Hét évvel ezelőtt megálmodta, hogy mivel is tudna segíteni a beteg gyermekeken. Akkor még csak egyedül volt az álmában, két évig segítség nélkül végezte karitatív munkáját. Mára 250 önkéntese van, akiket ő maga koordinál az Ecsetre fel a Gyermekekért Facebook-csoportokon belül. De hiába a segítők, nincs olyan festési helyszín, ahol Mannheim Viktória ne lenne jelen. Sőt, másfél órával korábban érkezik, mint munkatársai, hogy előre megrajzolja a falra a mesefigurákat. És persze ő távozik utoljára is, hiszen az elkészült falfestést még letisztázza, igazít rajta. Ez persze „csak” a hétvégi tevékenysége.
Festés közben
Amikor sorolja, hogy a hétköznapjai mivel telnek, azon gondolkodom, az ő napja hány órából áll. Még csak a délelőtti elfoglaltságánál tart, amikor azt érzem, már túl vagyunk a 24 órán. De ő csak mosolyog, és elintézi annyival, „anyukám szerint én gyerekkorom óta energiabomba vagyok”. Viktória német nyelvet és fordítástechnikát tanít, mellette vendégelőadó a Miskolci Egyetemen, illetve kutatómunkát, műszaki tervezőmunkát is végez, ezek napi 6-8 óra elfoglaltságot jelentenek, pont azt az időt, amikor a két fia iskolában van. Mert, ha hazaérnek, akkor az édesanya velük foglalkozik, mint mondja, jól logisztikázik az idejével.
„Amikor végeztem a tanítással, akkor tanulok a saját gyermekeimmel is és nagyon fontos a meleg vacsora. Jó tanulók, jó a nyelvérzékük, 3 éves koruktól tanítom őket németre. A nagyobbik fiam már a harmadik nyelvet tanulja. Úgy látom, lesz kire hagynom a szakfordítási munkáimat, a kisebbik fiam pedig gyönyörűen fest” – sorolja.
Miután a gyerekek elaludtak, Viktória akkor kezdi el a műszaki szakfordításokat. Angolról, németről magyarra, valamint idegennyelvről idegennyelvre is fordít. „Kevesen vagyunk mérnök szakfordítók, ezért van igény a munkámra, sőt, előfordul, hogy el kell utasítanom egy-egy megrendelést. A szakfordítást este kezdem el, miután a gyerekek elaludtak, és hajnal 3-kor szoktam befejezni. Szerencsére reggel sokszor tovább alhatok, ha csak a gyerekek nem kérnek valamilyen különleges reggelit” – meséli. S mielőtt azt hinnénk, hogy ez a tovább egy késői időpontot jelent, Viktória gyorsan hozzáteszi, általában 8 órától kezdi a tanítást. S ha csak teheti, és van 1,5-2 órája egy-egy tanóra között, akkor elmegy futni. „A sportra szükségem van, szülés előtt 20 évig úsztam. Hét évvel ezelőtt elkezdtem futni, az utóbbi időben pedig szerelemmé vált, már versenyekre is járok. Hetente 4-5-ször futok, hóban is mentem, de azért alig várom a jó időt, mert elsősorban terepen szeretek futni. A hatod maraton már megvolt, áprilisban megpróbálom a negyedet” – mondja büszkén.
De kiderül, a futás is köthető Viktória nagy álmához, ami hét évvel ezelőtt éppen március 15-én kezdett el, ez pedig a gyermekintézmények falainak díszítése, festése. „Mióta intenzíven futok, nincs izomlázam a festést követő napokon. Régen volt, hiszen nem kis munka napi 12 órát létrán le-fel mozogni” – teszi hozzá.
– A kisebbik fiam születése után hat héttel megállapították nála, hogy pitvari sövény hiánya van – kezdi mesélni Viktória, hogyan és miért is indult el az Ecsetre fel a gyermekekért mozgalom. – Emiatt sokat jártunk kardiológiai kezelőkbe, szakrendelőkbe, először Miskolcra, majd Budapestre is. Beavatkozásra szerencsére nem volt szükség, 13 hónapos korára rendbe jött, de lett újabb betegség, ami miatt négyéves koráig jártunk vele orvosokhoz. Rengeteget várakoztunk rendelőkben, Miskolcon a GYEK-ben is. Azt vettem észre, amikor Krisztiánt ultrahangozták, nem tudták lekötni a figyelmét, ficánkolt, néha sírt is, mert nem voltak színek a rendelőben, de kint a váróban sem. Azt gondoltam, ha színesebb lenne a rendelő, lekötné a gyerekek figyelmét. Ma már elmondhatom, működik a dolog.
Azokban a szakrendelőkben, ahol már festettünk, azok a visszajelzések, hogy sokkal könnyebben megy például a vérvétel, mert a kis betegek a falat figyelik, a mesefigurák lekötik őket.
Így a vizsgálati idő is rövidebb, az orvosoknak is könnyebb így dolgozni, de a gyerekek is kevésbé frusztráltak a vizsgálat miatt.
Viktória először az otthoni gyerekszobát festette ki, és úgy gondolta, ha az ment, akkor menne egy gyerekkórházban is. „Lefotóztam az otthoni falat, és felkerestem a miskolci Rotary Club soros elnökével a miskolci gyermekrehabilitációs osztály akkori osztályvezetőjét, dr. Szabó Emesét – ő sajnos már nincs közöttünk -, megmutattam neki a fotókat, és megkérdeztem, szívesen fogadnának-e hasonló stílusú dekorációt. Készségesen, örömmel fogadta az ötletet, így 2011. március 15-én a rehabilitációs osztály társalgója volt az első, amit kifestettem. Micimackót kértek a falra, annak azóta is Micimackó társalgó a neve. Majd kórtermet is festettem, közben a gyermekeim óvodáit, iskoláját. De eleinte nekem kellett kopogtatnom, hogy ajánljam magam. Két évig teljesen egyedül dolgoztam ezen, közben pedig a Facebookon toboroztam önkénteseket, először csak a barátok álltak mellém, utána hoztak újabb és újabb embereket, most ott járok, hogy 250 önkéntesem van országszerte” – meséli büszkén.
Ma már nem Viktória kopogtat a gyermekintézményeknél, hanem ők keresik meg, hogy fessen nekik valami szépet. „Rengeteg felkérést kapunk, hetente legalább három érkezik. Másfél évre előre be van táblázva minden hétvégém. Azok az intézmények, ahol beteg, fogyatékkal élő gyermekek vannak, elsőbbséget élveznek. A szegedi Gemma Központba például májusban megyek festeni, ebben az intézményben nagyon beteg gyerekek vannak, fogyatékkal élők, mozgássérültek. Ők nem rég jelentkeztek, de soron kívül megyek hozzájuk és az ország legnagyobb Rotary klubja a támogató partnerem. És persze elsőbbséget élveznek a gyermekkórházak is, ezek után jönnek az egészséges gyermekeket ellátó intézmények, az óvodák, bölcsődék. Van olyan, hogy megüresedik egy-egy időpont, akkor a várólistáról választok intézményt” – magyarázza, hogyan szervezi a munkát.
– Ez egy ajándék a gyermekintézmények számára – válaszolja kérdésünkre. – Az alapanyagokat én veszem meg, a festéket, ecseteket is. Ezek nem olcsó dolgok, hiszen fontos, hogy a festék gyermekbarát legyen, hogy 20-30 évig bírja, és az ecsetből is a drágább kell, mert az olcsóbbat egy pár óra festés után „megette” a fal. Eleinte az útiköltséget sem kértem el a megrendelőktől, most már igen, vagy a helyi Rotary klubok segítségét kérem, hogy támogassák a kezdeményezésem. De a megkeresés kölcsönös, a klubok is sokszor felkérnek egy-egy munkára.
A költségvetést úgy oldottam meg, hogy minden egyes szakfordításom 13 százalékát az Ecsetre fel a gyermekekért munkáim kapják. Ezt a családommal is megbeszéltem.
A 10 százalékot kevésnek, a 20-at soknak találtam, a 13 meg egyébként is a szerencseszámom.
Előfordul, hogy egy-két helyszínen vannak támogatóink, hoznak festéket vagy süteményt. Sőt, maguk az Önkéntesek is sokszor segítenek a támogatásban. De a költségek oroszlánrésze rám hárul, ez így jogos, hiszen én vállaltam be annak idején, s mára ez életforma lett.
Viktória nem ismer lehetetlent, ha az óvónénik azt kérik, a csoportjeleket, például a delfint, a katicát és a medvét hozza össze egy rajzon, akkor ő azt is megfesti. „Nem egyszerű, ráadásul sok színnel kell játszani, de a lehetetlent is megoldjuk. Az intézmények legtöbbször Füzesi Zsuzsa rajzokat kérnek, sajnos ő már nem él, de nagyon ügyes illusztrátor volt. Figurái mindig mosolyognak, azért is szeretik őket a gyerekek. A múlt szombaton éppen a miskolci gyermeksebészet harmadik baba-mama kórtermét fejeztem be, mindháromban elvárás volt, hogy Füzesi Zsuzsa figurái legyenek. Szeretem Radvány Zsuzsa rajzait is, Dargay Attilának is szép illusztrációi vannak. Örök kedvenc a Walt Disney, a Bogyó és Babóca, de mostanában előtérbe kerültek a magyar népmesei motívumok is. Mára van saját illusztrátorunk is, aki csak nekünk talál ki figurákat, ami egyben a védjegyünk is. Egyre több helyen kérik ezeket.
Amikor arról kérdezem, a család mellett, hogy tudja megoldani, hogy minden hétvégéjén fest, dolgozik, a válasza egyszerű: nagyon sokszor mennek vele. „Tavaly nyáron rengeteget festettem a Balaton környékén, a gyerekek élvezték. Amíg dolgoztam, ők várost néztek, kirándultak, fürödtek. De ha egyedül megyek, előre megfőzök a családnak, mindent előkészítek, hogy a férjemnek ezzel ne legyen gondja, legyen ideje a gyerekekkel foglalkozni, kiállításra mennek, kirándulnak” – sorolja.
Ezt nem lehet abba hagyni, olyan, mint egy lavina, az ember szívében megindul valami, elkezd adni, adni és egyre többet akar adni.
– Mára ki is bővítettük a tevékenységünket, nem csak festünk, de ünnepi műsorokkal, gyerekfoglalkozásokkal, ajándékokkal is meglepjük a gyerekeket. A következő nagyszabású programunk gyermeknapon lesz: az Ecsetre fel a Gyermekekért programnak 9 négyzetméteres standja lesz a budapesti női futógálán május 27-én. Egyébként az önkénteseim és én is futok majd. De mivel gyereknap lesz, a standunkon kézműves programok, arcfestés, csillám tetoválás, ajándékok várják a gyerekeket.
Így is szeretnénk megismertetni egyre több emberrel a tevékenységünket, szeretném, ha még nagyobb lenne a táborunk, még több ember tudatában lenne ott, hogy segíteni mennyire jó.
Mi a kikapcsolódás számára? – kérdeztük. „A sport, és a festés. Nekem nem esne jól itthon üldögélnem. Ha szabad hétvége van, amikor nem festek, akkor túrázni megyünk a gyerekekkel, mindannyian mozgékonyak vagyunk” – válaszolja.
– Mi a nagy álmom? – kérdez vissza. – Úgy érzem, valamennyit sikerült eddig megvalósítanom: a jogosítvány és a mérnöki diplomák megszerzése volt az első, majd a doktori fokozat elérése, utána a családalapítás, egészséges gyermekek. Azt viszont soha nem gondoltam, hogy rajzolással foglalkozom majd, nem tanultam grafikát, festést. Persze jól rajzoltam, szerettem is rajzolni, de a gépészmérnöki karon inkább fogaskerék-hajtóműveket kellett készítenem.
Az azért más, mint a mesefigurák, de azt gondolom, kell a mérnöki szem ahhoz, hogy ezeket a motívumokat egy falra méretarányosan felnagyítsam…Az álmom az, hogy egyesületté váljunk, már elindult ez a folyamat is. Sokan ugyanis szeretnének minket támogatni, látják, jó helyre kerülne a pénzük, de a mostani formában még nem tudunk támogatást elfogadni. Ez van még hátra az álmaimból…