Jászapátiból érkezett Miskolcra, egészen pontosan a Miskolci Egyetemre. Amikor kiderült, hogy ide kell jönnie, mérges volt. Haragudott a világra, elképzelése sem volt, hogy mihez kezd majd a városban. Azóta megszerette Miskolcot, ahol az egyetemi évek alatt ismerte meg a férjét. Bodáné Tajthy Krisztina azóta is itt él, férjével három gyermek büszke szülei. Krisztina azonban nem az a tipikus otthon ülő háziasszony, hiszen amellett, hogy a családot ellátja, ő vezeti az Észak-magyarországi Informatikai Klasztert, a Maradj Miskolcon Alapítvány egyik alapítótagja, mesekönyvet ír, jelenleg pedig a Miskolci Egyetemen működő BNL Start Partners inkubátorházát menedzseli. Ez utóbbi célja, hogy az egyetemisták figyelmét ráirányítsák arra, már az egyetem alatt is el lehet kezdeni a jövőt építeni.
Hogyan kerültél az informatikai klaszter élére?
Véletlenül csöppentem bele. Annak idején az IND -ben az operatív feladatokért feleltem, és egy alkalommal, amikor nem volt senki, hogy a klaszterben a céget képviselje, a főnökeim engem küldtek. Akkor azt sem tudtam, mi az a klaszter, de megkértek, lesz egy megbeszélés, a cégtől nem tud menni senki, szaladjak már el, mert valakinek ott kell lenni. Később, amikor megértettem, miről is szól ez a társulás, megtetszett. Láttam, közösség épül, közös célokkal, amiért hajlandók is áldozni a tagok. Láttam, törekednek arra, hogy mind a közösségük számára, de ezen túl is értéket képviseljenek, teremtsenek. Később lehetőségem nyílt arra is, hogy nemcsak mint az IND képviselője, hanem mint dedikált munkatárs dolgozzam a klaszterben. Megkérdeztem a főnökeimet, engedik-e, hogy párhuzamosan végezzem a két munkát, és azt mondták, ha nem megy az egyik a másik rovására, akkor csináljam. Végül a férjem minden ellenkezése ellenére azt mondtam, belevágok.
Miért ellenkezett?
Mert akkor már volt két gyerekünk, a férjem is dolgozott, és szerette volna, ha anya maradok. Egészen pontosan attól félt, hogy ez a kettő, a munka és család, nem tud majd egymás mellett működni. Voltak persze olyan időszakok, amikor nagyon leterhelt voltam, de azt gondolom, némi szervezéssel sikerült mindenhol helytállnom. Összességében örülök neki, hogy ebbe belecsöppentem. Közel nyolc éve csinálom, harmadik gyermekem születésekor hagytam csak ki rövidebb időt. Voltak olyan pontok, amikor azt éreztem, ennyi, most abbahagyom, de akkor mindig jöttek jobb lehetőségek, a közösségre nézve kecsegtető ajánlatok, és ezek újabb lendületet adtak.
Az informatikát inkább férfi szakmának képzeljük el, te hogyan tudsz működni ebben a közegben?
Nagyon érdekes a nők szerepe, hiszen ebben az iparágban valóban a férfi munkaerő a gyakoribb. De annak, hogy nő vagyok, pont annyi az előnye, mint a hátránya. Nehezebb elfogadtatni magam, nehezebb elfogadtatni azt, hogy ugyanannyira hozzáértő, kompetens vagyok, mint a férfi társaim. Másrészről viszont ki lehet használni a női mivoltot ebben a közegben. Természetesen a megfelelő távolságok megtartásával, de számos előnye is van: azt gondolom, könnyebb kapcsolatot teremteni, könnyebb nőként odamenni, bemutatkozni, beszélgetést kezdeményezni, a nőknek vannak olyan érzékeik és érzéseik, amik miatt egyre nagyobb figyelem jut nekünk ebben az iparágban is. Azt gondolom, én jól élek ebben a közegben.
Az informatika gyorsan fejlődő terület, mennyire tudod ezt követni, mennyire kell követned?
Kell követnem, de a klaszter munkája sokkal inkább gazdasági- és közösségi feladatokat ölel fel. Nekem olyan szinten kell figyelnem az iparág változásait, hogy lássam, melyik cégben milyen innovációs trendek, irányok vannak, mik az új tervek, és ezeket megfelelően össze tudjam kapcsolni a közösségen belül. Mondjuk az egyikben fejlesztési szándék van, a másikban tudás, akkor legalább egy első körös egyeztetést össze kell hoznom a tagok között. Ezen túl nem értek az informatikához, közgazdász vagyok, így is kerültem erre a területre. A klaszter üzemeltetéséhez is sokkal inkább menedzsment szemlélet kell, mint informatikusi, programozói ismeret.
Két évvel ezelőtt pedig egy egészen új területen próbáltad ki magad: mesekönyvet írtál, ami Miskolc nevezetességeit mutatja be. Hogy jött az ötlet, hogy sógornőddel, Boda Lídiával közösen megírjátok Milli és Rémi kalandjait?
Igazából én egy ilyen besózott seggű gazdasági szakember vagyok (nevet). Világ életemben úgy éreztem jól magam, ha az időm 120 százalékon le van kötve. Szeretem, ha sok olyan dolog van az életemben, lehetőleg párhuzamosan, amik inspirálnak. A könyv ötlete több mindenből tevődött össze, egyrészt évekkel ezelőtt néhány lokálpatriótával létrehoztuk a Maradj Miskolcon Alapítványt, amelynek voltak kisebb tevékenységei, de mindig is szerettem volna, hogy legyen egy nagyobb projektje. Valami, ami a városért van, ami érték, ami kézzel fogható, megmutatható. Másrészt három gyermeket nevelek, ami azt jelenti, tíz éve folyamatosan, minden este mesét olvasok, vagy mondok otthon. Emellett a sógornőim is szívesen mondanak mesét a gyerekeinknek. Harmadrészt nekem megtetszettek Bartos Erika könyvei, a Pécset feldolgozó Hoppla meséi. Amikor olvastam, facsarodott a szívem, milyen jó a pécsieknek, hogy nekik van ilyen. Felkérhettem volna Bartos Erikát a könyv megírására, de azt éreztem, én is szeretnék ebbe beletenni valamit. Mivel a gyerekeim szívesen hallgatták a meséimet, ezért megkértem sógornőmet, aki ért a gyerekek nyelvén, ez is a szakmája, hogy írjunk együtt mesekönyvet.
Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtük írni, pont olyan időszak volt, hogy a munkám mellett megengedhettem magamnak, hogy ezzel foglalkozzam. Volt egy kis szabad kapacitásom. Egyik hétvégén elkapott a lelkesedés, felhívtam Lidit, lelkesen meséltem neki az ötletem, mondtam, egyedül nem merem elkezdeni. Olyan lelkes voltam, szerintem nem is mert nemet mondani. Rátukmáltam a lehetőséget.
Hol kapható a könyv?
A könyv bevételét az alapítványnak ajánlottuk fel, az volt a célunk, hogy ebből a pénzből minél több jusson más projektekre. Ezért az országos terjesztést nem vállaltuk be, mert sokba került volna. Itt helyben a Géniusz Könyváruházban kapható, igaz, a webáruházukban is, így máshonnan is elérhető.
Milyen visszhangja volt a mesekönyvnek?
Hozzám eddig nem jutott el negatív kritika. Akivel találkoztam, beszéltem, mindenki dicsérte. Mi ezt nem pénzért vállaltuk Lidivel, hiszen a bevételt az alapítványnak adtuk támogatásként, nekünk az a szeretet, a kedvesség a bérünk, amit az olvasóktól kapunk. Jó volt látni, hogy a dedikálásokon sorban álltak az emberek, többen külföldre is kiküldték unokáiknak a mesekönyvet, hogy ha hazajönnek Miskolcra, tudják, mit érdemes megnézni itt. Egy nagypapa mesélte, mielőtt az unokái Miskolcra jönnek, a mesekönyvből kiválasztják azt a helyet, ahova szeretnének majd elmenni. És pont ez volt a célunk, hogy a gyerekeknek emészthető és vonzó formában mutassuk be Miskolcot, a város nevezetességeit.
Gyermekeid olvasták a könyvet?
Ők voltak az elsők. Lidivel elvonultunk hétvégékre, hogy egy-egy újabb fejezetet megírjunk, a gyerekeim alig várták, hogy hazaérjek és olvashassák a nyers változatot. Amikor hangosan nevettek, éreztem, ez jó lesz. Nagyon aranyosak voltak és őszintén megmondták azt is, ha valami nem tetszett nekik, bár általában pozitív volt a fogadtatás részükről.
Lesz folytatása a könyvnek?
Nagyon örülök, hogy belevágtunk, de arra nem voltam felkészülve, hogy egy könyv nem „csak” annyiból áll, hogy megírom. Nagyon sok munka van azzal is, hogy megjelenjen, de utána is sok helyről érkezik felkérés író-olvasó találkozóra. Hívnak minket általános iskolákba, könyvtárakba. A munkám mellett ezekre kevés idő marad, de nehezen mondok nemet a könyvvel kapcsolatos megkeresésekre…De igen, még annyi ötletünk van, hogy azzal két kötetet is meg lehetne tölteni. Amikor befejeztük, azt éreztük, lenne még mit feldolgozni Miskolc nevezetességeiből. Sőt az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezem a gyerekeket, van-e ötletük, mivel lehetne folytatni, és nagyon ügyesen adnak tanácsokat. Az a szeretet, amit a könyvön keresztül kapunk, pénzben ki sem fejezhető, azt mondom, megérte ezzel foglalkozni.
Nyitó kép: boon.hu
További kép: Bodáné Tajthy Krisztina