez volt -, hogy nem akarsz rá gondolni, de ezzel csak erősíted. Az egyik doki azt mondta, fél percig ne gondoljak egy rózsaszín elefántra, hát nem ment, persze, hogy arra gondoltam. De egy rózsaszín elefánt nem ijesztő, míg a gyerekgyilkosság nagyon is…A lényeg, tudtam, most segítséget kell kérnem. Először a férjemnek mondtam el, rettegve, de meglepően jól fogadta, mellettem volt, és ha meg is ijedt, nem mutatta. Majd a szüleim is megtudták, és azonnal elkezdtünk orvost keresni.
Miközben nekem jobb volt, hogy beszélhettem róla, megkönnyebbültem. Nagyon sok orvosnál jártam, volt, aki miután elmondtam a problémám, csak annyit kérdezett, megcsaltam-e már a férjem. Igazából nem, később sem. Igaz, el is váltunk pár év múlva. Talán igaza volt a neves pszichiáternek, de akkor azt éreztem, ez csak pénzkidobás volt. Jött egy másik orvos, másik kérdés, gyógyszerek. De igazából nem gyógyultam meg. Viszont egyre több embernek meséltem a betegségről, és egyre inkább azt éreztem, ezzel csökkenteni tudom az érzések intenzitását. Az egyik gyógyszer egy darabig hatott, majd nem. Kaptam újat, és igazából az használt. Meg az, hogy lelkileg próbáltam rendbe tenni magam. Sport, sok-sok gondolkodás, kikapcsolódás. De az is segített, hogy egyszerűen csak hagytam, hogy a gyilkos gondolatok kitombolják magukat. Hagytam, fusson végig az agyamban. Igaz, addigra már tudtam – az orvosoktól -, hogy cselekvésig nem fogok eljutni, ezek csak gondolatok.”
Gabi betegségének egyik alapja pont az volt, ami az előnye is, gyorsan pörgött az agya. Az orvosok szerint túlféltette a gyermekét, és gondolatban egészen odáig eljutott, hogy akár ő is megölhetné. De mivel ez egy pár tized, ezred másodperc alatt futott le az agyában, ezért csak annyi ragadt meg benne, hogy a gyerekét megölné. Ettől megrettent, és ez okozta a szorongást nála.
„A fiam tud erről, de persze más lesz számára elolvasni ezt a történetet. Ezért is kértem azt, hogy először ő lássa az írást, egyezzen bele, akarja-e, ha név nélkül is, de megjelenjen. Én fontosnak tartanám, mert hiszem, tudom, sok kismamának, édesanyának jelent majd segítséget. Azt gondolom, sokan küzdenek hasonló problémákkal, és az egészségügy nincs erre felkészülve, az orvosok, ápolók nem látják meg a bajt. Nem beszélgetnek az anyukával, igaz, idejük sincs erre. De a gond, hogy a probléma attól még létezik, és van segítség.
Aki ezzel küzd, mint én, mondja ki, amit érez, írja le, az az egyik legdurvább terápia. Nem gondolná az ember, de leírva látni a gondolatodat, sokkoló, de hatásos gyógymód. De fontos segítséget kérni, nem félni, nem rettegni.
A cikket a fia is elolvasta, csak annyit mondott, tudtam róla, de azt nem, hogy ennyire lökött voltál. Majd megölelte az édesanyját. Gabi pedig nagyon büszke volt rá.
