2018.05.21. – Oldal 2

Szürcsölnél lecsókoktélt a medenceparton?

Figyelem, indul a lecsószezon, sőt, nálunk már el is startolt. Nem is akármilyennel, egy levendulás változattal kezdtük az idényt, ami ráadásul még Sir B névre hallgatott. Nem kell megijedni, nem az angol királyi udvarból érkezett hozzánk ez a tipikusan magyaros étel, sokkal inkább a sorbet után kapta a megtisztelő címet.

De ez csak a kezdet volt, a jeges lecsót még kilenc fogás követte tegnap a miskolctapolcai Avalon Ristorante-ban. Az étterem gasztronómiai igazgatója, Bajusz Gergely ugyanis vacsoracsatát hirdetett az étterem dolgozói között. Nyolc csapat állt össze – felszolgálókból, séfekből, koktélosokból, pékből, cukrászból -, naponta kettő mutatkozik be, egészen csütörtökig. Öt fogásos menüjüket pedig egy négytagú zsűri véleményezi, amelynek szerencsére magam is tagja lehetek. Elsőre persze könnyűnek tűnik a feladat, meg másodikra is, de higgyék el, a a sokadik fogás után okozott némi nehézséget még a kóstolás is. Nem az ízek miatt, azok átlagon felüliek voltak, sokkal inkább a mennyiség volt a probléma. De soha ne legyen ennél nagyobb bajom.

Az első csapat a Boulette De Pate nevet választotta magának. Elsőre nem tűnik egyszerűnek, de megtudtuk, franciául így mondják a nokedlit. Igazából azt sem tudtuk, hogy ott mondják valahogy. A franciás névhez illő környezet fogadott minket hétfőn. A kivetítőn az Eiffel-torony képe, háttérben halkan szólt Edith Piaf, az előtérben pedig piroskockás abrosszal terített asztalhoz ülhettünk le. Tényleg egy párizsi kisvendéglőben éreztük magunkat, ezért elsőre meglepett minket, hogy a csapat gyerekkori kedvencekkel készült. Bár az átlagéletkorukat nézve sajnos rá kellett jönnöm a gyerekkorunk nem esett egybe, de később kiderült, a kedvenc, az örök.

Levendulás Lecsó Sir B, ez állt a menülap tetején. Bevallom, nem vagyok nagy lecsókedvelő, ezért félve vártam az első fogást, amit koktélként kínáltak. Az alap már megvolt, a többi előttünk készült, pürésítették, fagyasztották, majd levendulába áztatott újhagymával díszítették, apróra vágott paprika, paradicsom került rá, meg vékony kolbászkarikák. Hát az íze…nem tudom még most sem, hogy ízlett vagy sem. Egyben megegyeztem három zsűritársammal, nem tudnánk elképzelni, hogy ezt szürcsölgetjük a medence mellett, de hideg előételnek kiváló.

De a kolbis dumó névre keresztelt második fogás, az igen. Már a látvány lenyűgözött mindenkit. Az Avalon pékségében sült kenyér pedig utánozhatatlan volt. Nekem egyébként is a kenyér a gyengém, ha aznap már nem lett volna más étel, engem akkor is megvettek. (Persze volt más, sok-sok más). A kolbász pedig nem is igazi kolbász volt, hiszen Nori lapba tekerték, a kenyérre pedig amerikai káposztasalátát halmoztak. Majdnem az egészet megettem, amikor rájöttem, még van néhány fogás hátra.

Például a tavaszi zöldborsóleves daragaluskával. Nem vagyok leveses, de a zöldborsó a kedvencem, abból is az, amit anyukám főz. Ezt nem ő főzte, ő nem is cicomázza úgy ki a tányért, ahogy az Avalonban kaptuk, de azért meg kell hagyni, az anya borsólevesének még kihívója sem akadt. Persze jó volt, amit ettünk, nagyon jó és gyönyörű. Borsózselé tekeredett a tányér egyik szélén, mellette répapüré, és egy kockányi grízgaluska. Erre öntötték kis üvegből a zöldborsó krémlevest. Első osztályú volt.

Zsűrizés közben a Facebookon is próbáltam megosztani az élményt ismerőseimmel. A főfogás fotója mellé egy kérdést tettem fel: kitalálják-e, mi az. Az egyik válasz elég vicces volt, adventi koszorú. Majdnem, de nem. Már csak azért sem, mert sokkal finomabb volt. Igaz, adventi koszorút még nem ettem…Szóval a megfejtés: csirkecomb, krumpli, tejfölös uborkasaláta volt.

Az első menüsort túrós palacsinta zárta. Az egyből felismerhető volt, palacsinta formájú palacsinta, de ez nem rontott az ízhatáson. Olyannyira nem, hogy ezután kértünk is egy kis pihenőt.

Szükség volt rá, már csak azért is, mert a következő csapat, a Carpa Diem el kellett, hogy tüntesse a francia kiséttermi hangulatot, és először egy medencés partiba invitáltak minket. Szerencsére fürdőruhát nem kellett vennünk, az első etap után nem szívesen bújtam volna strandruhába…

Indításnak strawberry shandy koktélt kaptunk, sörrel, eperrel, retekkel, jéggel, cukorsziruppal, meg nem tudom, még mivel, de fenomenális volt. Nem vagyok nagy sörös, de ezt iszogatnám a medence mellett, elég sokáig. Hozzá A’Vino Club szendvics járt, házi chipssel, szarvasgombás majonézzel. (Jó, nem panaszkodom a munkámra.) A szendvicsbe pastrami került, ami erősen fűszeres füstölt hús, ráadásul ez teljes egészében az Avalonban készült. A zsűriben volt egy pastrami szakértő is, ami azt jelenti, többször evett ilyen ételt, de állította, ilyen jót még soha. Tényleg tökéletes volt, de hetedik fogásként tényleg csak az íze miatt kóstoltam meg…

Majd egy elegánsan megterített asztalhoz kísértek minket, ahol gyömbéres kukoricalevest szolgáltak fel sajtchips-sel. Ha azt mondom, tökéletes volt, akkor még nem mondtam el semmit az ízéről. Kár, hogy nem volt pofám becsomagoltatni, de két kanálnál többet már nem bírtam enni belőle.

A sertésszűz spárgával, körtemártással és gorgonzolával végképp kifogott a négyfős csapaton. Lelkiismeret-furdalásunk volt, hogy visszaküldjük, de a felszolgálónak a lelkére kötöttük, mondja meg a séfnek, nem az íze miatt nem ettük meg…Az íze miatt minden nap ezt ennénk.

A hétfőnket egy epres rizspuding zárta. Nekem ez ízlett legkevésbé, de lehet azért, mert már nem bírtam kajára nézni. Megígértük, kedd délutánra összeszedjük magunkat, mert jön a következő két csapat. Kíváncsian várjuk, ma mivel kápráztatnak el minket.

Persze a zsűrinek munkája is van, pontozzuk az ételeket, a legjobbak az Avalon étlapjára is felkerülnek, és ti is megkóstolhatjátok! 😉

Az alma mindenkit elcsábított

Az alma a csábítás gyümölcse. Igaz, nem tudni, Éva zöld vagy piros gyümölccsel kínálta Ádámot, de kedden minket egy zöldalmával sikerült levennie a lábunkról az Avalon Ristorante egyik csapatának. Ráadásul az alma nem is alma volt, hanem mentával (is) ízesített hab, zöldalmás zselével bevonva, közepében fagyasztott almával, körülötte édes morzsával. Mindezt kőlapon tálalták fel, ami még különlegesebbé tette az első menüsor utolsó fogását.

Nem véletlenül kezdtem ezzel a cikket, nem csak finom volt, de el is gondolkodtatott. Rá kellett jönnöm, a vendéglátó szakma fiataljai – séfek, szakácsok, cukrászok – távol kerültek a régi, nem túl színvonalas hagyományoktól. Jó érzéssel töltött el – és talán ez volt a keddi vacsoracsata legnagyobb tanúsága számomra -, hogy szép lassan eltűnnek majd a krémmel, tartósítószerekkel felturbózott műanyag édességek, és helyükre lépnek a minőségi desszertek.

Jó érzéssel töltött el, hogy a fiatal szakácsok, fiatal cukrászok mernek újítani, gondolkodni, mernek kreatívak lenni, elrugaszkodni az iskolában megtanult receptektől, és merik a hagyományokat újragondolni.

Persze ilyen filozófikus hangulatba már csak itthon kerültem, amikor muszáj volt elmélkednem, mert kajára – kedden is 10 fogás volt – már nem tudtam gondolni. Az első csapat, a FakAnál Team Kft. ugyanis egy almás koktéllal indított, ami az Alma Magic nevet kapta, nem véletlenül. Ehhez szendvicset és sandwingset kínáltak. Az utóbbi három különféle módon ízesített, rántott csirkeszárnyat takart.

Tanulva a hétfőből, már csak kóstolgatott a zsűri, bár nehéz volt megállni, hogy ne együk meg az egész fogást. Majd egy csalánleves következett, almás, medvehagymás raviolival. Bevallom, csalánt csak teában kóstoltam, de ezt a fogást is szívesen látnám később az Avalon étlapján.

Egy borosüveg címkéjére nyomtatott menükártya utalt rá, hogy mi lesz a főfogás. A sebesvíziből egyből kitaláltam – jó nem volt nehéz -, hogy pisztráng következik. Azt persze nem sejtettem, hogy pisztráng tekercsek, ropogós bőrükbe visszatöltve, egy kis répapürével, cukorborsóval.

Az édesség nem az én műfajom, ha igen, abból én jobban kedvelem a sósat, de az almasziget, na az tényleg megnyerte a zsűrit magának, vagy inkább a csapatnak. Nem véletlenül azzal kezdtem az írást, és nem véletlenül tűnt el mindenki tányérjáról, kőlapjáról azonnal. Csak remélni merem, hogy ez felkerül az Avalon étlapjára, és akkor mindenki eldöntheti, jogos volt a 10 pont erre a desszertre, vagy sem. Szerintem igen.

Nem volt könnyű dolga a második csapatnak, hiszen öt fogás után nehéz újabb ötöt értékelni. De azért mindent megkóstoltunk, kezdve a sonkás-rákos szendvicstől, a szarvas ragulevesen keresztül egészen a zöldfűszeres sertés szűzig, amit kacsamájjal, lecsóval szolgáltak fel. Méltatlanul keveset bírtunk enni ezekből, pedig a sertéssült tálalása is különleges volt. Vasedényben, lezárva szolgálták fel, és amikor a tető lekerült a lábasról, kellemes, fűszeres füstillat szállt fel a „tányérból”.

Hogy mi lehet az az intelligens krémes, már akkor elkezdtük találgatni, amikor a menülapon először megláttuk. Az intelligens telefonokból kiindulva volt pár ötletünk, de nem voltunk annyira intelligensek, hogy kitaláljuk. Ráadásul ez a csapat szakácsának, Buri Marcinak a családi receptje volt, és mint magyarázta, a sütéstől lesz intelligens ez a piskóta fajta. Először hirtelen kell sütni, majd lejjebb venni a hőfokot, és így válik el a tészta. Nekem egy kicsit a tejpitére emlékeztetett, de ez nem vált hátrányára, sőt. A túróhab és a rozmaringos eper pedig csak hab volt a tortán, hogy ilyen képzavarral éljek.

A hétnek még mindig nincs vége. Igaz, mérlegre nem állok egy darabig. 🙂

„Tea, kávé, cukor, rum, bumm…”

Sonka, sajt, kalács, ananász, kókusz, chili, medvehagyma, csirke, sajt, francia csoki, túró, barack, lime. Manapság így illik felsorolni az ételeket egy-egy menüsorban. Erről az a régi mondóka jut eszembe: „Tea, kávé, cukor, rum, bumm…” De mindegy is, mi jut eszembe, a divat, az divat, és a magukra valamit is adó éttermek, így adják a vendég tudtára, miből is választhat.

Az Avalon Ristorante egyik csapata is ilyen divatos módon készítette el az ételsort szerdán. Ennek köszönhetően az egymás után érkező ételek okoztak némi meglepetést. Kellemeset persze.

A sonka, sajt, kalács felsorolás egy melegszendvicset takart. A kalács, a sajt és a sonka is megvolt, az utóbbi nem is akármilyen minőségben. De uborka, kaliforniai paprika is került a szendvicsbe, mellé pedig káposztasalátát kínáltak.

Az ananász, kókusz, chili pedig leves volt. A felsorolt hozzávalókból készült egy kellemes gyümölcsleves, amihez csirkemellből készült fasírtot szolgáltak fel. A fasírtot biztos nem párosítottam volna otthon soha az ananásszal, kókusszal, de rosszul tettem volna, mert nagyon jó. Próbáljátok ki!

A főételről csak annyit tudtunk előre: medvehagyma, csirke, sajt. Majd elénk tettek egy rántott, töltött óriás palacsintát. A tésztája zöld volt, a medvehagymától, és csirkével, sajttal volt megtöltve. Kellemes házi öntettel kínálták, valamint lyoni hagymával.

A menüsort francia csoki, túró, barack, lime zárta. Persze ez így egymás mellé rakva elég egyszerű lett volna, de a francia csokiból készült piskótaalapra felhalmozott túrókrém már elég kreatívra sikerült. A tetején lime zselé volt, mellette házi baracklekvár, édes morzsa és gyümölcs.

Szerdán ezzel még mindig nem volt vége a versenynek, de az olvasóknak is jár némi szusszanás. 🙂

Nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk

Jászapátiból érkezett Miskolcra, egészen pontosan a Miskolci Egyetemre. Amikor kiderült, hogy ide kell jönnie, mérges volt. Haragudott a világra, elképzelése sem volt, hogy mihez kezd majd a városban. Azóta megszerette Miskolcot, ahol az egyetemi évek alatt ismerte meg a férjét. Bodáné Tajthy Krisztina azóta is itt él, férjével három gyermek büszke szülei. Krisztina azonban nem az a tipikus otthon ülő háziasszony, hiszen amellett, hogy a családot ellátja, ő vezeti az Észak-magyarországi Informatikai Klasztert, a Maradj Miskolcon Alapítvány egyik alapítótagja, mesekönyvet ír, jelenleg pedig a Miskolci Egyetemen működő BNL Start Partners inkubátorházát menedzseli. Ez utóbbi célja, hogy az egyetemisták figyelmét ráirányítsák arra, már az egyetem alatt is el lehet kezdeni a jövőt építeni.

Hogyan kerültél az informatikai klaszter élére?

Véletlenül csöppentem bele. Annak idején az IND -ben az operatív feladatokért feleltem, és egy alkalommal, amikor nem volt senki, hogy a klaszterben a céget képviselje, a főnökeim engem küldtek. Akkor azt sem tudtam, mi az a klaszter, de megkértek, lesz egy megbeszélés, a cégtől nem tud menni senki, szaladjak már el, mert valakinek ott kell lenni. Később, amikor megértettem, miről is szól ez a társulás, megtetszett. Láttam, közösség épül, közös célokkal, amiért hajlandók is áldozni a tagok. Láttam, törekednek arra, hogy mind a közösségük számára, de ezen túl is értéket képviseljenek, teremtsenek. Később lehetőségem nyílt arra is, hogy nemcsak mint az IND képviselője, hanem mint dedikált munkatárs dolgozzam a klaszterben. Megkérdeztem a főnökeimet, engedik-e, hogy párhuzamosan végezzem a két munkát, és azt mondták, ha nem megy az egyik a másik rovására, akkor csináljam. Végül a férjem minden ellenkezése ellenére azt mondtam, belevágok.

Miért ellenkezett?

Mert akkor már volt két gyerekünk, a férjem is dolgozott, és szerette volna, ha anya maradok. Egészen pontosan attól félt, hogy ez a kettő, a munka és család, nem tud majd egymás mellett működni. Voltak persze olyan időszakok, amikor nagyon leterhelt voltam, de azt gondolom, némi szervezéssel sikerült mindenhol helytállnom. Összességében örülök neki, hogy ebbe belecsöppentem. Közel nyolc éve csinálom, harmadik gyermekem születésekor hagytam csak ki rövidebb időt. Voltak olyan pontok, amikor azt éreztem, ennyi, most abbahagyom, de akkor mindig jöttek jobb lehetőségek, a közösségre nézve kecsegtető ajánlatok, és ezek újabb lendületet adtak.

Az informatikát inkább férfi szakmának képzeljük el, te hogyan tudsz működni ebben a közegben?

Nagyon érdekes a nők szerepe, hiszen ebben az iparágban valóban a férfi munkaerő a gyakoribb. De annak, hogy nő vagyok, pont annyi az előnye, mint a hátránya. Nehezebb elfogadtatni magam, nehezebb elfogadtatni azt, hogy ugyanannyira hozzáértő, kompetens vagyok, mint a férfi társaim. Másrészről viszont ki lehet használni a női mivoltot ebben a közegben. Természetesen a megfelelő távolságok megtartásával, de számos előnye is van: azt gondolom, könnyebb kapcsolatot teremteni, könnyebb nőként odamenni, bemutatkozni, beszélgetést kezdeményezni, a nőknek vannak olyan érzékeik és érzéseik, amik miatt egyre nagyobb figyelem jut nekünk ebben az iparágban is. Azt gondolom, én jól élek ebben a közegben.

Az informatika gyorsan fejlődő terület, mennyire tudod ezt követni, mennyire kell követned?

Kell követnem, de a klaszter munkája sokkal inkább gazdasági- és közösségi feladatokat ölel fel. Nekem olyan szinten kell figyelnem az iparág változásait, hogy lássam, melyik cégben milyen innovációs trendek, irányok vannak, mik az új tervek, és ezeket megfelelően össze tudjam kapcsolni a közösségen belül. Mondjuk az egyikben fejlesztési szándék van, a másikban tudás, akkor legalább egy első körös egyeztetést össze kell hoznom a tagok között. Ezen túl nem értek az informatikához, közgazdász vagyok, így is kerültem erre a területre. A klaszter üzemeltetéséhez is sokkal inkább menedzsment szemlélet kell, mint informatikusi, programozói ismeret.

Két évvel ezelőtt pedig egy egészen új területen próbáltad ki magad: mesekönyvet írtál, ami Miskolc nevezetességeit mutatja be. Hogy jött az ötlet, hogy sógornőddel, Boda Lídiával közösen megírjátok Milli és Rémi kalandjait?

Igazából én egy ilyen besózott seggű gazdasági szakember vagyok (nevet). Világ életemben úgy éreztem jól magam, ha az időm 120 százalékon le van kötve. Szeretem, ha sok olyan dolog van az életemben, lehetőleg párhuzamosan, amik inspirálnak. A könyv ötlete több mindenből tevődött össze, egyrészt évekkel ezelőtt néhány lokálpatriótával létrehoztuk a Maradj Miskolcon Alapítványt, amelynek voltak kisebb tevékenységei, de mindig is szerettem volna, hogy legyen egy nagyobb projektje. Valami, ami a városért van, ami érték, ami kézzel fogható, megmutatható. Másrészt három gyermeket nevelek, ami azt jelenti, tíz éve folyamatosan, minden este mesét olvasok, vagy mondok otthon. Emellett a sógornőim is szívesen mondanak mesét a gyerekeinknek. Harmadrészt nekem megtetszettek Bartos Erika könyvei, a Pécset feldolgozó Hoppla meséi. Amikor olvastam, facsarodott a szívem, milyen jó a pécsieknek, hogy nekik van ilyen. Felkérhettem volna Bartos Erikát a könyv megírására, de azt éreztem, én is szeretnék ebbe beletenni valamit. Mivel a gyerekeim szívesen hallgatták a meséimet, ezért megkértem sógornőmet, aki ért a gyerekek nyelvén, ez is a szakmája, hogy írjunk együtt mesekönyvet.
Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtük írni, pont olyan időszak volt, hogy a munkám mellett megengedhettem magamnak, hogy ezzel foglalkozzam. Volt egy kis szabad kapacitásom. Egyik hétvégén elkapott a lelkesedés, felhívtam Lidit, lelkesen meséltem neki az ötletem, mondtam, egyedül nem merem elkezdeni. Olyan lelkes voltam, szerintem nem is mert nemet mondani. Rátukmáltam a lehetőséget.

Hol kapható a könyv?

A könyv bevételét az alapítványnak ajánlottuk fel, az volt a célunk, hogy ebből a pénzből minél több jusson más projektekre. Ezért az országos terjesztést nem vállaltuk be, mert sokba került volna. Itt helyben a Géniusz Könyváruházban kapható, igaz, a webáruházukban is, így máshonnan is elérhető.

Milyen visszhangja volt a mesekönyvnek?

Hozzám eddig nem jutott el negatív kritika. Akivel találkoztam, beszéltem, mindenki dicsérte. Mi ezt nem pénzért vállaltuk Lidivel, hiszen a bevételt az alapítványnak adtuk támogatásként, nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk. Jó volt látni, hogy a dedikálásokon sorban álltak az emberek, többen külföldre is kiküldték unokáiknak a mesekönyvet, hogy ha hazajönnek Miskolcra, tudják, mit érdemes megnézni itt. Egy nagypapa mesélte, mielőtt az unokái Miskolcra jönnek, a mesekönyvből kiválasztják azt a helyet, ahova szeretnének majd elmenni. És pont ez volt a célunk, hogy a gyerekeknek emészthető és vonzó formában mutassuk be Miskolcot, a város nevezetességeit.

Gyermekeid olvasták a könyvet?

Ők voltak az elsők. Lidivel elvonultunk hétvégékre, hogy egy-egy újabb fejezetet megírjunk, a gyerekeim alig várták, hogy hazaérjek és olvashassák a nyers változatot. Amikor hangosan nevettek, éreztem, ez jó lesz. Nagyon aranyosak voltak és őszintén megmondták azt is, ha valami nem tetszett nekik, bár általában pozitív volt a fogadtatás részükről.

Lesz folytatása a könyvnek?

Nagyon örülök, hogy belevágtunk, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy könyv nem „csak” annyiból áll, hogy megírom. Nagyon sok munka van azzal is, hogy megjelenjen, de utána is sok helyről érkezik felkérés író-olvasó találkozóra. Hívnak minket általános iskolákba, könyvtárakba. A munkám mellett ezekre kevés idő marad, de nehezen mondok nemet a könyvvel kapcsolatos megkeresésekre…De igen, még annyi ötletünk van, hogy azzal két kötetet is meg lehetne tölteni. Amikor befejeztük, azt éreztük, lenne még mit feldolgozni Miskolc nevezetességeiből. Sőt az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezem a gyerekeket, van-e ötletük, mivel lehetne folytatni, és nagyon ügyesen adnak tanácsokat. Az a szeretet, amit a könyvön keresztül kapunk, pénzben ki sem fejezhető, azt mondom, megérte ezzel foglalkozni.

Nyitó kép: boon.hu
További kép: Bodáné Tajthy Krisztina

“Szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér…”

Rettegtem attól, hogy megölöm a gyerekem. Olyan védtelen volt, olyan pici. Nem ilyennek képzeltem, alig mertem hozzányúlni. Igazából nem is tudtam, hogy kell. A kórházban pedig senki nem mutatta meg nekem, mit kellene csinálnom. De a legnagyobb gondom nem ez volt, sokkal inkább az, hogy időről-időre azt láttam magam előtt, hogy a falhoz csapom a csecsemőt.

Még a falon lefolyó vért is láttam, és ettől annyira megijedtem, hogy egész nap csak sírtam a kicsi mellett. A fenti történetet Gabi mesélte el nekünk, aki 15 évvel ezelőtt szülte meg fiát, de hiába hallott sokat a szülés utáni depresszióról, a kórházban senki nem ismerte fel nála, hogy mivel is küzd.

„Nyáron született a fiam, császármetszéssel. Egy napig nem is láthattam, mert az intenzíven feküdtem. Nagyon vártam, hogy világra jöjjön, és csodálatos volt, amikor először megpillantottam. Nem tudom, mi történhetett velem egy nap alatt, de a féltés és a gyilkosság között cikáztak a gondolataim. Borzalmas kimondani, hogy meg akartam ölni a fiam, én magam is megrettentem ettől, de ez volt az igazság. Egészen pontosan nem akartam megölni, sokkal inkább rettegtem attól, hogy megteszem. A telefontöltőt, a kést, villát, mindent, amiről azt gondoltam, azzal kárt tehetek a gyermekemben, eldugtam” – emlékezett az édesanya. A szeme még most, 15 év után is megtelt könnyel.

– Nem könnyű erről beszélni, még most sem – folytatta. – De akkor még nehezebb volt. Nem mertem senkinek elmondani, se az orvosnak, se a családnak. Féltem, a dokim átküld a zártosztályra, a családomat pedig nem akartam megijeszteni. Általában délután, este jöttek a gyilkos gondolataim, s mivel egyedül voltam a kórházi szobában nehéz volt még a figyelmemet is elterelni. Emlékszem, az egyik forró nyári este kimentem a folyosóra. Minden csendes volt, egy lélek nem volt ott.

Nyitva volt az emeleti ablak, de meg sem mozdult a levegő. Odaléptem, és elhatároztam, véget vetek mindennek. Nem bírtam a terhet, nem bírtam elviselni a gondolataimat. Gondoltam, ha kiugrom az ablakon, meghalok, ennek vége lesz.

Bámultam lefelé a mélybe, talán a másodikon voltam, már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy nyugodtan megtehettem volna, senki nem vette volna észre. Sem a bajomat, sem azt, hogy mire készülök.

Végül nem ugrottam, nem tudom, miért, de jól tettem – hagyta el egy apró mosoly az arcát. – Visszamentem a kórterembe, ahol az ágyam melletti tartóban békésen aludt a fiam. Én zokogtam mellette, haraptam az öklöm, és szétszakítottak a borzalmas gondolatok. Volt, hogy napközben is sírtam, ha az ápolónő észrevette, annyit mondott, miért sír anyuka, örüljön, hogy ilyen szép kisfia van. Örültem én, csak beteg voltam.

Visszagondolva, akár tragédia is történhetett volna, de az egészségügyben vagy senki nem volt felkészülve az ilyen esetekre, vagy egyszerűen nem érdekelte őket.

Miután az egyhetes kórházi tartózkodás után Gabi hazavihette a fiát, megkönnyebbült. Otthon teljesen elmúltak a rossz gondolatai, de nagyfokú fáradtság vett erőt rajta. Volt, hogy szoptatás közben elaludt, és arra ébredt, a fia meghalt, mert ráfeküdt. Szerencsére csak álom volt, mert a férje odafigyelt, és idejében elvette a csecsemőt az édesanya mellől. De olyan rémálmai is voltak, hogy boldogan dobálja a babát, aki nevet, élvezi a játékot, majd egyszer csak leesik a gyerek a földre és szétplaccsan…”Ezeket leszámítva nem volt bajom, nem voltak gyilkos gondolataim, sokkal inkább túlféltettem a gyereket. Éjszaka figyeltem, alszik-e, lélegzik-e. Elemlámpával köröztem körülötte, hogy minden rendben van-e. Ez is fárasztó volt persze, de koránt sem olyan borzalmas, mint a kórházi gondolataim” – árulta el Gabi.

Eltelt egy év, a tünetek már nem jelentkeztek. Gabi már nem is gondolt rá, de belül érezte, hogy ez nem volt normális, valakivel meg kellene beszélnie, mi történt vele. Végül az élet kényszerítette rá, hogy megtegye.

„Egyéves elmúlt a fiam, amikor újra jöttek a gondolatok. A fürdőkádban ültem, és az jutott eszembe, mi lenne, ha belefojtanám a vízbe a gyereket, vagy elvágnám késsel a torkát, és szinte láttam magam előtt, hogy minden tiszta vér. Próbáltam nem erre gondolni, de nem ment. Később, amikor orvosi segítséget kaptam, rájöttem, pont ez a lényege a kényszer gondolatoknak – mert, hogy nekem ez volt -, hogy nem akarsz rá gondolni, de ezzel csak erősíted. Az egyik doki azt mondta, fél percig ne gondoljak egy rózsaszín elefántra, hát nem ment, persze, hogy arra gondoltam. De egy rózsaszín elefánt nem ijesztő, míg a gyerekgyilkosság nagyon is…A lényeg, tudtam, most segítséget kell kérnem. Először a férjemnek mondtam el, rettegve, de meglepően jól fogadta, mellettem volt, és ha meg is ijedt, nem mutatta. Majd a szüleim is megtudták, és azonnal elkezdtünk orvost keresni.

Miközben nekem jobb volt, hogy beszélhettem róla, megkönnyebbültem. Nagyon sok orvosnál jártam, volt, aki miután elmondtam a problémám, csak annyit kérdezett, megcsaltam-e már a férjem. Igazából nem, később sem. Igaz, el is váltunk pár év múlva. Talán igaza volt a neves pszichiáternek, de akkor azt éreztem, ez csak pénzkidobás volt. Jött egy másik orvos, másik kérdés, gyógyszerek. De igazából nem gyógyultam meg. Viszont egyre több embernek meséltem a betegségről, és egyre inkább azt éreztem, ezzel csökkenteni tudom az érzések intenzitását. Az egyik gyógyszer egy darabig hatott, majd nem. Kaptam újat, és igazából az használt. Meg az, hogy lelkileg próbáltam rendbe tenni magam. Sport, sok-sok gondolkodás, kikapcsolódás. De az is segített, hogy egyszerűen csak hagytam, hogy a gyilkos gondolatok kitombolják magukat. Hagytam, fusson végig az agyamban. Igaz, addigra már tudtam – az orvosoktól -, hogy cselekvésig nem fogok eljutni, ezek csak gondolatok.”

Gabi betegségének egyik alapja pont az volt, ami az előnye is, gyorsan pörgött az agya. Az orvosok szerint túlféltette a gyermekét, és gondolatban egészen odáig eljutott, hogy akár ő is megölhetné. De mivel ez egy pár tized, ezred másodperc alatt futott le az agyában, ezért csak annyi ragadt meg benne, hogy a gyerekét megölné. Ettől megrettent, és ez okozta a szorongást nála.

„A fiam tud erről, de persze más lesz számára elolvasni ezt a történetet. Ezért is kértem azt, hogy először ő lássa az írást, egyezzen bele, akarja-e, ha név nélkül is, de megjelenjen. Én fontosnak tartanám, mert hiszem, tudom, sok kismamának, édesanyának jelent majd segítséget. Azt gondolom, sokan küzdenek hasonló problémákkal, és az egészségügy nincs erre felkészülve, az orvosok, ápolók nem látják meg a bajt. Nem beszélgetnek az anyukával, igaz, idejük sincs erre. De a gond, hogy a probléma attól még létezik, és van segítség.

Aki ezzel küzd, mint én, mondja ki, amit érez, írja le, az az egyik legdurvább terápia. Nem gondolná az ember, de leírva látni a gondolatodat, sokkoló, de hatásos gyógymód. De fontos segítséget kérni, nem félni, nem rettegni.

A cikket a fia is elolvasta, csak annyit mondott, tudtam róla, de azt nem, hogy ennyire lökött voltál. Majd megölelte az édesanyját. Gabi pedig nagyon büszke volt rá.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30	31